Tanárnak készültem az egyik vidéki egyetemünkön, s bár nem jutottam el a katedráig, ma is szívesen foglalkozom olyan kérdésekkel, amelyek nevelési és oktatási rendszerünkkel összefüggnek. Egyrészt ezért olvastam örömmel Zimándi Piusz gödöllői premontrei tanár tanulmányát a magyar irodalom tanításáról a gimnázium ötödik osztályában, másrészt mert a szerző közülünk való: Bácskából, s megérdemli, hogy – sajnos – kevés értékeink között számon tartsuk. Mint pedagógust, s mint kritikust egyaránt. Most megjelent írása szerves kiegészítője egy korábbi tanulmányának s gyakorlati értéke jóval fölötte áll annak a frázishalmozásnak, amellyel középiskolás korunkban szinte elriasztottak bennünket az irodalomtól. Még jól emlékszem magyartanárom előadásaira, amelyekben minden író és költő egyformán a „legnagyobb” volt, s minden irodalmi hagyaték a „legértékesebb”. S egy kielégítő felelethez elegendő volt a tankönyv szűkszavúságára szorítkoznunk. Ilyen oktatásban részesülve nem csoda, ha valaki érettségin a leglehetetlenebb irodalmi csodabogarakkal lepte meg a vizsgáztató urakat, s a legnagyobb tájékozatlansággal hagyta el az iskola padjait. Még ehhez járult az a többnyire túlzott óvatosság is, amely bizonyos időkre vonatkoztatott távlatok hiányában nem mert a mai, élő irodalomhoz nyúlni, hanem megállt Herczeg Ferencnél mint végső határnál. Mennyivel más: bátrabb, eredetibb és átfogóbb ennek a fiatal pap-tanárnak a módszere! Felvázolt olvasmányaiban megtárgyalja az egész magyar irodalmat, s körülbelül háromszáz olyan dolgozatcímet közöl, amelyeket részben saját leleményéből, részben az iskolai évkönyvekből merített. Igen érdekesek a tantervre és az érettségire vonatkozó sorai is. Zimándi tanulmánya hasznos útmutató: kívánatos, hogy elolvassák mindazok, akik az irodalomtól egyre távolodó ifjúságunk sorsát intézik és irányítják. [240]
|
Fejlesztette: GAS Softwares