Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Kovács Endre: Szitnyai Zoltán: Milka

Szitnyai Zoltán új regénye érdekes kísérlet arra, hogy a magyar-szlovák viszony kérdését szépirodalmi keretek közt szólaltassuk meg. A magyarság és a szlovák nép immár egy ezredév óta él egymás szomszédságában a történelmi végzet parancsa folytán, de irodalmunkban úgyszólván semmi nyoma ennek. Ha Mikszáth felvidéki tárgyú műveit leszámítjuk, a magyar-szlovák viszony alakulásának hiteles írói rajzát hasztalan keressük irodalmunkban. E hiányérzetet a Felvidék felszabadulása sem tudta kiküszöbölni, mivel a felvidéki írók java része a felszabadulás után visszavonult az írói pályától, vagy a puszta szórakoztatásra adta magát. Szitnyai Zoltán igényes és felelősségteljes feladatra vállalkozott, amikor regényének tárgyát a világháború utáni húszéves cseh megszállás idejéből merítette. Regényének eszmei alapja, mondhatnánk: drámai magja ötletnek elsőrendű. A budapesti fiatalember, festőművész egy szép napon látogatóba érkezik a Felvidék egy elbújtatott falujába, valahová Selmecbánya köré. A véletlen bejuttatja egy félig szlovák, félig magyar családba, ahol beleszeret az erdőtanácsos Milka lányába. Az erdőtanácsos a régi világ higgadt embere: szlovák születésű, de megszerette a magyarokat, és az új világ kedvéért sem hajlandó ellenük állást foglalni. Felesége magyar leány, s kettőjük házasságából két gyermek, két lelki magatartás nevelődik: a leány az érzelmek szavára hallgat, s az érzelmei a magyar festőművészhez vonzzák, a fiú azonban prágai nevelés, gyűlöli érthetetlen, vak gyűlölettel a magyarságot, s hogy megakadályozza a készülő házasságot, képes erőszakosságra is. A két oldal között ott állnak a szlovák városka betelepült urai: a csehek a maguk rideg, kizsákmányoló szellemével, magyart és szlovákot egyaránt gyűlölő, rideg sovinizmusával. Félreértéseken keresztül végül mégis győz a szerelem, és a fiatalok összekerülnek.
A regény eseménymagva s a jól megválasztott környezet valóban azt ígéri, hogy a magyar-szlovák-cseh együttélés immár történelmi két évtizedének élethű képét kapjuk. Az erdőtanácsos régmúltba visszavezető naplórészletei kitűnően adják meg a regény eseményének hátterét, minden elő van készítve ahhoz, hogy egy drámai küzdelem tanúi legyünk. És mégis minél tovább olvasunk, annál kedvetlenebbül látjuk, hogy Szitnyai a pompás drámai lehetőséget kiejti kezéből, s a regény veszedelmesen siklik oda, hogy egy modernizált Courts-Mahler szerelmi regénnyé silányuljon. A szerző környezetismerete hivalkodón és újságírói közlékenységgel tör elő a lapokon, közhelyeket hallunk, a cseh idők jellemzésének megunt frázisait, elsőrendű élmény helyett riporteri értesüléseket a húsz év viszonyairól. Mintha az író egy-két hetes nyári víkend idején szedte volna össze anyagát. Az alakok sem tudnak lábra állni: zörgő papirosfigurák, egy-egy nekik indukált tulajdonság vagy szenvedély békés hordozói, nem a maguk nyelvén beszélnek, az író bábokként rángatja őket. Típusok akarnak lenni, de az élet melege, egyénisége hiányzik belőlük. Szitnyai propagandaregényt írt, és nem tudta rászánni magát arra, hogy mélyebben nézzen bele alakjaiba és a kérdés lényegébe. A magyar-szlovák viszony elméleti vonalát jól látja, művének irodalmon kívüli, eszmei célja helyes és dicséretre méltó, csak a megvalósítás nincsen arányban a szép elképzeléssel. A könyvből nem érezzük a megszállás alatti Felvidék leheletét, és a valószerű nevek sem feledtetik velünk, hogy a mű mögött vajmi kevés az élményanyag. A csehek szerepeltetése teljesen elhibázott. Ugyanígy sematikus és semmitmondó az, amit a szlovák fiatalság neveléséről a szerző elmond. A regény erősebb fejezetei azok, ahol az író igazi élménye: a háború előtti felvidék jut szóhoz. Az 1918 utáni viszonyok rajza azonban hézagos vagy elnagyolt.
A magyar-szlovák együttélés epikai lehetőségeinek gazdag bányája továbbra is kibányászásra vár.