Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Szenteleky Kornél: Szélmalomharc

Los poetas son todas insensatos
Anon de Montoro

Gyerünk hát, harcra! Rajta! rajta!
Ily hízott malmot vajh' ki látott?
Hiszen ez alszik, folyton hortyog,
Nem tudja, mi a harc és átok.
A vitorlák is állnak régen,
Mereven állnak, mint a holtak,
Az idő, élet nekik semmi.
Sohasem lesznek, mindig voltak.
Hát döfj belé! Sohase sajnáld!
Hátha megindul lomha szárnya,
Hiszen még él, mint téli medve,
És idehallszik hortyogása.
Törjünk rá gyorsan! Döfjük! Szúrjuk!
Mindannyian egyforma hévvel,
Talán egyszer mégis felébred
És elmúlik a hosszú éjjel.
A szélmalomnak telt a gyomra,
Szívét hiába is keressük.
Pulyán s meredten ül és alszik,
Hiába döfjük és sebezzük.
Szégyelld magad, te lomha medve!
Te tespedő lelkiismeret!
Hát nem hallod az énekünket,
Mely panasz, vágy és szeretet?
A Don Quijoték énekelnek,
Szent hit ragyog a harci kincsen,
De szélmalmunknak nincsen füle,
A szélmalomnak szíve sincsen.
Hát nem érzed a szél nyögését,
Az élet ezer új keresztjét,
Hogy forog minden körülötted?
S te alva vársz reggelt meg estét.
A Don Quijoték énekelnek,
Hangjukban zeng a hit s az élet,
A szélmalom azonban alszik,
Mint átkozott turáni lélek.
– Mi lesz a vége? Érdemes-e?
– Ne csüggedj, és ezt sose kérdjed!
A Don Quijoték énekelnek,
S bíznak, hogy a közöny fölébred.