Folyóiratok

Kalangya, X. évfolyam (1941. január-február) 1-2. szám

Bolgár László: A jugoszláviai magyar kisebbségi sajtó

A jugoszláviai magyar kisebbségi sajtó nem csak alakilag, hanem tartalmilag is csaknem egészen háború utáni jelenség. 1913. előtt az u. n. Vajdaságban még nem lehetett fejlett magyar sajtóéletről beszélni. Budapest közelsége és a jó összeköttetés éppen úgy megakadályozták erős vidéki sajtó keletkezését, mint ahogy ma a beogradi nagy lapok lehetetlenné teszik az önálló vajdasági szerb sajtó kivirágzását. Különben is az itt fekvő községek nagy részét csak a 18. és 19. században telepítették, úgyhogy azoknak vegyes eredetű lakossága még nem alakulhatott volt szerves kulturális egységgé. A vidék földművelő jellege és a városi lakosság alacsony százaléka szintén nem kedvezhetett a helyi sajtó fejlődésének.
A háború után egészen új helyzet állt elő. Magyarország déli részei a mintegy félmilliót kitevő magyar lakossággal Jugoszláviához lettek csatolva, úgyhogy azontúl önmaguknak kellett gondoskodniuk nemzeti nyelvük és műveltségük fennmaradásáról. Ha most egy átfogó pillantást vetünk a jugoszláviai magyar sajtóélet több mint 20 éves fejlődésére, elismeréssel kell megállapítanunk, hogy ez a feladat sikerült, és a magyar kisebbségi sajtó minden külső és belső nehézség ellenére önálló, gerinces és színvonalas egységgé nőtte ki magát.
A jugoszláviai magyar sajtó önállósága és zártsága nagyobb, mint gondolni lehetne, még ha nem is teljes. A háború előtti lapok közül csak a „Torontál” (1932 óta „Híradó”) és a „Bácsmegyei Napló” 1927 óta „Napló”) tudta magát fönntartani, míg az összes többi lapok későbbi alapításúak. Az 1913. előtti helyi kultúra hiánya rákényszerítette a magyarságot, hogy új utakon és új alapokon keresse fölemelkedését. A magyar lapok olvasottsága – főként a magasabb ár miatt – sohsem volt nagy, saját magyar[31]országi tudósítók tartását pedig a lapok korlátozott anyagi lehetőségei nem engedték meg. Magyarország irányában a korán üzembehelyezett budapesti rádió lett a legfőbb szellemi összekötő kapocs, ez azonban a sajtónak nem csak hírforrást, hanem érzékeny versenytársat is jelentett. Az elszigeteltség fokozódott a magyarországi lapoknak 1934-ben történt kitiltásával, úgyhogy ma a legtöbb közvetlen kapocs magyarországi írók részvétele a kisebbségi lapok hasábjain.
Természetes másrészt, hogy a vajdasági magyar sajtó rendszeres összeköttetésbe került Beograddal, az ország fővárosával. Ez az összeköttetés a magyar és szláv kultúrák különbözősége folytán leginkább technikai, és főként a beogradi hírforrások igénybevételében, valamint ottani tudósítók tartásában merül ki. Ezen túlmenően azonban a magyar kisebbségi sajtó maradandó érdemeket szerzett magának az államalkotó szlávság és a magyarság közti hídverés terén, úgyhogy tagadhatatlan része volt a két ország közt legutóbb létrejött barátsági és békeszerződés megkötésében.
A jugoszláviai magyar sajtó helyzetét viszonylag jónak kell mondanunk. Míg az országos átlagot véve alapul Jugoszláviában 1939. elején kb. minden 12.000 személyre jutott egy sajtótermék és minden 400.000-re egy napilap, addig a magyar kisebbségnél ugyanezek az arányszámok 10.550-at, illetőleg 125.000-et tettek ki. A magyar kisebbség sajtóviszonyai hasonlóképpen messze túlszárnyalják minden más jugoszláviai kisebbséget, beleértve a németeket is. Másrészt azonban az sem tagadható, hogy a jugoszláviai magyar sajtóviszonyok még mindig mostohábban alakulnak, mint az anyaországban, vagy mint az egykori felvidéki és erdélyi magyar kisebbségeknél.
A vajdasági magyar sajtó lehetőségei meglehetősen szűkre vannak szabva. Olvasóközönség szempontjából kizárólag Jugoszlávia jön számításba; Magyarországon a nagyobb napilapok mindössze néhány száz példányt adnak el. A jugoszláviai olvasó közönség óriási többsége természetesen a magyar lakosságból kerül ki, bár megbízható számítások alapján az összes példányoknak kb. 4%-át vásárolják szlávok, 4%-át pedig németek. Ennek főoka az, hogy a német kisebbségi sajtó fejletlen, s amellett a háború előtti időkből még sok német ért magyarul; a szlávoknál pedig az, hogy a fővárosi nagy lapok megöltek minden vidéki szerb vagy horvát orgánumot, márpedig a magyarul beszélő szláv népesség is szívesen olvas helyi jelentőségű híreket.
Magánál a magyar olvasóközönségnél erős korlátot jelent a közel 50%-ra becsült nincstelenek nagy szegénysége, valamint a műveltebb és tehetősebb városi osztály gyengesége (kevesebb 20%-nál). A számításba jövő elemek közül a legjobb olvasó a városi intelligencia, a nagybirtokosok egy része, az iparosok, kereskedők és még a törpebirtokosok, míg a nagybirtokosok egy másik [32] részének és a vagyonosabb gazdáknak „bácskai közönye” immár közmondásossá vált. Az összes sajtótermékeket tekintve, azt a kulcsot használhatnák, hogy majdnem minden 20. személy vásárol újságot. Ez más szóval azt jelenti, hogy a magyarság 5–5.5 %-a jön számításba a sajtó szempontjából. Ez az arányszám a falvaikban valamivel alacsonyabb; itt az 5% már telítettségnek vehető.
A jugoszláviai magyar kisebbségi sajtó fejlődése több időszakra oszlik. Az elsőben 1922-ig, alig beszélhetünk magyar sajtóéletről, mert még hiányzott a politikai és kultúrviszonyok megállapodottsága, s így az egyes sajtótermékek máról-holnapra keletkeztek és szűntek meg. 1922-ben alakul meg Novi Sadon a „Délbácska”, az 1929 óta „Reggeli Újság” néven ismert napilap, amely megjelenési hely, jelleg és szellem, valamint szerkesztői gárda és külső feltételek szempontjából is a legjellegzetesebb kisebbségi lap, és amely ettől kezdve bizonyos értelemben központjává válik az egész kisebbségi sajtófejlődésnek. A második időszakban, mely 1922–34-ig tartott, még sok lap alakult, de 1939-ig mindössze 11 tudta magát fenntartani. Ez a második időszak akkor ért véget, midőn a Magyarország és Jugoszlávia közti viszony 1934-ben bekövetkezett visszaesése a magyar kisebbségi sajtóra is előnytelen visszahatással volt. Az újabb, harmadik periódus 1935-től számítódik, midőn ismét számos új lap keletkezett, de a próbálkozás állapotán túl most már egyre világosabban rajzolódnak ki a végleges kiegyensúlyozott vonalak. Hogy 1918-tól 1939-ig pontosan hány lapalapítás történt, az ma már a legaprólékosabb kutatómunkával sem igen lenne megállapítható, és nem is bírna különösebb elméleti vagy gyakorlati értékkel. Hozzávetőleges számítás alapján az összes sajtótermékek száma – beleértve a még meglévőket is – 1939-ig 120-at tett ki, miközben jobbra vagy balra 20%-os tévedés lehetséges.
Jellegüket tekintve a jugoszláviai magyar újságok meglehetős hasonlóságot árulnak el. Nagyobb mértékben csak a suboticai „Napló” üt el laptársaitól, mely a háború előtti magyar vidéki sajtó figyelemreméltó hagyományain indulva mai napig is megtartotta liberális-individualista s amellett riportszerű élénk írásmódját. A többi lap aránylag közelebb jutott az általános magyar fejlődésvonalhoz, sőt nem egy közülük a legújabban fölmerült koreszméknek is kaput nyitott. Szélsőséges irányzatú lapok sohasem tudtak zöld ágra vergődni; a legnagyobb eredményt mindig a mérsékelt, de öntudatosan nemzeti szellem tudta fölmutatni. Némely lap kifejezetten azért keletkezett, hogy élhessen: minden magasabb hivatás nélkül; ezeknél a nevelő hatás elmaradása folytán csak a magyar szó jelentett pozitív értéket.
A jugoszláviai magyar kisebbségi lapok nem szólnak kifejezetten társadalmi osztályoknak vagy pontosan körülírható rétegeknek. A kisebbségi sors nagyobbrészt megszüntette a mesterséges korlátokat, úgyhogy a lapok vételénél a legfontosabb szem[33]pont az árban található. A „Reggeli Újság” és a „Napló” versengésében pl. gyakran sokkal nagyobb szerepet játszik a féldináros árkülönbség, mint a faji, vallási vagy politikai nézetek. A rétegződés inkább szakmánként történik, amit a magyar sajtó mai differenciálódottsága már nehézség nélkül meg is enged.
A lapok szerkesztése leginkább belföldi hírforrások alapján történik, míg külföldről csak egy-két távirati iroda és a különböző rádióállomások adnak hírt. A napilapok szerkesztése nagyrészt korszerűen megy végbe, míg a kisebb orgánumok küszködése egészen általános és nemzetközi. Az újságíróutánpótlásról mindazideig semmiféle intézkedés sem történt, úgyhogy az egyes tehetségek csakis saját erejükből és kezdeményezésből bukkanhatnak föl. A jugoszláv kartársákkal való kapcsolatok elég élénkek; mintegy 20 szerkesztőségi beltag és 10 külső munkatárs a Jugoszláv Újságíró Egyesületnek is tagja.
A lap előállítása az esetek 20%-ában saját nyomdában történik. 10%-ban a lap más helységben jelenik meg, mint ahol nyomják, összesen 12 helységben nyomtatnak lapot; a legtöbbet Suboticán: 13-at, azután Novi Sadon 7-et, Petrovgradon 5-öt, stb. Központi fekvésénél fogva Novi Sad jelentősége emelkedik mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt.
A lapok anyagi helyzete általában súlyos. Rentábilisak csak a napilapok és 2–3 nagyobb példányszámú hetilap lehet, míg a számszerű többség tengődik és csak szerkesztőjének áldozat- és munkakészségéből él. A lapok 65%-a dolgozik hirdetésekkel; ez teszi ki a nagy lapok bevételének 30–40%-át. Az előfizetésre a nagyobb újságok saját szervezetet emelnek, míg a kisebbeknek meg kell elégedniük a helyi olvasóközönséggel. A napilapok reggeliek, esti lapzártával. A szláv lapok mintájára hetenként hétszer jelennek meg, valamennyien egy kiadásban. Egy-két részvénytársaság kivételével az összes lapok családi- vagy magánkézben vannak.
Külsejüket tekintve a jugoszláviai magyar kisebbségi lapok elég jó technikával készülnek, de kifogástalan képszolgálatra még egyik se tudott berendezkedni. A lapok kedvelik a kisebb formátumot. Az egymásközti versengésben számos új ötletet és fogást vezettek be, ami gyakran szerencsés módon emelte színvonalukat.
Jugoszláviában 1939 május 1-én összesen 45 magyar kisebbségi újság jelent meg. Ezek között szerepelnek olyan, nagyobbára szaklapok is, melyek magyar és szerb-horvát, ill. magyar, szerb-horvát és német nyelven jelennek meg. Azok a sajtótermékek, melyek ugyan magyar nyelven, de csak alkalmi célzattal jelentek meg, ebbe a fölsorolásba nem voltak felvehetők. Megjegyzendő, hogy a helyzet azóta is változott, anélkül azonban, hogy lényeges eltolódások következtek volna be.
Az 1939. május 1-én megjelent 45 magyar kisebbségi lap betűrendes névsora a következő: [34]
1. Adventhírnök, Beograd
2. A Kereszt, Subotica
3. Alföld, Subotica
4. A Munka, Subotica
5. A Nép, Novi Sad
6. A Szív Újság, Stara Kanjiža
7. A Tűzoltó, Bogojevo
8. Állattenyésztő és Mezőgazdaság, Sombor
9. Bačka Topola és vidéke, Bačka Topola
10. Élőt és Egészség, Beograd
11. Friss Újság, Petrovgrad
12. Gazda Újság, Petrovgrad
13. Grimasz, Subotica
14. Gyermekvilág, Velika Kikinda
15. Harangszó, Novi Sad
16. Háztulajdonosok lapja, Novi Sad
17. Híd, Subotica
18. Híradó, Petrovgrad
19. Hírnök, Bačko Petrovoselo
20. Horgos és Vidéke, Horgoš
21. Ifjúság, Petrovgrad
22. Jugoszláviai Méhészet, Bogojevo
23. Jugoszláviai Sportélet, Subotica
24. Kalangya, Novi Vrbas
25. Katolikus Hitélet, Svilojevo
26. Középbácska, Novi Vrbas
27. Katolikus Sajtó Apostol, Velika Kikinda
29. Kukurikú, Subotica
29. Magvető, Feketić
30. Műsor, Novi Sad
31. Napló, Subotica
32. Reggeli Újság, Novi Sad
33. Szentai Újság, Senta
34. Szemle, Subotica
35. Szentai Híradó, Senta
36. Szerencse Újság, Subotica
37. Temerini Újság, Temerin
38. Testvériség, Novi Sad
39. Tiszavidék, Stara Kanjiža
40. Tisziavidék kis Újsága, Stari Bečej
41. Tudósító, Sombor
42. Tükör, Petrovgrad
43. Új Hírek, Sombor
44. Új Tiszavidék, Stari Bečej
45. Vasárnap, Obilićevo [35]
Mindezek a lapok napi átlagos 30.000 példányban jelennek meg, amiből kb. 5%-ot tesznek ki az ingyenes tiszteletpéldányok. A 4 napilap az összes példányszámokból kb. 80%-ot foglal el.
A magyar kisebbségi lapok 19 különböző helyen jelennek meg. Vezető helyen áll Subotica 10 lappal, utána következik Novi Sad és Petrovgrad 5–5, Sombor 3 lappal, stb.
A megjelenés gyakoriságát tekintve van:
4 napilap,
1 hetenként háromszor megjelenő lap,
20 hetilap,
6 kéthetenként megjelenő lap,
11 havonként megjelenő lap és
3 ritkábban vagy bizonytalan időközökben megjelenő lap.
A legnagyobb jelentőségük kétségtelenül a napilapoknak van, ezek közül is az erősebbeknek. A napilapok tudnak csak magas példányszámúknál és szilárdabb anyagi megalapozottságuknál fogva állandó és színvonalas anyagot nyújtani az olvasóközönségnek. Egy-egy napilap jól szerkesztett vasárnapi száma sokszor egész hétre való szórakozást biztosít egy család mindenegyes tagjának.
A hetilapoknak hézagpótló jelentőségük lenne, de legtöbbjük – sajnos – dilettáns kezekben van és anyagilag sem fizeti ki magát. A 20 hetilapot ilyen körülményük között túl soknak kell minősítenünk. Létjogosultságuk csak azoknak van, melyek a városoktól távoleső nagy magyar községekben jelennek meg, és amelyeiknek rentabilitása már eleve biztosít egy bizonyos színvonalat. A többi, időszaki lap aránya normálisnak mondható.
Jelleg szerint a lapok megoszlása a következő:
16 általános (leginkább politikai),
8 felekezeti, (ebből 5 katolikus),
2 képes szórakoztató,
3 ifjúsági és gyermeklap,
2 irodalmi,
12 szaklap, (ebből 4 mezőgazdasági, 2 vicc- és 1 sportlap),
2 egyéb.
Végezetül meg kell még említeni, hogy a jugoszláviai magyar kisebbségi sajtó milyen fontos szerepet töltött és tölt még mindig be az irodalom, művészet és népnevelés terén. A tudomány, művészet és irodalom még nincsen megszervezve a magyar népcsoport körében, úgyhogy azoknak ápolása csaknem kizárólag a sajtóra hárul. Irodalmi téren a magyarság reprezentatív szerve a „Kalangya” lett, mely mai formájában 1937. óta nem csak befelé, hanem az ország határain kívül is méltóan képviseli a jugoszláviai magyar irodalom színvonalát és élniakarását. Figyelemreméltó erőfeszítése [36] volt a „Reggeli Újság” Közművelődési Tanácsának több éves működése is, mely kiválasztott anyaggal és gyakorlati tanácsokkal látta el az egyes közművelődési egyesületeket egészen a Szövetség minapi megalakulásáig. Írók, művészek és kutatók a nagyobb lapok hasábjain találtak teret, ha szerényebb keretek között is; a sajtó volt az, mely gyakran még irányította is tevékenységüket és működésüket. Elmondható tehát, hogy a sajtó volt az elmúlt 22 év magyar kisebbségi életének egyik legfontosabb tényezője, melynek jelentőségét még helyenkénti gyengeségei és gyarlóságai sem csökkenthetik.