Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Méliusz József: Álom és tűzvész

Kékhuzatú paplanjaink alatt azon az éjjelen valószínűleg mélyen és látszólag nyugodtan aludtunk, lehet talán horkolva, vagy szuszogva, akár a végtelen országutak a földet beborító ég alatt, oly kimerülten, szinte ájultan. A város akkori szélén, – azóta a hatalom új urai kitágították a várost, tisztviselő házacskákkal tűzdelték teli a végeket, házakkal mikben adóellenőrök, rendőrök, végrehajtók, őrmesterek és egy volt polgármester tanyáznak. – mondom a város szélén, alig másfélezer méterre házunktól, gyászosan vonított fel néha egy-egy kutya, mintha csak jelezni akarná: valami történni fog. Az elhanyagolt istállókban a felgyülemlett trágyalé alatt rothadó padozaton a bérkocsisok és fuvarosok lovai idegesen és nyugtalankodva dobogtak, a nyakukba vetett rozsdálló láncokat idegesen rángatták, fel-fel nyerítettek. A külvilág egyelőre még megnevezhetetlen rémületével pereltek. Kint, házunk falain túl a dobogó, nyugtalankodó állatokat kivéve a világ még ugyanolyan békességesnek tűnhetett, mintha az emberekben, bennünk is és körülöttünk semmi sem változott volna, mintha a susogó fák füstszerű, bizonytalan, néha hömpölyögni tűnő sötétkék árnyéka és a zöldfényű sziporkázó csillagok még ugyanazt a világot díszítették volna, amelyben még csak egy héttel ezelőtt éltünk. Aludtunk és ablakunk előtt a sötétben elcikkanva éjszakai madár sikoltott, mint amikor egy megriadt gyermek borzalmas felfedezést tesz, rettenetét nem meri kikiáltani, de a torkát mégis elhagyja egy fojtott, fulladozó, szívünket összeszorító hang. Aludtunk, bűvölten és nehezen, mint a tudatlanok és a boldog eszmélet nélkül valók, testünk néha mégis beleremeghetett egy szinte észlelhetetlen fuvallatba, mely nemcsak a lelkeken, nemcsak a mozdulatlanságon remegett át, de ott rezgett az egész sík tájékban, mely egyre mélyebb s mélyebb hullámokat vetve a hegyek felé futott, sőt egész Európán átborzongott, a hegyeken, az erdőkön, rónákon, városon és falun.
Nem hallhattuk a hajnalba merülő éjszakai órán a dördülést, mely Zemunnál felgomolyogva belepte a tájat, felriasztotta a loncsos falvak rettegő népségét, a barmokat és a kuvaszokat, mik [38] zajongásukat faluról-falura küldve egyetlen vonításba és zengésbe gyújtották az egész dunai tájat. Arra ébredtünk, hogy anyám eszelős rémületben tágranyílt szemekkel s megrettenten ül ágyában, a sötétben arcát nem láttuk, de hallottuk lihegését s egészen közelről a kertek alól a kutyák sivalkodását. Apám remegő zavarban gyújtott lámpát, szólongatta anyámat:
– Anna, Anna fiam tekintsen rám! No térjen magához! Valami gonoszat álmodott, ugye? No nyugodjék meg, álom volt csupán! Álom.
S mintha anyám csak ezt a mágikus szót várta volna:
ÁLOM,
hirtelen leejtette szempilláit, vonásai újra angyalian kisimultak, arca a valóban álmodó tavak tükréhez lett hasonlatos és mire apám óvatosan visszafektette csipkés párnájára, oly békességes volt újra egész lénye, mintha semmi sem történt volna tudata elmerült zugaiban, mintha még csak meg se legyintette volna tudatalatti anyját a rémület, a múlt szárnyrebbenését, oly édesen, mosolyogva és békességesen aludt tovább.
De vajon miért riadt ő meg azon az éjszakán? Azért-e, mert a világban rémületes dolgok történtek, vagy egyébért, egy rejtett távoli, múltbéli borzadályért?
Hogy mi támadt fel benne azon az éjjelen is, mint még annyiszor asszonyi ifjúságában, arra talán néhány hónappal később kaptam választ, de lehet esztendők is teltek közben, esztendők; miknek hálójában tépetten és véresen forgolódtak a hónapok, a hetek, a napok és az órák, mindaz, ami annakidején elindult és elszabadult, a háború. Nem volna teljes ama napok és ama órák képe, – így érzem most, – ha nem követném nyomon a riadalomnak azt a pillanatát, melyből én csak egy fájdalmas arcot és megbékülést láttam.
Igen, később valamikor, egy téli este történt, hogy elértem ama pillanat gyökeréhez.
Apám már vidám katonaként töltötte velünk egy városban ugyan, de tőlünk távol az estét, új barátokkal, civilekkel és katonákkal. Az állomások ziháló forgatagába lángolószemű vonatok érkeztek és más vonatok a távolba merültek, az éjszakába és a bizonytalan sötétségbe. Füttyük és sikolyuk vérfagyasztóan száguldott végig a városon, befurakodott a házakba, a kaszárnyákba, a sóhajokkal és nyöszörgésekkel telt kórházakba, szorongást keltve és figyelmeztetve az ébrenvalókat, hogy éjszaka, mint éjszaka a nagy távozás, a halál és a pusztulás percei követik egymást.
Kályhánkban elevenen s valami boldog önfeledtséggel lobogott a tűz, hiszen tél volt, anyára és én a kályha előtti bolyhos szőnyegen összebújtunk, már kifogytak a tündérmesék és a szomorúság megnevezhetetlen hangzatai szertezsongtak a pihegő szo[39]bán. A kályha mária üvege mögött káprázó parázs lassan-lassan víziószerű formákat rajzolt elénk, az asztal körül elhagyatottan álldogáló székek árnyékai a rózsaszín falon megrendültek, lassú imbolygó táncba kezdtek, akár azok a délszigeti táncosok, kik előbb csak lassan ringatóznak, rengve és remegve, mint a szélbolygatta virágok, majd egyre elevenebbül, vadabbul forgolódnak, mintha valami képtelen benső vihar rázná és marcangolná szívüket, mígcsak az önkívület és egy tetszhalállal rokon állapot le nem győzi őket. Az ágy és a szekrény körvonalai is ilyenképp másultak meg, kikerekedtek, más szögleteket vettek fel, házakhoz hasonlítottak, egyre ismerősebbé váló házakhoz és a mennyezet kék szint öltött, síkja lassan fölénk gömbölyödött, a szemhatár kitágult, bodros fehér felhők tündököltek fel a daloló messzeségben.
Alattunk a nagy puha szőnyeg lélegzeni kezdett, akár a zizegő füvű tavaszi legelők pázsitja.
Valahol egészen távol, – hiszen a kép és a képzelettel együtt a tér kitágult, – a szél a porzó országúton összegubancolódott tüskés kórót görgetett s valahol egy szekér zörgését véltük hallani, majd elnyúlt hosszú mozdonyfüttyöt…
Anyám mesélt, révetegen, boldogan. A világ egyetlen álom volt. Kezeim, mint az apró galambfiókák, puha kezeiben pihentek. Kezeiben, miket annyira szerettem ha megsimogattak, vagy ha elalvás előtt finom mozdulattal vállaimra borították a paplant, ilyenkor lehelletével arcomat súrolta és bensőmet egy megmagyarázhatatlan remegés lepte el, talán a boldogság. Kézen fogott és mi elindultunk a réti ösvényen, a fű egy-egy szederbokor alján még nedvesen csillogott és a virágok kelyhében, akár egy fehéren izzó üveggömb: a harmat.
Így jártunk szökve egy messze nyárban, holott a valóságban a vonat füttye egy katonavonaté volt, vagy egy sebesült vonaté mely a halált vonszolta magával s a nedves, a havas himbálózó kék téli levegőben még csak erősebben és kíméletlenebbül hangzott, havas szél vágtatott át a tájon és a város felett, belevágott a kéménybe, horkantott és kiáltott, mintha csak vissza akarna szólítani a bús jelenbe, de hiába… Mi már nem hallhattuk a pillanat valóságának zengő hangzatait, képzeletünk ott járt a múltban egy hulló nyár ölén, anyám akácok, kukoricaföldek, szántók és füzesek közé bújt szülőfalujában, közel a tanyai világhoz, mely viszont apám gyermekkorának emlékeit ringatja, persze régen megváltozva, új urakkal és új szolgákkal, de változatlanul a régi szegénységgel, búval, bajjal.
Múlt és más világ ez, emlék az emléken túl, úgy érzem, csupán eldadogni tudom és anyám derengő szavai fénytelenül pengenek és hév nélkül, csupán képzeletem izzására utalva. Öröm fogja el szívemet, ahogyan most újra feltűnni látom a pillanatok és az évtizedek mélységéből a szellőben pergő, forgó levelű aká[40]cokat s mögöttük hirtelen, akárha egy bűvész varázskendője alól bújnának elő, a csatorna agyagos, sárga, kavargó habjait, a víz fodros felületét. A falu templomtornya mintha ijeszteni akarna, hirtelen komolysággal elébünk toppan. Tulajdonképpen idétlen építészmunka, amolyan századvégi falusi templomtorony, vidéki mesterek tákolmánya, híján a kultúra és az ízlés nyomainak, mintegy ezzel is jelezve, hogy e táj tán még a pokol fenekénél is kietlenebb, reménytelenebb az álmodók és az alkotók számára, de nemcsak a táj, hanem talán méginkább a kor, az egyetlen és végzetes csapda, melyből nem szökhetünk, csak fellázadhatunk ellene.
Az esőlátogatta legelők kánaáni kövérségű füve mélyen és lengedezve hullámzott lábunk alatt. A lobogó fűszálak átcsaptak a réti ösvény szalagján és anyámnak el kellett bocsátania kezemet, finom mozdulattal bokrok ágait hajlította félre, egész lombesőt és mi egyszerre, mintha egy zöld tenger utolsó, porzó hullámgörgetege mögé értünk volna, e tenger partjára léptünk, a szerb falu házacskái közé. Előttünk a malom málladozó épülete, barlangszerű mélyén az óriási, immár megbarnult malomköveket nem villanyerő hajtotta, de még csak nem is a víz, ami pedig fölös bőségben hömpölygött városunk felől, a csatorna partjai közt, s persze még sokkal messzibbről, a krassói hegyekből a falut megkerülve a Duna felé és a Dunát végigúszva a tengerek felé. A morogva egymásra gördülő malomköveket csikorgó vasabroncsokba szorított tölgyfaszerkezeten lovak vonszolják körbe, a falakról mész és zöldszemű penész bámul hályogosan a fülledt-ködű homályba és a lehullott tapasztás feketedett vályogtéglákat leplez le. Az egymás elé fogott három ló jármát húzva épp csak, hogy szűk kört írhat le, valami ődöngő, természeten túli egyhangúságban forognak, ami semmihez a világon nem hasonlítható, az elmúláshoz éppoly kevéssé, mint az élethez. A hajcsár s egyszemélyben molnárlegény bálványszerű méltósággal ül az egyik forgó gerendán, néha megcsattogtatja ostorát, néha káromkodik, pipázik és köpköd…
– Túl a malmon – szólott anyám. – ott, látod, azt a nagy házat, az volt a mi házunk, az a cseréptetős.
Olyan büszkeséggel s eláradón mondja ezt, mintha bizony abban a percben, amelyben e házról beszélt, újra átborzongott volna rajta a falusi embereknek az a különös izgalma, melyet mindannyiszor átélnek, ahányszor csak valami rendkívüli újítással változtatnak évszázados környezetükön és szokásaikon. Bevallom én is szeretem és még ma is ragaszkodom ehhez a házhoz, az emlékek házához, mely tulajdonképpen már nem is az én világomból dereng fel, hanem egy még rejtelmesebb rengetegből, anyám gyermekkorából. Képe mégis oly eleven bennem, akár a fény azoknak a titokzatos földközitengeri barlangoknak a mélyén, mikben az ember lélegzetét veszítve merül el kábulva a sziklafalakat és az [41] alatta rengő víz gyűrűző tükrét beragyogó misztikus azurkékségben.
Ez az irreális és mégis valóságos falu most hagyja el a nyarat, búcsúzni tűnik az örökléttől, mely talán csupán az évszakok kérlelhetetlen visszatérésében él. A lombokban, mint a gondbamerült harmincéves ember halántékán az első ősz hajszálak, sárguló foltok merülnek fel, még nem hivalkodva, de mindenesetre az idő haladását jelezve. Nappalok röpülnek és hetek. A cséphadarók és a magot taposó lovak elvégezték őszi munkájukat. A szőke szalmakazlak, mint a felhő a vörös erdő fölé, túlnőttek a házakon, a táj megfakult, megbarnult, megöregedett és elfáradt.
A nagyszülők padlásán, még nem a cserepes házban, hanem a helyén volt régi zsupfödelesben, garmadában súlyosodik az aranyló töretlen kukorica, másik halomban a búza, kerek somfarudakon az őszi első disznóvágás dús trófeáiként zsírt izzadó gyöngyházfényű hurkák, bizalmas kettősbefont kolbászok, fokhagymás lében ázott oldalasok, mik még a füstölést lesik és hatalmas szalonnatáblák várják, hogy a tél derekán fehéren és villogón kristályosodjék ki felületükön a beléjük ivódott só. A ház előtti kert virágait rég megfogta a dér, morbid kórók meredeznek a levegőbe s alattuk csapzott, immár rothadó levelek, akár valami valószínütlen tenger partjára kivetett kallódó, oszló hullák. Ez a fellebbezhetetlen elmúlás lehelete. Ez az ősz.
A gyermekek, Anna – ő lett tíz és egynéhány évvel később anyám – és nővére, a dundi Erzsi, az első szobában már tornyos ágyaik mélyén kucorognak, apjuk. Antal gazda, megitatta az állatokat és felesége buzgón valami varrásra hajol. Megkönnyebbülés lengi be a házat. Antal gazda a törékeny alakú, magas férfi szürke szemei enyhe békességben lobognak és a kövérkés középtermetű asszony szája körül a nyugalom csendes derűje villódzik. A mindenesti zord vendég, a gazdasszony nagynénje e percben hagyja el a házat. Corbierné. a „Nagynéni.”
Az egész családnak csak „Nagynéni”-je volt ő, a gyermekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Különös figura, a család történetében díszhelyet betöltő. Örökké suhogó feketébe öltözött, tekintete most is fagyos volt, ahogy betette maga mögött a csikorgó léckaput. Léptei a zajtalan sötétségben szárazon zörrentek. A mozdulatlan csend mélyéből néha szellők rugaszkodtak elő, mintha gonoszkodó tréfás faunok kacagtak volna rajta. A nagynéni az út közepéről mégegyszer visszafordult, szeme hamar megszokta a sötétséget. A falu körvonalai szigorúak és a földhöz láncoltak, a földművesek, a jegyző, a pap, a tanító, mind aludni készülnek. Egy-egy disznó felröffen a homályban, felbődül egy szomjasan maradt tehén, a fák, az ólak és a pókhálós színek felsóhajtanak.
Mintha az időtől megfeketedett kukoricahombár mögött egy árny suhanna el, fekete, megfoghatatlan emberi körvonalú tömeg. [42]
„Bizonyosan képzelődés”, nyugtatta magát Corbierné. Konok arcán nem látszik a sötétségben a félelem fintora, bolyhos gyapjúkendőjét egyik kezével szorosabbra vonta a mellén, másik kezével a port érintő selyemszoknyáját emelte fel. Lépteit hirtelen meggyorsította. Mintha valaki nesztelenül nyomába szegődött volna. Most már szalad, de érzi, nem jut előbbre, nem szabadul az árnytól. Sikoltana: „Antal, Antal gazda segítsen.” Hívná, de a hang nem hagyja el a torkát. Végül kezében a kova és a tapló. A mécsessel a kezében megáll a tükör előtt, melynek hámló foncsorából tépett, viaszsárga arc mered rá, öreg, vigasztalan és ijesztő.
– Senkit se láttam, senkit, – suttogja forrón és megrendülten. – Szent Ágoston segély!
A nagynéni, amolyan vidéki bogaras gazdag asszony volt, gazdag és egy elmúlt világ fogalmai szerint előkelő, családi múlttal, gőggel, vagyonára túlzó büszkeséggel, hite szerint a család védelmezője, de mosolytalan és kegyetlen, akár a téli ég, vagy a feldúlt tenger. Szívjósága legfőképp igazságos kamattal mért kölcsöneiből állott, no meg örökségígérgetéseiből, mikből azonban semmi se lett, mert a plébános ügyesebb volt az udvarláshoz nem értő rokonoknál.
– Bolond szegény, francia bolond… – mondogatták nagyapámék házában, ha kilépett a kapun. Nem megvetéssel, sajnálattal mondogatták ezt, hiszen még fiatalon maradt özvegy és Szent Ágostonról elnevezett fia mire elérte volna a nagynéni reményeit megkoronázó ifjúi férfikort, valami ismeretlen és kínzó betegségben elsorvadt, elpusztult, akár egy nyomorult mezei rovar. Azóta a Nagynéni, mint mondani szokta, már csak a családnak élt, holott valójában csupán minden óráját a vallási életnek szentelte. Ha a törpe görögkeleti templommal szemben ágaskodó, az előbbivel szinte fölényesen mérkőzni tűnő katolikus templom fedelén beesett az eső, ő javíttatta meg az égiek terheit viselő tetőt, sőt az élők sorából rég eltávozott fia harmincadik szülétésnapjára új főoltárral ajándékozta meg a templomot és ennek főképeként nem a kétezer év előtti szegénynép vérző, töviskoszorús vezérét festette fel egy arra vándorló olasz művésszel, kivel még néhány szóra emlékezve franciául értekezett az egész járás nobilitásainak csodálatára, nem Krisztust festette az oltár főképére, hanem Szent Ágostont és az egyházatya arca helyére, mivel annak mása sehol fel nem található, egy megbarnult daguerotripia nyomán fia finom, európai metszésű arcmását. Naphosszat üldögélt azután a sekrestye ajtaján titkon besurranva az idétlen boltívek alatt és eme arcból a végleg elveszett múltat idézte fel újra emlékezete rejtekeiből, egy az emlékezésben megszépülő paradicsomi világot, az eredetet és a forrást – a Nyugatot.
Elzász volt ez a bölcső és az az arc az orgona apró és vastag sípjaival szemben az ősi Elzászt is szimbolizálta a Nagynéni [43] képzelmeiben, a szellemet és a civilizációt a barna darócba bújt földművesek, az örökké vitatkozó és fifikus felesek, a kóbor cselédek, az izzó határtalan sík vidék álmosító és fojtogató környezetében. Az egyházközség nem is maradt háládatlan, halála napján lelkiüdvéért még mostanában is misét mondanak az egyházra hagyott ingatlanokért és ingóságokért, bankbetétekért részvényekért és kötvényekért.
Corbierné mégegyszer kikémlelt rezgő függönyei mögül, de az út túlsó oldalán, az akácok mögött megbúvó rokoni ház körül semmi moccanás.
Antal gazdát az asztal végére terített vacsora várja, juhtúró, kenyér, opálos héjú, édes vöröshagyma. A férfi a két szobát elválasztó sötét konyhában motoszkál, a vedret zörgeti, vizet csobogtat, locskol – mosdik. A konyha sötét, de képzeletében és elméjében világosság, még mindig az elmúlt percekben él, kék álmodozó szemeivel a sötétben is még az állatokat látja, melyektől az előbb búcsúzott, utolsó pillantást vetve a hosszú istálló borongó mélye felé. Hunyorgó lantornáját lóbálva végigment az állatok során, elérzékenyülten megtapogatta, megveregette őket, szőrüket, mint valami bársonyos mezőt megvakarta, megsimogatta. Egy foltos, még tejszagú tinónál hosszasabban időzött, beszélgetett vele.
– Nem bánt már a béres, nem veri a hátadat ostorral, villával, növekedj, erősödj, hadd teljék benned öröme kicsi Annának, övé vagy…
A fiatal állat ráemelte két nagy villanó fekete szemét. Ez a sötétség maga volt a nyugalom, a jóság és a lélek. Állatok különösmód tudnak nézni, értelemmel és érzelmektől hevülten, gyűlölködve és szeretettel. A legrettenetesebb, amikor a fájdalom ül ki szemükbe. Olyan ez, mint a ligetek nedves hervadása, mint a sírás, mint a hangtalan zokogó ének, szomorú és ellenállhatatlanul megindító. Érzik az emberi jóságot és érzik a kegyetlent, az ősi elemet: az állatot az emberben. Szenvednek és boldogok tudnak lenni. A vásárok, amikor egy-egy gonddal ápolt állattól Antal gazdának meg kellett vállnia, mindig fájdalmasak és szenvedéstelik voltak. Talán azért is szerette legjobban minden állatjai közül a méneket, tőlük nem kellett sose búcsúznia, zümmögő, zenélő nyüzsgésükben étlen-szomjan akár napokra is el tudott felejtkezni, szerette a némaságot és a magányt, a csendes bíbelődést apró dolgokkal, a felelőtlen tervezgetés és az ábrándozás óráit. Így, tervezgetve és ábrándozva járta be a Duna tájait s tanult meg minden nyelvet, mit errefelé beszélnek, mert a szavak, a mondatok, a szófűzések, de főleg az énekek, országutakon és utcákon mind újabb és újabb világát hozták el számára az álmodozásnak, nemzeteket ismert meg, tájakat és embereket, kultúrákat és titkokat, tudást szerzett, érzelmekben gazdagodott. Így élt ő, állatokkal kereskedve, marhákkal, lovakkal és disznókkal, földet vett és eladott, [44] de legszívesebben meglett férfikorában is állatjai nyomában az országutakon barangolt, akár a harmadik megyéig is. Sokféle tudományáért a földművesek szerették és tisztelték. Csupán Corbierné gyűlölte, tartósan és némán, összeszorított fogakkal, mint valami elkeseredett ősi harcban. Miközben Antal gazda állatjait becézve, nógatva, messzi utakon és a viszontlátás örömében megszépülő városokon át hajszolta, az asszony, akárcsak gyermekkorában, ott görnyedt Corbierné udvarán a cigányok faragta teknyő fölött és mosott, szapult, dolgozott, keze alól az egyik vakító fehérségű ruha a másik után került ki, nagynénje pedig ott ült terpeszkedve, legyezővel a kezében a tornácon, lábainál Anna és Erzsike hangtalanul és rémülten játszadoztak, s ő Antal gazdát szidta:
– A semmirekelő, ez fog én utánam örökölni, erre marad a család vagyona, egy szál ingben jött ide, egy ruhában, egy kalappal s szégyenszemre kupec lett belőle, paraszt. De Ágostonnak meg kellett halnia. S talán jobb is, hogy nem látja családunk süllyedését… dörgöld fiam, dörgöld jobban azt a függönyt, megérdemlem. Anyád voltam, boldogult húgom helyett, isten nyugosztalja szegény Luizet…
Kint a konyhában végeszakadt a prüszkölésnek és a krákogásnak, Antal gazda pirospozsgásan, haját rendezgetve megjelent a küszöbön. Nagyanya mosolyogva nézett fel rá, akár egy darab fehér kenyér:
– Egyék már Antal!
Az ágyvégiben a kicsi Erzsike mocorgott, addig tett-vett, míg átszökött szüleihez, ebbe a párás, meleg, dús békességbe, mely minden este úgy töltötte meg a két ember szobáját, mint a nyári reggelt a fény, az elevenedés és az egész élő világ első, hajnali lélegzetvétele.
– Ugy-e Mária, el kellett küldenem a bérest? – kérdi a férfi.
– Jól tette Antal, kiadtam a szalonnáját, bére-részét, dohányát, búzáját, ami járt neki. Tán vízkereszt előtt is talál még megfelelő embert, aki nem veri ilyen baromian az állatot. Haragos szemekkel, köszönés nélkül, ijesztő arccal ment el. Én féltem tőle. Azt követelte, hogy vízkeresztig fizessem ki… Azután fenyegetőzött…
Már az ágy bő és lágy fészkén a sötétben beszélgettek, mind lassabban és halkabban, elálmosodva és eloldódva a világtól. Erzsike lábuknál mélyen szuszogott, aprókat sípolva, mint a kovács kicsi fújtatója a sistergő és sziszegő parázs felett.
– Garázda ember volt, – suttogta az asszony. Vasárnap úgy kellett kerülni, mint a veszedelmet. Biztos akkor is italos volt, mikor a tehenet véresre verte…
– A múltkoriban este, itt feküdt a kert alatt, az orgonabokrok mögé rejtőzve a szomszéd legényekkel… Zöldséget szedtem ki másnapra… Azt kérdezte tőle valamelyik, miért ilyen fékezhetet[45]len, ilyen indulatos és vad, nem fél az Istentől? Nincs Isten, mondotta, mert nem Isten, aki csak a gazdák pártján van. S ha meg netán mégis volna, az abból látszik csupán, hogy a bérest veri, kergeti, zavarja. Ezt adja ő vissza a gazdának. Addig veri a marháját, amíg a lélek kimegy belőle. Vele ne hangoskodjék egy gazda se, mert parazsat rak a feje alá. Nem akartam magát nyugtalanítani Antal, s azt se mondottam, hogy a gyerekekre oly furcsán nézett mindig, olyan gonoszul… No de most már elment ez a félelmetes ember…
Egy percnyi csend követte a lefojtott, meleg asszonyi hangot, a szobában a csend megremegett, a konyhai óra rézingája egyenletes kattogással lengett a sötétségben, az ablak alatt a kutya vinnyogott és valahol egészen távol elhangzott egy tehén tompa, fájdalmas bőgése.
– Félek Antal, félek… – suttogta az asszony, oly halkan, hogy a csend neszei zavartalanul tovább kattantak, szisszentek, reccsentek, mintha egy láthatatlan test lépkedne a sötétben, leülne a nádfonatú, percegő székekre, nekitámaszkodna a szekrénynek és óvatosan, mintha tolvaj az ajtót és az ablakot próbálgatná. Gerendák csikorogtak, a szú folytatta rejtélyes, végtelen romboló munkáját. Antal gazda felriadt:
– Annácskát odaát betakartad? Be van-e téve az első szoba ablaka?
– Alszik a kedvence, Antal. Aludjék maga is, nemsokára hajnalodik…
Az álom szétterítette szárnyait és a sötétség, a csend újra megkezdte sajátos és titokzatos életét, a tárgyak, a holt dolgok megmozdultak, panaszkodtak és tágultak, izgalmas neszek töltötték be a szobát, hangok és mozdulatok, mik egyedül csak az éjszakában léteznek, akárcsak azok a felfedezetlen de létező növények, mik a tengerek mélységében élik egyedülvaló, rendkívüli és egyelőre még megfejthetetlen életüket. Igen, az álom szétterítette a ház fölött szárnyát, de alatta új élet kezdődött.
A borzadályt keltő sötétségben egy test, egy árny mozgott, a kukoricahombár felől kúszott előre a ház felé, az állatok magasba emelve orrukat érezték az ismerős és félelmet keltő szagot, de nem bődültek fel, a kutya szemgolyói zölden felvillantak, de pihés pilláit ismét nyugodtan lehunyta. A hombár felől egérszag áradt a tornác felé, a létra és az eresz halkan megcsikordult. Egyébként a falu, a batár hangtalan volt és sötét. A bodros hullámú rémület hajózott a folyam és a tengerek felé…
(Messze, messze attól a pillanattól, a télben és a háborúban reánk is csend borult. Mesélő anyámra és rám.)
Nem hallottuk a távolba igyekvő vonatok valóságra és jelenre ébresztő füttyét.[46]
Nem hallottuk a kerekek zakatolását és a fáradt tengelyeknek a várost bezengő sikongását. Még csak a fa sem pattogott a tűzön.
Minden, minden anyáimat és a múltat figyelte!
– Meséld tovább, – kérleltem anyámat és újra elsüllyedtünk a múlt ama vésztelt falujában, mely ott áll még ma is a csatorna partján görnyedten és pusztulón, de a háború és a tél ama órájától oly kiszámíthatatlan messzeségben, mint egy fájdalmas, de boldog érzésekkel kecsegtető álomsziget. Ezt a szigetet mi magunkban hordoztuk, neveltük és ápoltuk, akárcsak lényünk és valóságunk valamilyen megmagyarázhatatlan érzéshez, vagy emlékhez hasonlító egyik részletét.
– Azután megtörtént a baj… – folytatta anyám…
Corbierné, alighogy végighadarta rózsafüzére tizedik gyöngyét szorongatva az üdvözlégyet, – évek óta estéről-estére rózsafüzérezéssel ringatta magát álomba s közben gondolatai halott Ágostonjánál kalandoztak, egy nemlétező révületes látomásvilágban, szentek, rózsálló felhők és angyali zene között, – az álom birtokába kerítette őt is, hogy társalgásait és képzelgéseit tudattalan világában folytassa. Ott, ahol már félálomban ringatózva is fájdalmak, kínok marcangolták szívét… Ám álmában még odáig sem érkezhetett Corbierné, hogy fia hozzáintézett kürtök és oboák harsanásához hasonló szóáradatára egy valószínűtlen, fehér tájban kiegyenesedve válaszoljon. Szemhéjain, melyek alatt sötéten kidudorodó pupillái nyugtalanul vándoroltak, kínzó vörös fényfolt gyúlt ki, eleinte csak akkora, mint egy napoleonarany, mely aztán szökkenve, ugrálva, nőve száguldott körül a szobán, körültáncolt a szekrények patinás politúros intarziáin, az ágy peremén, a mécses ólombafoglalt üvegszemein, majd beborította a falakat, a mennyezetet és végül az egész ágyat. Corbierné zihálva lihegett, de nem tudott felébredni. Antal gazda a karjaiban tartotta. Ezt érezte. „Nem engedlek, nem engedlek. Előbb válaszolj minden kérdésemre…” Corbierné nyöszörgött. „Nem tudok, nem tudok válaszolni, engedj felébredni… Engedj Te, Te lengyel csavargó, gyilkos… (az ölelés egy pillanatra meglazult és ő már valahol messze fent állt elérhetetlenül és újra nevetett)… Te paraszt, te fenevad, nem is tudom hogy lett nagybátyádból kanonok Hódmezővásárhelyen…” Aztán újra és szinte énekelve Elzászról beszélt. Gyermek volt és a tájak vonaglottak. „Magyarország s e gyalázatos vidék.” Tehet-e róla, hogy idekerült, a vadak közé… Az udvaron barna tócsák álltak, hirtelen világítani kezdtek. Mária, Anna és Erzsi anyja ott dohogott a teknyő fölött az udvaron, zászlókat mosott, trombitákat súrolt, csirkét kopasztott Az elmetszett nyakú csirkét hirtelen elhajította és ijesztő rikácsolással kiabált: „Mit akar az én lengyelemtől? Hozzá adott feleségül. Két évig kellett várnom, míg megszerezte a hat pár fehérneműt, a fényes fekete ünneplőt, az aranyórát, amit feltétlenül kiszabott ne[47]ki, mert úgy gondolta, aranyórára sose tehet szert. Megszerezte, elvett feleségül, azóta százannyit szerzett.” Az álombeli Corbierné arcát elöntötte a forróság, hegyes orrát, akár egy vészjelet, a magasba emelte, sarkonfordult és vállán keresztül odasüvítette, mint egy kellemetlen hangú éjszakai madár: „Örökre elveszett benned anyád, a család méltósága, bozontos paraszt lettél, akárcsak kupeced és ezek itt mindnyájan, barbár…” Belépett a házba, a küszöbön túl hideg szél süvöltött, valaki orvul rátört, egy sápadt arc hajolt föléje, ő öklével a szemek tájára sújtott, sárga lobbanás lepte be a teret és a fényben megismerte a fia felpattant szemű képét a halottaságyon. A világ bíborvörösben lobogott.
– Hol vagyok, hol vagyok? – hörögte sírva, kezeit szemei elé emelve. – Ágoston hol vagyok, Antal!
De Ágoston néma maradt és láthatatlan, mintha csak büntetni akarná. A szikár, riadalmában eltorzult arcú asszony földigérő, csipkés hálóingében, mint valami óriási rózsaszínű pille kétségbeesetten rebbent a vérvörös falak mentén, de nem találta meg a kijáratot. Végre kezébeakadt az ablak vörösréz fogantyúja. A hideg fém érintése úgy járta át mint egy villámcsapás fénye. Most már mindent tudott és mindent látott.
Sikoltva feltépte az ablakot…
Az utca túlsó során lángok szálltak az ég felé, véres szalagok, rózsaszínű szikrákat ontó felhők, barna gomolyagok.
– Tűz! Tűz! Antal gazda háza ég! Tűz… – kiáltotta fuldokolva, hosszan és panaszosan elnyújtva a szavakat, kétségbeesetten. Még hallotta, hogy a házak ablakai sűrű csattogások közepette felcsapódnak, mint amikor vadászaton görgő visszhangok közepette szárazon csattognak a fegyverek. Közben egy „Jézus-Isten segélj!” kiáltás pont úgy hangzott, mintha valakit orvul, készakarva, vagy csupán véletlenségből halálosan megsebeztek volna. Corbierné határozottan érezte szíve képtelenül gyors ütemét, de mire odakapott, már elsötétedett vele a világ. A földrehullva a bábeli zajt messziről és halványan hallotta, összekuszálva és zavartan, de azután ez is elnémult. A szél hideg lábakkal, nyirkosan járkált fölötte, mint a nedvestalpú patkányok a szeméten, a függönyt zizegve, vöröslőn meglobogtatta az eszméletlen test felett, a fénycsóvák egyre őrültebb száguldásban igyekeztek a felhők közé jutni.
Egy fekete árny, valahol messze, egészen valószínütlen sebességgel, vissza se pillantva száguldott végig a legelőkön és az erdőkön, a kukoricások és füzesek közt surranva, mint a róka, a hegyek felé.
Az égi réteken, valahol sejtelmes messziségben, a sötétség szívéből kelve, pislogón derengve közelített az őszi hajnal és az eszmélet-
Antal gazda háza körül visongó, ordító tömkelegbe gabalyod[48]tak a falusiak. A zsindely pattogva ugatott. Antal gazda láncaik és köteleik közül állatjait szabadította ki, most maga is villával verte őket, törjenek ki a szabad ég alá, el a tűztől, a veszedelemtől, el a pusztulástól! A kutak és a vedrek vize mind kevés volt, mintha csak olaj lett volna a tűzre, a lángok egyre magasabbra lobogtak. Erzsikét egy szomszédasszony felnyalábolta és átvitte Corbierné házába. Az anya félőrülten hányta ki az ablakon a legképtelenebb tárgyakat, párnákat, képeket, takarókat, ruhákat, evőeszközöket, lábosokat, kancsókat, zsámolyokat, abroszokat. Egy dunyha huzata beleakadt a törött ablak fogába és a tollak, mintha kényelmetlen börtöntől szabadulva az égbemenetel csodáit szeretnék megismételni, rőt, kísérteties, égbeemelkedő hópelyhekhez hasonlóan szálltak fel a magasba, ahol egyideig rejtélyes bíborszínű felhőt alkottak, majd egyre ritkulva eltűntek, megsemmisültek és elvesztek, mint a szerteoszló nyári szivárvány. A szomszéd épületek ereszei alól kétségbeesve és sikoltozva menekültek a madarak, a galambok felszálltak a bevilágított, magasságba és az állatok messzi körzetben nyugtalanul és kétségbeesetten bömböltek, nyittak és üvöltöttek. Antal gazda az utolsó marhát is kituszkolta az istállóból, Anna foltoshátú tágszemű tinóját, s nyomában felvérzett arccal, csapzottan, izzadtan, eltorzultan kilépett a pokoli fénybe és a hőbe. A tetőn egy gerenda nagy robajjal, lángolva bedőlt és a bornyú megrettenve, vadul nekivágtatott a letiport kerítésnek, a tajtékzó tehenek, lovak, csikók, ökrök nyomában, bele az utca sötét mélyébe, a legelők felé, messzire, messzire oda, ahol megszűnik a vörös, remegő világosság, a fullasztó füst szaga, a ropogás és az emberek sivalkodása, könyörgése és jajveszékelése. A tető már egészen elmerült a lángokban, a tűzben pusztuló kukorica furcsa recsegéssel pattantotta szét héját s mint valami varázsló, pajzán játékában a hőségtől és a levegő gomolygásától messzilendítve az égő ház fölé szállt, lehullt az udvarra, a bámészkodók és a tüzet oltó serények lába alá, a sárba és a pernyék közé. A tető közepéről hatalmas, dús, koromfekete füstoszlop emelkedett a magasságba, az elégett szalonna, a sonkák, a kolbászok, a zsír: a bőség emléke szállott el vele. A szomszéd gazdaságokban toporzékoló marhákat le kellett vágni köteleikről és láncaikról, lovak, disznók, szárnyasok, birkák, tehenek röpködtek, vágtattak az utcákon az emberek között és az embereket letiporva, szekereket felfordítva és kapukat kidöntve.
A gyermekek anyja sápadtan és mozdulatlanul bámulta a lángokat. Antal gazda rátalált és zokogva a vállaira borult, csukladozva, megszakadó szívvel ismételte:
– Semmit se tudtam megmenteni, semmit, csak az állatokat…
A szülők szobájában hatalmas csattanással a földrezuhant az aranyozott, láncokon függő olajlámpa. A szerteömlő gyúlékony anyag tüzet fogott és a szoba egy pillanat alatt, mint valami bor[49]zalmas színjátékban kivilágosodott, a kövér füstön át is látni lehetett a feldúlt szobát, a tárvamaradt szekrényeket, a repedező falakat.
A szobákat összekötő konyha mennyezete lángolva, mint valami bibliai látomásban, egy tüzes felhő lassan, himbálózva és bizonytalanul leereszkedett.
Az asszony szemei elé emelte kezét.
Semmit sem menthetett meg a konyhából. Erőszakkal vonszolták ki az égő házból, most már beletörődik, hogy értelmetlen harc lett volna ez a tárgyakért, miket sirat és amiknek pusztulását szinte el sem tudja még képzelni, hiszen, ami itt elvész az kettőjük tízévi keserves, elszánt, nehéz munkája. A ház körül a falu férfiai a hőségben s a pernyeesőben arcukat eltakarva hordják el a kerítést, hányják arrébb a vad éjszakai világosságban a közeli szalmakazlakat, bontják a falnak támaszkodó górét. A két síró ember mellé, a lábuknál heverő holmikon keresztül odalép a tanító, vállukra teszi könnyű és csupán a könyvek forgatásához szokott finom kezét.
– A tűz nyugszik már – mondja. – Gazdaságuk megmarad. Szedjék össze magukat Antal gazda.
De ki hallja ezt a beszédet, ember mondja-e, vagy látomás, közel hangzik-e, vagy messze távolból, nem tudja a két ember. De a ropogásban és recsegésben, a füstben és a hőségben tovább s mind közelebb kerülnek a szavak a két síró emberhez:
– Erzsike odaát van Corbiernénál. Annácskát hová vitték?
Ez már egészen közelről hallatszik. Annácska, Annácska… ez a két szó s a hozzá fűződő kép, a gyermek arca, zúg, dörömböl, dörög, túlharsog mindent:
– Anna, Anna! – kiáltja a gazda, de senki se válaszol, senkise látta Annát.
Antal gazda nekirohan a lángbaborult ajtónak, de égő gerendák állják az útját, mint egy rettentő parancsolat, mint egy kétségbeejtő tilalom. Anna, Anna… hangzik és süvít a hangja. Kiáltozva megkerüli az épületet. Az ablakon még bejuthat az első szobába. Gondolata a férfiak gondolata, a tuskózó és erdőölő balták süvöltve tépnek rést az ablakokon s már bontják is a falat, kő, vakolat, vályog, fa és vas hajlik és omlik össze a csapások alatt. A szobába az ablakok zúzott résein át is alig ér valami a harsogó világosságból s ha a nap egyenesen ide besütne, akkor is elnyelné sugarait a csendesen és alattomosan gomolygó sűrű, barna füst. Antal gazda vakon, fulladozva, kiáltozva haladt előre a forró sötétségben, az a néhány lépés, amit az ablaktól az ágyig meg kellett tennie, évszázadokon és országokon át vezetett, olyan végeérhetetlen és hosszú volt. Bútorok dőltek fel útjában és a pohárszékről csörömpölve seperte le a virágos, régi porcelánokat.
Annát élettelenül és alig pihegve találta dunyhája alatt a pár[50]nák ráncai között elmerülve. Újra levegőre ért a gyermekkel, kezek nyúltak feléje, Annát a magasba emelték és lengve repítették az anya öléig. Ájult kis teste mint egy játékszer, arca verejtékben fénylő. A nép, mintegy csodát lesve, szorongó lélekkel, félelemtelten állott az eszméletlen körül. A tanító tejet töltött a leányka szájába, az asszonyok, mint valami jótékony angyalok törülgették, kenték, mosdatták, ősi szláv varázsszavakat mormoltak rá, homlokát és szívét kereszttel illették, babonás mozdulatokkal és rejtelmes szerekkel. Némelyek, akik nem hittek a bűbájosságban, magasabbrendű varázslathoz folyamodtak, kezüket szájukon összekulcsolva, lehunyt szemekkel szenteket idéztek és imádkoztak. Csendes mormogás töltötte be a pusztulástól és dúlástól torzult udvart, a tűz zaja csendesedett és fénye lassan-lassan halványodott, mintha valóban egy nagyobb és erősebb világosságnak készülne helyét átadni, a hajnalnak. És ahogy közelített a nappal, a kicsi Annába is úgy tért vissza percről-percre az eszmélet, akár egy eleinte még torz és részlettelen emlék, mely azután a képzelettel és az érzelmek hevületével nőve és tágulva kikerekedik és teljessé, hihetővé és igazzá valósul.
Anna felnyitotta szemeit.
– Él! Él! – kiáltozták az asszonyok és a férfiak. És az anya eszelősen nevetve, sikoltva és sírva ráborult a gyenge testre.
Ám a keserű illatok, az elhamvadó tűz zavart, rendszertelen ritmusú percegése, a sistergés, mi a parázs és a rádöntött víz hersenő egymásra rontásából felszállt, a megfeketedett ég és a kisírt arcok, ez egy idegen, egy más, egy ismeretlen világ, idegen jelekkel és idegen tüneményekkel…
Az emberek már bemerészkedtek a leégett ház kormos és tüzes falai közé, hogy szétverjék és eloltsák az utolsó izzó gerendák parazsát is, hogy egy-egy épségben maradt tárgyat a korom és a hamu alól kimentsenek. Corbierné tágrameredt szemekkel, szívén ecetes vizes kendővel, homlokán borogatással merengve bámult ki ablakán a gőzölgő és füstölgő romokba. Nem érzett semmit és ha ez emberileg lehetséges, semmire sem gondolt, talán még a szentekre sem és kísértetektől hemzsegő álmaira sem. Erzsike egy immár oszladozó selymű pamlagon hevert vacogva és fázva, hangtalanul sírva. Antal gazda tétován vándorolt körbe a szürkülő udvaron, mely egy vesztett és véres csata színhelyéhez hasonlított. Az anya, megmentett tárgyai közt, a földön kuporodva beteg gyermekét ringatta. Egy kócos és kialudatlan szomszédasszony zöldmázú, ütődött agyaglábosban forró köménymaglevest hozott a szenvedőknek és a gazdák födetlen fővel, komoly tekintettel megálltak a fájdalmas család előtt. Sorra, egyszerűen és természetesen és lágyan mondották, mint a gügyögő szél, vagy a csobogó patak:
– Aztán, Antal, én elvégzem őszi szántásodat… [51]
– Az őszi vetést magamra vállalom…
– Egy hold rozs vetőmagját felajánlom…
– Az én darabom mellett jut a Te két holdadra is vetőbúzámból…
– Egy napig fuvarozok az új házra épületfát az erdőről…
De Antal gazda csak bólogatott hallgatagon és elmerülten, még nem volt képes a mondottakat egybefűzni. Az emberek hazatértek, de a gazda és asszonya nem tértek nyugovóra, nem volt hová fejüket lehajtani, a reggel ott érte őket a fájdalomban, a füstben és a párában. Néha megeredt könnyük s csorgott arcukon, mint őszi eső a barna tetőkön. Antal gazda könnye mintha az ifjúság végtelen vándorútjairól érkezett volna, Ausztria, Csehország, Olaszország, Erdély, Horvátország, Dalmácia, a Nagy Alföld, folyók és országutak, emberek és szekerek, fájdalmas városok és kegyetlen falvak, katonáskodás és kalandok, ez a falu a csatorna partján, a méhes, az asszony és a gyermekek, a szilárd föld, melynek állatjai bőgve legelve vándoroltak. Corbierné ijesztő arcéle és az elűzött béres fekete, sötét árnya…
– Sose tettem rosszat embernek, de a boldogságért és a nyugalomért úgy látszik meg kell fizetni. Nincs boldogság és nincs nyugalom… – ezt mondotta.
A láthatár fölött oszladoztak a szürke felhők, mintha a tűz és az éjszaka őket is megemésztette volna. Erzsike szökve, félve futott át az úton, anyjához bújt és húgához, mindent tudott és semmit se kérdezett. Az anya is megszólalt:
– Nem, nem cselédkedek már a franciánál. Nem bírom ki. Inkább bemegyünk a városba, dolgozok, mosok, hallottam a gyárakról, ahol posztót készítenek gépen. Petrovics a suszter is beállt a gyárba és asszonyokat is felvesznek…
A kidöntött kerítés előtt barna tehén állt meg, homlokán fehér csillaggal, nagy szemeit körüljártatta, ezt a környezetet nem ismerte meg, csak az embereket: a gazdát, Máriát és a gyermekeket. Egy hiányzott innen: a szolga. És ez jó volt. A gazdáit körüllengő szagot már érezte éjszaka, ettől futott neki a mezőnek és attól a rettentő nyugtalan világosságtól, a tűztől, mely mint az árvíz jött és betöltött mindent. A csillagos homlokú tehén, mintha csak hírt hozott volna az éjszakából, Antal gazda felé fordította fájdalmas, szép nagy fejét és hosszasan elbőgte magát. A férfi odament az állathoz és a nyakábaborult. Az állat új illatokat hozott magával, a rét fűszeres füveinek szagát és az anya keze alatt bőségesen csorduló, habzó tejet. A gyermekek a szájukhoz emelték a meleg csuprokat, szél kerekedett és szétverte a ház fölött gomolygó füstfoszlányokat.
– Nem megyünk a városba – mondotta Antal gazda. – A föld és az állat nem hagyott el bennünket és az emberek sem hagytak el. [52]
Corbierné az út túlsó oldalán, háza sötét ablakában, újra hatalmasan és újra vésztjóslón megjelent.
– Mária, Mária! – kiáltotta az anyának. – Gyere át takarítani, fel van dúlva az egész ház…
– Mária nem megy! – kiáltotta át az úton Antal gazda – Nem ér rá, itt kell új rendet raknunk…
Az ablak csörrenve becsapódott és a gyermekek megrettenten anyjuk ölére bújtak. A falu megkezdte reggeli életét. A rombadőlt ház előtt megcsikordult a kút lánca, az utca végén hatalmas porfelhőt kavarva szekér zörgött. A nap kisütött és a gyermekek egy szalmazsákra borulva mosolygósan elaludtak. Antal gazda elindult az állatokat összeterelni és az asszony csákánnyal kezében nekilátott a még füstölgő romok takarításához. A föld nedvessége lassan fel szikkadt és a világosság valami különös aranyló fényárral vonta be a vidéket. A napsugár szinte ágaskodni látszott a táj fölött, mint egy tiszta és csengő hangsor, s mellette a rőtülő fák szomorúsága, az égnek meredő üszkös gerendák, akárcsak egy telt és zúgó befejező akordot zengettek volna eme emberek egy lezárt életszakához, az időhöz, amelyből Anna érkezett, ki később anyám lett és ahová képzeletünkben a háborúban és a téli éjben visszaszálltunk mind a ketten.
A garázda és zord tekintetű szolga, az árny és a vész hordozója sose került már elő, a hegyek nyelték el, vagy később a háború, hánykolódó tenger, vagy rengő vihar pusztította el, senki se tudhatja.
De a ház újra felépült és cseréptető került rá és nőttek a lányok és új, módis bútorok díszítették a szobáikat, körül gazdasági épületek emelkedtek, az istállók állásai megszaporodtak, de a gazda kicsi emberi műve betetőzését nem láthatta már meg. Egy tavaszi estén csalogányok énekeltek a megnőtt fák illatos bokrai közt, a lányokról fiatal férfiak ábrándoztak, egy könnyelmű császári és királyi katonatiszt, aki később Erzsi férje lett és a Monarchia egy vállalkozószellemű, nyugdíjképes fiatal tisztviselője, ő lett az apám. Remegő tavasz hullámlott az ódon malom, a korcs házak, a füzesek, a méhes, a kertek és a szántóföldek fölött, amikor Antal gazdát halva találtak ágya mélyén. Nehéz és sorvasztó, de gyorsjárású ragály ölte meg.
Corbierné megelőzte őt a halálban, nem sokkal a nagy tűz után szívszélhűdés végzett vele a templomban, Ágostonja lábai előtt s nem maradt utána semmi, csupán gonosz emléke. Bútorait, apróságait, ruháit és ezerféle kísérteties holmiját egy kékesruhás kispap és a sekrestyés szállította el, temetést a püspökség ügyvédje rendezte és koporsója mögött, közvetlenül a csöppet sem könnyező rokonok után a környék papjai haladtak, megadván néki az egyházra hagyott vagyonért és hívő, rémektől, álmoktól és árnyaktól kísért életéért a kellő végtisztességet. Az ő arcvoná[53]sai, hangjának emlékei elhomályosultak, csupán a tűz rémségei maradtak fenn elevenen és kísértően, anyám áloméletébe vissza-visszatérve…
Egy késői utazáson jártam én is kegyeletteljesen abban a faluban. A malom már eltűnt a föld színéről, helyette a község bejáratánál hatalmas gőzmalom sustorgott. A házak, is megnőttek, kiurasodtak. A mezőn a meggazdagodott parasztok gépei berregtek és a földtelenek sovány ültetvényeik közt tengődtek. Más falu volt ez, más mint az anyám gyermekkoráé, olyan világ, amelybe a képzelet már nem hatolhat be oly könnyen, szövevényes útját megszabja a valóság, mely szövevényes ugyan, de titoktalan történelmi jelektől terhes. Idegen volt e táj s eme élet, mint a bölcső, mint a felnőttnek megmutatnak, mondván: – Nézd, itt pillantottad meg a napot és a holdat! Kiszakadtunk a világból, helyünket mások foglalták el, szerbek, románok vagy svábok. Nagyapa földjeit megszerezték a felesek, állatjait széthordták az idegen kereskedők, a házba szenvtelen, torzonborz jövevények telepedtek be, akik nem tisztelték az emlékeket és sejtelmük se lelhetett az árnyakról s a szenvedélyekről, miket tőlük valahol messze, itt a városon, anyám még sokáig magában hordozott, de halálával valóban végleg s teljesen eltűntek és szertefoszlottak…
Igen, anyám elbeszélése végetért. A kályhában elhamvadt a tűz. Újra hallottuk a messzi katonavonatokat csikorogni és sivítani. Fölöttünk a mennyezet újra kiegyenesedett, a székek visszakapták merev formájukat, a falak keményen és áthatolhatatlanul álltak helyükön, a szőnyeg alattunk színtelen volt és kopott. Fáztunk és nem volt mit tenni, sietve ágyunkba bújtunk…
És ez volt annak a pillanatnak a gyökere és a mélysége, ama első háborús éjszakák egyikén, amikor Zemunnál eldördült az első ágyúlövés és anyám, mint valami mágikus riadalomban, sikoltva felriadt és csak akkor aludt él újra mélyen, szinte gyermekesen, csipkés fehér párnái között, amikor elröppent apám ajkáról a varázsszó.
A varázsszó, amely így hangzott:
– ÁLOM.
Temesvár [54]