Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Szőnyi Kálmán: Tatay Sándor: Csipke. – Elbeszélések

Az író fejlődésének kétségkívül vannak olyan állomásai, amelyekhez a végső célnak csupán annyi a köze, hogy át kell haladni rajta. Ilyen állomása a regényírónak az elbeszélés, holott a novella maga is külön műfaj, méghozzá a legnehezebbek közül való.
Tatay Sándor sem vérbeli novellista. A Betű öl és a Csipke kivételével elbeszélései a regényíró próbálkozásai, regénytöredékek, és nem novellák. Pedig Tatay meglepő könnyedén hasznosítja az írás mesterségbeli eszközeit, és talán ő az egyetlen, akin Zilahy-vonásokat fedezhetünk fel. Jól szerkeszt, okosan bánik az anyaggal, és – ez a legjellemzőbb Zilahy-vonás – a cselekményt hatásos jelenetekké formálja. „A nagy park helyén”-ben az eddig mozdulni is képtelen apa kint áll a kertben, füstölgő fegyverrel, és kedves vadászkutyáit gyilkolja, az „Árva lelkek”-ben a vénkisasszony fejét ráhajtja egy tuskóra, és a hóhér tarkón csókolja, az „Álmos délután”-ban a kifosztott két gyengeelméjű megindul mezítláb a nincstelenség, a semmi felé és így tovább. A vizuális jeleneteket Tatay egyénisége tölti meg pesszimizmussal, humanizmussal, realizmussal és szentimentalizmussal; mert Tatayban kaotikusan és kialakulatlanul megtaláljuk mind e négyféle szellemi alkat csiráit és lehetőségeit.
A belső többféleség nem mindig belső ellentét. Tatayban is jól megférnek a különböző ösztönök, és ha vannak is problémái, vívódásai, azt elintézi önmagában, az irodalmon kívül. Elbeszéléseiben hiába keresünk felvetett kérdéseket és elvont bölcsességeket. Tatay nem elemzi sem az embereket, sem a jelenségeket végső részeikre, és nem filozofál. Valami józan egyszerűség jellemzi látásmódját. Alakjai becsületes teremtések: gondolkoznak, éreznek és cselekszenek. Nincs bennük ismeretlen mélység, az ösztönök korpuszkuláris és érthetetlen felbukásai. Kissé közhelyszerűek: az olvasó is hamarosan megunná őket, ha nem történne velük valami. Tatay író-ösztöne azonban együtt érez az olvasóval, és tudja, mit lehet, vagy mit kell, alakjai tehát beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, és megteszik azt, amit abban a helyzetben minden átlagember megtenne.
Stílusa, nyelve plasztikus, de kicsit pongyola. Fiatal írónál mindez érthető, sőt biztató is, hiszen minden korai megmerevedés belső gyengeségre vall. Tatay Sándor pedig fiatal és határozottan tehetséges és fejlődésre képes író. [238]