Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Drága Kornél! Ezt a megszólítást tőled tanultam. Ha csak így mondanám: kedves, nem volnék hű hozzád. Ez a szó csak babusgató, becézgető, simogató. Drága, – ezt a szót a rajongás lendülete feszíti. Te a világ dolgait kiemelted penészes és poros köznapi helyükből. Minden, amihez csak nyúltál, légiesen fölemelkedett tiszta magasságokba. A rajongásnak éppen ez a lendülete gyönyörű, ez röpíti fel a világot tisztult tetőkre. Valamit csak illettél: lelke támadt, és lelkes lény többé nem lehet rabja nehézkedési törvények lomha önsúlyának. Téged a világ dolgai rajongásba ejtettek, s te elragadtad a világot a magad országába. A te elragadtatásod nem volt hangos szónoklat és széles mozdulatok, nem raktál magad alá emelvényeket, és nem volt eszközöd a színész kendőzése, – álltál csendes-magadban a világ előtt: áhítatos voltál, és meghatott, s ájtatoskodásod föld-feledett országokba emelt. Ennek az elragadtatásnak nem voltak hangjai: csendes rajongás volt. Szájadon a szavak tört szárnyú madarak voltak, ijedten vergődő élő-halottak, felcsipogtak, és dermedt-halottan lehullottak. Szájadon a szavak nem tudtak sohasem fölröppenni, fájdalmasan károgni, harciasan vijjogni, szálldosva énekelni. A te rajongásod idegen volt az élő szóhoz. Szavaid gyér erűek voltak, sohasem kapcsolódtak össze ömlő folyamú beszéddé, és sohasem váltak szónoklattá. Az élő szó sokszor kínozott, mert nem volt finom műszere lelkednek. Csendes szótlanságodban gyakran megközelíthetetlennek látszottál, és sokaknak érthetetlen voltál, mert nem tudták érzékelni azt a világot, mely a hangos szó küszöbén belül marad. Ez a hangos beszédbe nem törhető csendes rajongás volt mégis alkotóerőidnek forrása. S ez ösztökélt világnézeted kialakítására is. Úgy hitted: egyedül ez a föld az, amelyen mindent el kell végeznünk, ez az anyagi lét az, amelybe egész valónkat be kell szorítanunk. Csak ebbe a szűk létbe sűrített léleknek van hajtóereje tiszta emberi szándékok megvalósítására. Ez a földi lét csak arra jó, hogy legyen valahova támaszkodni, ha lelkünket magasra akarjuk röpíteni. Neked igazán nem kellett másra az élet. Rajongásod meg[591]lelkesítette a dolgokat, a lelkesekben lelkedre leltél, s hatalmasan meleg testvériségben ölelted át a világot. Testvére voltál mindennek és mindenkinek, és az egy-test és egy-vér érzése irányított vándorlásaid közben. Azt mondtad: nincs más nekünk, csak ez a föld. Nem akartál hinni sem innenen, sem túlon. Pedig ennek a hatalmas, nagy testvériségnek a hite túlnő minden földin. Földi lakosnak vallottad magad, pedig ott éltél a megfoghatatlan és örökké tartók országában. Rajongásod másképp nem is találhatta volna meg helyét a dolgok világi rendjében, így kellett kialakítania szemléletének módját. Csak a földi lét határait ismerted el életnek, s lelked mégis kinőtt azokból, mert testvéráhításodban az örökkévaló dolgok testvérévé váltál. Igazad volt-e, vagy nem? Bölcs volna-e ez a kérdés veled szemben? A fecskék fészküket néha egy kiálló szögbe építik, melyet a nagy épület gerendájába emberek vertek be, hibásan, gondatlanul vagy játékból. De a fészek áll, és életet ápol. Ilyen életadó volt a te szemléleted. Pedig sokszor csalódtál. És sajgott ugye és fájt ugye? Ember voltál. De nem lázadoztál, talán csak még csendesebb lett a rajongásod, még kevesebb szava volt, s még inkább önmagába menekedett. Mindenkit magadhoz akartál ölelni, tehettél-e arról, hogy nevetségesen apró gőgök, úrhatnámságok téveszméi, félreszorított s nem várt helyen kipöfögő hiúságok, kispolgári sértődöttségek, szomorú tehetségtelenek, bárdolatlanok, faragatlanok, parlagiak és a rombolás sötét lelkei megbontották azt a hatalmas, testvéri kört, amelybe te mindenkit benne szerettél volna látni. S vajon te voltál-e a hibás abban, hogy azok, akiket magadhoz öleltél és szerettél, nem tudták egymást testvérré fogadni? Te csak szenvedtél, mint minden rajongó szenved, aki megkísérli hiteinek valóságba ültetését. Hát mi hozhatná más egymáshoz az embereket, mint a nagy, összefogó szeretet, s vajon a jog, a kényszer, a fenyegetés vagy a fegyver hatalma tehetne-e valamit? A földnek micsoda kínja rághatott benned, hogy összeterelő, nagy szándékod néhol megtört? Mégis összeforrasztottál bennünket. Remek erőforrású léted átértékelődött egy másik életté. Ez az élet az, amely nem szerkeszthető meg a földi lét korlátoltságának vallásával, ez az élet az igazi élet, amely nem mérhető az anyag elveivel, mégis maradéktalanul a mienk.

És ezt az életet most gyakran fogják hordozni díszes körmenetekben, lehet, hogy olyanok is, akikkel lelkednek semmi közössége nem volt, lehet, hogy olyanok is élnek veled, és élnek belőled, melléd állnak, és hivatkoznak rád, tüzeket gyújtanak neked, és szertartásokat gondolnak ki, akik idegenek vol[592]tak hozzád. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik ellöknek és megtagadnak, vagy szabadulni akarnak tőled, balga hittel arra gondolván, hogy íme, nem vagy többé. Igen, de téged eldobni soha többé nem lehet, sem híveidnek, sem ellenlábasaidnak, sem ünneplőidnek, sem bírálóidnak. Anyagiakkal nem mérhető új életed: a mi történelmünk többé el nem enyésztethető valóság, mindenkor ható erő, amely alól senki sem vonhatja ki magát, sem az igen, sem a nem. Ebben az életben fogtál össze mindnyájunkat testvérekké, meg nem változtatható, örök rokonságban; a halál ölelésében ébredtél igazán életre, amelyben elszakíthatatlanul együtt kell maradjunk. Ezt a testvériséget örököltük tőled. Hiszen ezt tanítottad az irodalomban is. Úgy kellene mondanom: ez volt a politikád, ha ez a szó nem volna hitelvesztett, nem tévedt volna el sötét útvesztőkben, dohos vakondjáratokban és rengeteg emberi gyöngeség ingoványos mocsarában. Valahányszor élére álltál irodalmunknak, mindig azt hirdetted, hogy minden világnézet s minden irodalmi irány részére szabadon áll folyóiratod. Nem kényszerítettél senkit sem, hogy szemléleted szögét és irányát elfogadja. Tehetség, friss alkotóerő, tiszta művészet, csak ez volt a belépés föltétele. Széles látókört befogó, levegős szemlélet volt a tied, amely sohasem állott szemben értetlenül más emberek másféle nézetével, s rokonának vallotta mindazt az embert, akinek látszöge bátran tárult a világra. Nem fegyverkeztél kicsinyes fegyverekkel, országolni akartál saját országodban, s vajon kit rekesztettél volna ki innen, aki abban feltételeid szerint polgárjogot nyert? Az igazi testvériséget a minél magasabb szempontok jelentik, mert ezek ölelhetik át a legtöbbet és legellentétesebbet. Talán néha nem tudtad országod polgáraival szemben legmagasabb feltételeidet alkalmazni, de nemcsak művész voltál, de egy új életet kialakító és nevelő, aki a kis szikrákat nem tapostad el, de el-elfúló tüdővel lehelgetve élesztetted. Ki tudhatná azt, melyik szikrából lobban fel messze világító láng s nekünk minden fényre szükségünk volt. Biztos szemmel ismerted meg a más tüzétől visszfénylő talmiakat s a kis tűzrügyekben a nagy láng öntüzű szikráit. Önerődből raktál máglyákat kis zsarátnokok fölé, hogy tűzre kapjanak, de csodálatos erős tudtál lenni, és elutasító, passzív lényeddel, magába vonult hallgatásodban, finom törékenységedben a meg nem hívottakkal szemben. Mint biztosan működő törvény, mely láthatatlanságában ártatlannak tetszik, de az ellene vétőt elsodorja, nem mintha indulatok vezetnék, de mert ez a belső parancs. A szerkesztésben magas szempontú, a válogatásban kényes, a biztatásban kifogyhatat[593]lan, a nevelésben jóságos és önfeláldozó, az erők összefogásában szenvedélyes voltál. Az ember tőkeszomja benned a szellemek összegyűjtésében csillapodott, és a csillapítással, mint minden emberi szenvedély, folytonosan ki nem elégíthetőbbé vált. Esendő testedben megvolt a hihetetlen erő éjszakáid feláldozására, hogy irtsad a gyomot, és az önzetlenség, hogy a ritkítás helyén, ha kell, a magadét ültesd. Csendesen, törékenyen, személytelenül álltad a harcot, és húzódozásodat, hogy másokat ne illess, rossz érzésed, hogy másoknak csalódást okozol, legyőzte elrendelésed tudata. A tudat, hogy e szigorúsággal csak törvényszerűséget teljesítesz történelmi felelősséged helyén. Törékeny tested hatalmas erők székhelye volt, és kiharcoltad mindnyájunknak azt a nagy lehetőséget, hogy irodalmunk termékei ne kallódjanak napilapok tünékeny hasábjain, hanem maradandó értékű irodalmi szemlében lássanak napvilágot. Hatalmas, nagy ugartörés volt ez, begyöpösödött talajnak bátor felhasítása, s ha néha az anyag nem engedelmeskedett, ha az anyagelvűség ellened szegült, ha az anyagi minden elveszett, akkor megmutattad, hogy a hit mindennek mozgatója, hogy a hitben olyan láthatatlan erők feszülnek, amelyek nem kősziklákat tudnak helyükből kimozdítani, de a bácskai lomha rögöket is. Ha elestél, újra talpra állított a hit. Nem kellett zászlót ragadnod, nem kellettek zenekarok, nem kellett kürtszó és dobverés, tenyereden csendesen vitted elöl a lelked, s hozzád juhodott gyönyörű körmenetben minden jótét lélek. Elöl jártál, és ez a legnagyobb erkölcsi erő, a legvonzóbb és a legösszefogóbb. Volt idő, mikor szándékosan elhallgattak, seregedet elkerítették, és tilalom alá helyezték a hozzád csatlakozókat. Te csak haladtál. Akiknek elrendeltetésük van, azok tudják az utat. S utad végén csak egy sereg volt: a Tied. Csak egyhez nem értettél: önmagad ügyeinek kormányzásához. Szerkesztettél, sorozatosan megjelenő könyvtárat alapítottál, s abban csak egyetlenegy ember könyve nem jelent meg: Szenteleky Kornélé. Pedig tudnod kell, volt melletted álló embered, aki sürgette, aki könyvet követelt írásaidnak. De nem tartottad illőnek, hogy a szerkesztő könyve a többiektől elvegye a helyet, s úgy vélted, nem kell ma líra senkinek. Ma csak egy embernek nincs könyve: Szenteleky Kornélnak. Csak neked nincs könyved, akiből élünk, akire hivatkozunk, akit emlékezve magunkhoz ölelünk, akit mindnyájan magunknak követelünk, akivel büszkén ékeskedünk. Tetted-e volna Te ezt mivelünk, ha valamelyikünknek fele annyi értékű útravalója lett volna? Te tűzben égtél volna, kincstaláló örömben, a gazdagodás lelkességében, és lépcsőként hajoltál volna elénk. Mit tanultunk mi tőled, kortársaid és testvéreid a mun[594]kában, ha meg nem tanultuk volna a legfőbbet: értékeink megbecsülését? Csak neked kellett vészes lázakban elégned, hogy mindent adj, és semmit se kapj. Neked bátorítónak, jóakaró segítőnek, adakozónak, mindenben elöljárónak és ugartörőnek kellett lenned. Vezérnek voltál száműzve, és senkinek sem jutott eszébe, hogy te is költő vagy. Pedig költő voltál, s ami nyelveden a röppenő szóban nem tudott ékesszólóvá szépülni, az írásodban csodálatos életre kelt. Külön nyelved volt: lelkednek gyönyörűséges ágya. Nem vésővel és kalapáccsal szaggattad mondataidat, nem dübörögtél, és nem titánkodtál, nem ötvöztél, és nem finomkodtál, nem voltál parlagian erőteljes és szárazon szabályszerű. Simogattad a szavakat, s azok bársonyos testükkel megmozdultak, hímporosan meglebbentek, színükre lobbantak, eredetük izére ébredtek, daloltak és muzsikáltak. Szavaid nem koporsói voltak megrögzött emberi fogalmaknak. Szelíden érintetted őket, s azok felpattanva kivirágoztak. Szavaid felszívták lényedet, s különvalóan a tied voltak. Külön nyelvre volt szükséged, amelyben egyszerre alkothattad meg magadat és a világot. Minden alkotónak még soha-nem-volt nyelvre van szüksége, mert e nélkül nem találja meg lelkének formáját, és forma nélkül nincs alkotás. A te nyelvedben az ájtatosság ünnepel, mellyel a világ fölött lebegtél. Ilyen magasságok felé szomjasan kinyílt, meghatott lélek voltál. Kitárt lelked várta a mindenség látogatását, hogy áthasonítsd azt a magad törvényei szerint. Így alkottál az öröktől fogva lévőkből újat, így voltál újrateremtő: azaz költő. Jól tudtad, hogy csak abból lehet alkotni, aminek anyaga a lélek olvasztókamrájában felolvadt, amit a lélek a világ számtalan jelenségéből magáévá tett a világból, csak abból a részéből, amely lélekké hasonodott. A lélekké vált világ az a káosz, amelyben benne rejlik a teremtés misztériuma. Jól tudtad, hogy vissza kell menni a lélek legnagyobb élményéhez, az élethez. Az életnek újrateremtése, életteremtés a nyelv formájában: ez a művészet. Ám hova lehetne máshova fordulnunk, mint a mi életünkhöz? Ehhez az élethez, amelyet mi élünk. Ehhez a földhöz, amelyből kinőttünk, s amelyben mégis gyökerezünk, amelyből fölsudarosodunk, és színeinket szívjuk, amelyben virágozunk és gyümölcsözünk. Aki úgy vélné, hogy az élet a művészetben kikerülhető, éppen a lényegben hibázik. A művészet természete szerint az életre utal, s aki akár ösztönösen, akár tudatosan művész: hitet vall földje és élete mellett. A művészet lényegének tiszta tudatában tetted, hogy írótársaid figyelmét ide, erre a földre fordítottad, és hirdetted, hogy a mi életünk színét és ízét kell adniok, a mi földünk sajátos erejét, a mi nappalunk és éjszakánk fényét és homályát, buk[595]dácsolásunkat és bátor lépésünket, lelkünk szabad szállását és ezer gátlását, lelki alkatunknak mindenkori visszfényét a dolgokon, a dolgoktól való iszonyatos függésünket s tőlük való örök eltörekvésünket, szóval magunkat. Így gondoltad a mi művészetünk kialakítását. Mert a művészet éppen úgy nem lehet talajtalan, mint földöncsúszó, mert egyik sem volna művészet. S kit érhetne kevésbé a vád, mint téged, hogy talajtalan vagy és földhöz ragadt. Téged, aki a talajba való begyökereződést hirdetted, az életbe való elválhatatlan belenövekvést, téged, aki prédikáltad a művészetet, amely nem gyáva csúszás-mászás, kalmár ügyeskedés, hasznos egyezségkötés, alacsony utánzás, hanem a világ transzfigurációja: egy mindig újabb feltámadás egy kiválasztott lélekben. Ki állíthatná azt rólad, hogy apró és vak szándékok vezettek, amelyek nem tudtak kiemelkedni szűkös látókörök vaksi szemű tévelygéséből. A földhöz gúzsolt kispolgáriság és a korlátolt vidékiség épp olyan távol állott tőled, mint a gyökértelen bolygás, a szellemi cigányság, a nemzeti kultúrába való belegyökerezés hiánya: ez az örökké görgő ördögszekérlélek. Kell, hogy vallomást tegyek e hited mellett. Kell, hogy higgyek abban, amiben legjobban hittél. Magad is érezted, hogy ez a meggyőződésed a művészet lényegén és törvényein alapul, s kaput tár a fejlődés útja felé. Erős és sorsot vállaló belegyökerezés a földbe, s olthatlan vágyú törekvés a mindnyájunk fölé boltosodó egekbe: ezt mondtad örökül. Milyen köveket használtál építésednél, kikre hivatkoztál, hogy pilléreket alapozz épületed mellé, s kellettek-e annak támaszok? Fölösleges kérdések. A művészet örök törvényei vezettek. És van-e a világnak biztosabb és valóságosabb épülete, mint éppen a művészet?

A látható kultúra: kivetődése az emberi léleknek. Az igazi kultúra a dolgoknak élete a lélekben, a lélekké vált világ. Te ebben az értelemben voltál alkotónk. Te vagy az első, aki itt nem a múlté, hanem a történelemé lettél. A mi külön történelmünkké. Nem elmúltál, hanem megszülettél, s íme, többé nálad nélkül élni nem tudunk.

A történelemmé-válás nagy színjátéka rettenetesen fáj nekünk, élőknek és múlandóknak. S mert még nem szóltam hozzád, mióta elmentél, engedj meg még néhány szót.

Íme, el akartam hozni neked életem fekete kenyerének egy darabját, siralmam könnyeinek sóját és egy rögöt ebből a földből, melyet nem tudtam sírodba dobni.

Kenyeret, sót és földet: a meghódolás ősi jeleit hozom neked, a győztesnek. Ím, vonulj be lelkünkbe, drága hódítónk!