Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Kordás Ferenc: Veres Péter: Szűk esztendő

Veres Péter minden írása irodalmi esemény azok számára, akik a magyar szellemi élet, de különösen a népi irodalom fejlődését, gazdagodását, irányát, kibontakozását figyelemmel kísérik. Nem könnyű feladat ez a „számadás”, mert egy lassan önmagát is fölszámoló kor és irodalmi látásmód helyett kell egy új életszemléletet, művészi felfogást teremtenünk. Két korszak mezsgyéjén állunk; a nagy tömeg szűk perspektívája még belevész a mába, a jelen kaotikus forgatagába, az előrelátó, őrködő szellem azonban már a holnap feladatait kutatja.
Valahogy ilyen holnapjellegűnek kell tekintenünk Veres Péter irodalmi munkásságát is. Bármily meglepő fordulatokat hozzanak is a ránk következő évtizedek, amikor a mindenirányú átértékelés szigorú rostája haszontalan ocsúként dobja ki magából a ma még bálványként tisztelt álnagyságokat és álműveket, izmusokat és irányokat, annyi bizonyos, hogy Veres Péter néhány könyve megmarad a jövendő számára. Miért?… Azért, mert a magyar életközösség és társadalmi-faji-népi-nemzeti kibontakozás és szellemi élet olyan problémáival foglalkozik adottságainak megfelelőleg: irodalmi síkon, amelyek létkérdések számunkra, s habár ezeket a problémákat sohasem lehet „végleg” megoldani, mert az egyik megoldást rögtön követi az új igény, az új követelmény, az új szükséglet, Veres Péter írásaiban mégis valami állandó törvényszerű[239]séget, az egyén és a társadalom örök viszonyulásrendszerének az alapjait keresi és tárja fel. S ez nemcsak a szociológiai vonatkozású írásaira érvényes, hanem a kimondottan szépirodalmiakra is.
Ilyen önmagán túlmutató írás legújabb könyve: a Szűk esztendő is. Két naplóból áll ez a kötet. Az első rész: „Egy földmunkás naplójából” címen feltárja, megrajzolja, plasztikusan elébünk vetíti az alföldi magyar földmunkásság sanyarú életét és küzdelmeit. Senki nem ismeri nála jobban ezt a réteget, mert jómaga is közülük indult el. Arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy ennek a rétegnek a felkarolása, földhöz, kenyérhez és kultúrához juttatásai, minden magyar gondunk között a legelső legyen, mert fennmaradásunk parancsa ezt követeli tőlünk. Az író nem tehet mást, mint művészi, irodalmi eszközökkel felvázolja a helyzetet: – Íme, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk, így élünk, így gondolkodunk, így küszködünk a mindennapokkal, a napszámmal, a szegénységgel, az elhagyatottsággal, a „nincsennel.” Akartok-e bennünket fölemelni, hogy veletek együtt mindnyájan fölemelkedhessünk?
Éppen ezért ez a könyv jóval több, mint „irodalom” a szó nálunk szokásos értelmében. Lényegfeltáró, hibamegmutató, mértékletes, fegyelmezett, művészi igényű, igaz írás ez: a magyar parasztsors első nagyszabású megrajzolása, amely a maga könyörtelennek látszó realizmusában is túlmutat az anyagon, s ha a materiális eszközök kiharcolását sürgeti is, valóságban mégis szellemi hatású és célú: a magyar földmunkásság milliós tömegeinek az anyagi és szellemi szükségleteire hívja fel a figyelmünket irodalmi eszközökkel.
A könyv második része a tulajdonképpeni „Szűk esztendő”, egy sanyarú, aszályos évnek a hűséges megrajzolása, naplószerű elbeszélése, ahogyan az a tiszántúli parasztember életében olyan gyakran lezajlik. Nem egyéni történet ez, hanem típustörténet; sok-sok ezer alföldiszegényparaszt számolhatna be hasonló élményekkel. Városi gondolkozású ember pl. el sem tudja azt képzelni, hogy egy ilyen ágrólszakadt napszámoscsaládnak mit jelent egy fejőstehén, vagy hogy milyen keservesen tud az ilyen ember családja számára egy párholdnyi bérletet ragasztani! Milyen jóleső érzés az, ha a parasztember a magáét szánthatja, vetheti, arathatja, s nem mindig a másét! Milyen nehéz megszabadulni a napszámostarisznyától! S ami aztán egészen nagyszabású megjelenítés az egész könyvön keresztül: Mit jelent a szántó-vető parasztember, valamint a napszámosember életében az időjárás, a szél, a vihar, az eső, a szárazság, általában a természeti környezet! S mindezeket átfonja, előadja egy magasrendű, őszinte és igaz paraszti nyelvezet, amely párját ritkítja az ilyen irányú kísérletek között. A „Szűk esztendő” egyike a legjobb, igazán nagyigényű, művészi megjelenítő erejű, őszinte hangú irodalmi naplóknak [?] a tiszántúli szegény parasztság, amely rádöbbent bennünket arra, hogy milyen eleven, fordulatos, kifejezésekben, szólásmondásokban, valamint szókincsben mennyire gazdag a magyar paraszti nyelv, ha azt vérbeli író használja!
A „Szűk esztendő” nemcsak irodalmi „olvasmány” – mint ahogy a legtöbb könyv csak olvasmány szokott lenni –, hanem az alföldi szegényparasztság sorsának, küzdelmeinek az igazi, hűséges, megrázó, lelkiismeret – ébresztő művészi ábrázolása, azaz: cselekedet.