Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Vita Zsigmond: Kuncz Aladár

Ezelőtt tizenhét évvel öt évi franciaországi internáltsággal, pár éves pesti irodalmi pályafutással a háta mögött, mit a Nyugat íróinak kitüntető barátsága tett csillogóvá, ismét feltűnt Kolozsvárnak, családja városának utcáin, társaságaiban. Kuncz Aladár hazatért Kolozsvárra, hová annyi családi és gyermek-emlék kötötte és hol egy megváltozott világ küzdelmei, egy új élet próbálkozásai fogadták a hazatért fiút. A háború előtti években egy magyar vidéki egyetemi város gondtalan, vidám élete, az egyetemi, kiválasztott társas élet kényeztetése bocsátotta szárnyra a tehetséges fiatal embert. A piarista gimnázium tanárai már diák korában meglátják erős irodalmi hajlandóságát, önképzőköri szereplését, biztatással kísérik pályamunkáit, örömmel jutalmazzák meg. Pestre kerülve az Eötvös Kollégiumban a század elejének forrongó irodalmi eszméi közé jut és játszi könnyedséggel egyszerre akarja az életet és a tudományos, irodalmi világot is meghódítani. Az élet örömei, szépségei csábítják, vidám barátokkal együtt élvezi a fiatalságot, de közben ráér megírni doktori értekezését, tudományos körökben is elismerést arat.
A fiatal magyar tanárnak és írónak álma Párizs, a francia föld, ott érzi magát szabadnak, ott lehet igazán a művészetet, a kifinomult kultúrát, az életmámort átélni. Kuncz Aladár Párizsban tölti vakációit, a francia irodalmon élesíti stílus érzékét, a francia földön éli ki a hazai elmaradottságtól, a durva életharcoktól való elvágyódást. A társas élet, a vidám tréfálkozás, mulatás, az irodalmi világ nem elégíti ki egészen ezt a szomjas fiatal embert, a szívek megértésére valami titokzatos megnyugvásra, hitre vágyakozik, talán azért keresgél oly hosszú ideig.
Az életnek valóban titokzatosak és kikerülhetetlenek az útjai. Kuncz Aladár a francia szellem csodálatának, szinte naiv bizalmának, tájékozatlanságának az áldozata lesz. A háború kitörése Bretagneban találja, már nincs ideje, lehetősége hazatérni; internálják. Az internáltság öt éve olyan testi és lelki megpróbálás, amely egész életét átalakítja. Kiveti belőle a salakot és tisztítja az ércet. Gyógyíthatatlan sebeket hagy, de a sebekből táplálkozik a művész, ki majd évek múlva teljes fegyverzettel fog előállni. Kuncz Aladárt ezek az évek ébresztik lassan nemesebb emberi hivatására, ember [66] és életlátása, vallásos felfogása most alakul ki teljesen és határozza meg egész későbbi írói munkáját.
Pestre hazaérve ismét megindul irodalmi munkássága. Az irodalomtörténeti tanulmányokkal már rég felhagyott, tudományos adatgyűjtésekhez sohase lehetett sok kedve és türelme. Művészlélek, ki még nem találta meg egészen a neki való formát. Egy-egy novellát ír, néha kritikát, főleg pedig esszéket, írói arcképeket, melyekben a maga egyéniségét, életszemléletét is kifejezheti.
A fogság évei után Kuncz Aladár nem találta a helyét Pesten. Tanári állását ismét elfoglalhatta, a Nyugatban, Napkeletben szívesen látták tanulmányait, mégis Erdély felé nézett. Úgy látszik érezte, hogy más hivatás vár rá, ami elől nem lehet kitérni.
Kolozsvár ekkoriban nőtte ki magát az erdélyi magyar irodalmi élet központjává. A hatalomváltozással járó nagy megrázkódtatásból először szellemi, irodalmi téren kezdett felocsúdni az erdélyi magyarság. Pár év alatt számos lap, folyóirat indult meg, melyek mind a szellemi élet megindításával akartak az elárvult magyarságba új hitet, bizalmat, kötelességeket és hivatást önteni. Egymás után léptek föl az erdélyi költök, írók és a kolozsvári Pásztortűz köré tömörülve idealista hittel hirdették a lelki értékek megtartó erejét. Ez az idealizmus az egész erdélyi szellemi életet elöntötte, ebben az időben csupán ez nyugtatta meg a minden külső támasztól, erőtől megfosztott kisebbségi népet. Így válhatott az irodalom kifejlesztése és az irodalmi élet megszervezése valóságos nemzeti üggyé, amelytől az erdélyi magyarság lelki megerősödését és megmaradását várta. Az irodalom akkor anyagi sikereket még alig jelenthetett, nemzeti szolgálat volt. Nem csoda, hogy így Kuncz Aladárt is, ki Pestről hozta irodalmi nevét és Kolozsvárra haza jött dolgozni, hamarosan tisztelet és elismerés vette körül.
Rövidesen a társaságok kedvelt Dadija lett, finom tréfáló kedve maga körül mindenkit felderített, gyermekes játékossága a társaság irányítójává tette, csipkelődései, lesújtó ítéletei, bölcs véleményei, széleskörű műveltsége tekintélyét biztosították. Az erdélyi életben Kuncz Aladár rövidesen irányító tekintély lett. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy mivel vívta ki azt az osztatlan elismerést, szeretetet, amellyel mindenki körülvette. Irodalmi múltja, tudása, műveltsége ezt önmagában nem indokolja, egyéniségének valami olyan különös fölénye, megejtő varázsa volt, amely talán csak a sokat szenvedett és a lelki műveltséget egész lényén át kifelé sugárzó emberből áradhat. Kuncz Aladár mellett egy kicsit mindenki vidéki volt, ezért tudott mindig a körülötte dúló ellentétek fölé emelkedni és egyeztetni, de amellett mindjárt meglátta a sajátosan erdélyi irodalmi feladatokat is és azokért dolgozott. A vidéki, erdélyi kérdéseknek széles európai hátteret adott, ezzel tudta a nemes törekvéseket fűteni.
1923 nyarán átvette az Ellenzék irodalmi mellékletének szer[67]kesztését és szinte észrevétlenül komoly irodalmi tényezővé építette ki.
Már az Ellenzék szerkesztésében feltűnt az a felfogása, hogy a túlzó transzilvánistákkal szemben a magyar szellemet egységesnek látta, ezért leszámolt a vidékiesség különcködéseivel és teret adott a magyarországi íróknak is. Így igyekezett lapjait mindig az egységes magyar szellem kifejezőivé kiépíteni. Később az Erdélyi Helikon-basa figyelemmel kísérte a kisebbségi sorsban élő magyarság minden irodalmi tevékenységét, a legjelentősebb magyar irodalmi alkotásokat, valamint a külföldi regionális irodalmakat is. Nagy dolog volt ez azokban az években, amikor az erdélyi olvasóközönség elszakadt a magyarországi irodalmi élettől és egészen elvesztette tájékozódását.
Kuncz Aladár szerkesztői tevékenysége mind gazdagabb, változatos tervekkel, célkitűzésekkel szélesedett. Folytonosan új ötleteket vetett fel és azokkal erős tőkéseket adott az irodalmi életnek. Az addig csak kisebb elbeszélésekkel próbálkozó prózaírókat az Ellenzékbe történelmi novella-pályázatával nagyobb műfaj felé irányította. A közönség érdeklődését is felkeltette a történelmi regény iránt és ez a műfaj pár év múlva valóban jelentős alkotásokat hozott. Szervező, összetartó szelleme leginkább a Helikon megalakulásakor tűnt ki. Valóságos diplomáciai ügyességgel szerelte le az ellentéteket, békítette az elégedetlenkedőket és közben gondja volt arra is, hogy az írói közösség a sajátos erdélyi feladatokat szolgálja. Hogy mennyire megérezte az idők követelményeit az abból is látszik, hogy míg a kezdet éveiben a történelmi prózát pártfogolta, pár év múlva, mikor már tisztult az erdélyi élet és megerősödött a kritikai szellem, ő fordította a jelen társadalmi kérdések felé az írók figyelmét.
Míg a Pásztortűzbe írt cikkei a nemes erdélyi hagyományok megbecsülésére, művelődésünk, népművészetünk szeretetére és erősítésére neveltek középosztályunkat és így sokszor gyakorlati feladatokra is rámutattak, a következő években az Erdélyi Helikon szerkesztésével magasabb irodalmi célkitűzésekért küzdött. A Helikon szerkesztése lemondást, áldozatokat kívánt Kuncz Aladártól, éppen ezért vállalta. Csábította az a gondolat, hogy az immár virágzó erdélyi irodalmi életnek komoly, színvonalas orgánumot teremtsen, az erdélyi magyar szellemet az európai törekvésekkel összekötve egyre keményebb munkára sarkalja.
A szerkesztés egész embert kívánt és Kuncz Aladár sokszor félretette ezért saját irodalmi álmait, művészi tervezgetéseit. Talán annyira gyönyörködött a körülötte megindult irodalmi élet fejlődésében, felvetett gondolatainak alakulásában, hogy az önálló alkotásról sokszor kényelmesen le is mondott. Környezetében senki sem hitte erről a bájos mosolyú, hanyag eleganciájú, de puha életélvezőnek ismert férfiről, hogy egy nagy alkotás gondolatát érleli magában. Igaz ugyan, hogy kritikáiban, esszéiben megcsodálták [68] biztos ösztönös léleklátását, a dolgok fölé emelkedő könnyed összefogó jellemző készségét, de a hosszabb lélegzetű műre is képes elbeszélőt nem sejtették meg benne.
Kuncz Aladárt a szenvedés évei befelé fordították, hogy belelásson önmaga életébe, az emberi sors titkaiba és megnyugodjék az Isten rendeléseibe. Azzal a hittel tért haza, hogy „neki kellett a fogság s hogy élete útjain titkos predesztináció vezeti.” A sors apró figyelmeztetéseket, sugalmazásokat ad, amelyeket követnünk kell. Maguk a külső, látható események jelentéktelenek, de a lélekben mély változásokat hozhatnak, életünket átformálhatják. A Kuncz Aladár novelláinak hőseit mindig a lélek megérzései vezetik. A lélek ereje kiárad, áthatol az idő és a tér akadályain, legyőzi az ellene szegülő erőket. A miszticizmusra hajló ember természetesen a holdfényt keresi, ismeri minden árnyalatát és abba burkolva titokzatos, mély értelműnek látja a nappal nyers prózai valóságot. Szürkületkor, félhomályban „a dolgok önmaguk jelentőségével jobban megtelnek”, közelebb jönnek az emberhez. A dolgok belső tartalmát kereső író, ki sohasem kedvelte az aprólékos, részletező megfigyelést, azért vonzódik úgy a titokzatos, mély értelmű holdfényhez.
Novelláiban még csak egy-egy jelenet messzire világító, szimbolikus megragadásával, finom lírai hangulataival fogott meg. Mindez azonban még csak előkészület volt egy nagyobb műre. Regényíró tehetsége legelőször a Felleg a város felett-ben tűnt föl. Ez a regény a békebeli Kolozsvár életét, tanári, vármegyei és arisztokrata társaságának érdekes küzdelmeit eleveníti meg. A háború előtti „kincses” várost Kuncz Aladár valami nosztalgikus visszavágyódással, féltő szeretettel rajzolta meg, hiszen ez a város, ez a világ őrizte ifjúságának emlékeit is. De Kuncz Aladár jól ismerte az erdélyi társadalom érdekes, különleges alakjait is. Az egymással szembenálló, sokszor ellentétes világszemléletű társadalmak szellemlét épp oly biztosan érzékeltette, mint amilyen mesterien, alig pár vonással az egyes emberi arcokat fölvázolta. Jobban értett az egyes drámai események, alakok és életsorsok bemutatásához, mint a cselekmény és jellemfejlesztéshez. Regénye éppen ezért egyes részeiben értékesebb, mint a maga egészében.
A Szentgyörgyi Tamás szerelmének történetében Kuncz Aladár hangja egyre líraibb lesz. A szerelmesek szenvedélye erővel sodorja el a lelkeket, különös elragadtatásban élnek, mely újjászüli számukra az egész világot. A szenvedély megtisztítja Szentgyörgyi Tamást, önmagától eljut a szenvedő emberekig, igazi életfeladatának meglátásáig. Így bontakozik ki talán maga Kuncz Aladár is ifjúságának szűkkörű érzelmi életéből, bizonytalan vágyakozásaiból és jut el a szenvedésen át a nemzetéért való felelősségteljes munkáig.
A Felleg a város felett lírai regény és a Kuncz Aladár írói pályafutásának egyik jelentős állomása, melyen át önmagának, [69] világszemléletének mélyebb kifejezéséhez jutott el. Ifjúsága ábrándos, de még könnyű, felelőtlen életét ezzel végleg lerázta, a napló, az önvallomás formáján át most már az egyetemes emberi szenvedést, a háborús Európa sorsát fejezhette ki. A Fekete Kolostorban Kuncz Aladár a maga egész életútját összegezte, az a nagy adomány adatott meg számára, hogy egy nagy műben teljesen kifejezze önmagát és azzal elbúcsúzzék az élettől.
Tíz évig érlelte magában Kuncz Aladár az öt éves fogság számkivetettség szörnyű emlékeit, amíg megírta a Fekete Kolostor-t. Hazaérkezése után közölt ugyan már fogsági feljegyzéseket, de azok még nyers vázlatok voltak, embereknek, eseményeknek inkább csak külső képét adták. Az író életét átalakító élménynek idő kellett, amíg egészen felszívódhatott a lélekbe és kifejeződhetett. A Fekete Kolostorban már nem a nyers valóság, az emberek, az események külső látszata, pillanatnyi benyomása tárul felénk, hanem az író látomása, mely a múlt emlékeit sűrítve a dolgok belső igazságát emeli ki az életből. Kuncz Aladárnak nincs szüksége hosszú, részletes leírásokra, egy pár szóval érzékelteti a nagy, megdöbbentő dolgokat, olyan képeket ad, melyeket lelkünk megrendülésében érzünk meg. Amikor pl. az internáltak hosszú, titokzatos utazás után megérkeznek a Fekete Kolostor szigetére sorsuk egyszerre így tárul föl előttük: „Körülbelül egy és félórai gyaloglás után a látóhatáron négytornyú épület képe tűnt fel. Felette fekete felhősáv úszott. Az épület innen messziről könnyűnek, áttetszőnek látszott. Ekkor kezdett sorainkban elterjedni egy idáig még soha se hallott név: Noirmontier! Egyik suttogja a másiknak, majd kezdtük hangosan mondani. A halkan kiejtett szó lassanként kiáltássá duzzadt. És a messzi, lenge képből, még egy órai gyaloglás után várfallal, árokkal körülveti, hatalmas, zord erődítmény lett!… Megérkeztünk Noirmontierba.”
Íme a távolról finom, megnyerő épület egyre fenyegetőbben nő a foglyok élete fölé, reájuk nehezedik, szinte összeroppantja őket. A Fekete Kolostor valósággal a fogsági szenvedések szimbóluma lett. Maguk az emberi arcok, alakok is épp ily drámai erővel, világítanak be életsorsokba, az élet összefüggéseibe, törvényeibe.
Egy élet néha pillanatok, egy mozdulat alatt feltárul és Kuncz Aladár éppen a léleknek ilyen drámai pillanatait látja meg mindig. Vagy nem egy életsors fordulópontjára és magának a Fekete Kolostori életnek borzalmaira világit rá Zádorynak, a szobrászművésznek megérkezése, ki azzal a hittel jön, hogy külön szobában nyugodtan dolgozhatik majd? Amikor betért az épületbe „szétveti karját és megáll”. Ez a jelenet elhúzódik, be akarják tuszkolni, de a szobrász nem akar előre menni.” A szobrász két karja még jobban, még kétségbeesettebben tárul ki. Úgy látszik soha sem fér be az ajtó szűk nyílásán. De azután hirtelen összecsapódnak a karok, mint leeresztett, megtört szárnyak. És a szobrász lehorgasztott fejjel előre indul…” [70]
Az elegánsan, frissen érkező szobrász így válik a szenvedők sorstársává. A Fekete Kolostor foglya lesz ő is, és egy eltért, külön életet élő társadalom tagja. Mert a foglyokból a sorsközösség valóban egész külön társadalmat alakít ki. Féltő szeretettel rejtegetik együttesen Loló kutyát, melyre az adminisztrátor valóságos hajtóvadászatot rendez. A foglyok kutyája a nyomorúságban is a hűséges szeretetnek valóságos jelképévé válik, ezért dédelgetik annyira. Még meghatóbbak, néha döbbenetesek az egymás megsegítésének néha szinte lázadássá forrósodó jelenetei. Az éjszaka kinn sétáló Rubinra lövetni akaró adminisztrátor ellen egyszerre elemi erővel tör ki az elkeseredés. „Szidalmazó és vádló hangok harsogtak fel a sötét szobában s lassanként egész különös hátborzongató kórussá folytak össze, mintha megölt embereknek lelkei támadtak volna fel és hóhérukat vádolnák”. A szidalmakból kísértetiesen hangzik ki Weiner rikoltása: „falarisz! falarisz!”. Az adminisztrátort „az ismeretlen, rejtelmes szó” megdöbbenti. „Ahogy Weiner hangja mind közelebbről s mind borzalmasabb megfeszüléssel sújtott felélje, fokozatosan hátrált, visszahúzódott, mintha tüzes vassal közelednének feléje”.
Az élet egyre izgalmasabbá, feszültebb légkörűvé válik a Fekete Kolostorban, az író egyéni szenvedései így mindinkább beleolvadnak a közösség sorsába. A világ eseményeitől elzárt szorongva várakozó foglyok a világ lelkiismeretévé tisztultak. Magának a vergődő Európának a békére való vágyakozását jelenti. Kiszabadulásuk szeműkben ezért már nem csupán a maguk kérdése, hanem az egész háborús kataklizmáé. Kínos várakozásaik, folytonos csalódásaik ugyan otthon is és szétdúlt világot találnak, mégis magukkal viszik a szeretet hatalmának, az Isten segítő kegyelmének hitét, hogy egy új világért dolgozhassanak majd.
A foglyoknak csodálatosan megfinomodik lelki érzékenységük a hosszú fogságban. Kuncz Aladárnak csodálatos látomásai vannak, gyermekkori emlékeit, szeretteit látja meg, rémeket, az összetört magyar sorsát. Apja halála után elmegy a templomba és egyszerre fénylepelből kibontakozik előtte „a kék köntösű, halvány arcú kis Mária”. Így szemtől-szembe, fájdalmasan sugárzó szemének, halvány mosolyú ajkának ily közeli bűvöletében még sohasem láttam. Lehet, hogy ez a szokatlan közelség ébresztette fel bennem a csodálatos érzések szédületét. De nyilvánvalóan éreztem, hogy a szerény kis Mária-alakon keresztül már hónapok óta természetfölötti óvás és féltő gyöngédség érkezett el hozzám. Azért látogatott meg az éjszaka sötétjébe vágott, fénylő ösvényen, álmatlan tépelődéseim között, azért volt mellettem már akkor, amikor nem is sejtettem, hogy mellettem kell lennie s azért suttogta gyermekkori becéző nevemet olyan hangon, mintha anyám szólna hozzám”.
Ez a megnyugtató, egy tisztultabb világba emelő hit lengi át a Fekete Kolostort, a szenvedések könyve a gyűlölség világából, így visz át a szeretet világába. [71]
A Fekete Kolostor utolsó lapjait már betegen írta Kuncz Aladár és a könyve sikerét már a kórházban érte meg. 1931 június 24-dikén meghalt, hogy szenvedései után lelke szabadon szállhason a szeretet általa megálmodott világába.
Nagyenyed (Aind, Románia.)