Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Garay Béla: A magyar színjátszás küzdelmei a megszállás alatt

A nagy világégés után szomorú napokra ébredt Bácska magyarsága. Amikor a forradalmi hadügyminiszter ajkairól elhangzott a végzetes szó: „Nem akarok katonát látni!” – a forradalmi jelszavaktól félrevezetett katonák megindultak a frontokról, és nem volt, aki megállítsa őket. Nem volt, aki megvédje határainkat a köröttünk éhes farkasokként gyülekező hordák ellen. Így történt, hogy egy szomorú őszi napon arra ébredtünk, hogy idegen kürtök süvítettek a szomorú bácskai éjbe. Könnyes szemmel hallottuk a „felszabadítóként” érkező szerb csapat vezérétől, hogy „kultúrát hoztunk, a Dél kultúráját hoztuk ide…” És ennek a kultúrának első ostorcsapásaiként éreztük, hogy semmit sem szabad, ami kultúrát jelent. A színpadokon lehullott minden függöny, minden rivalda valamennyi lámpája kialudt, és valódi könnyeket sírtak a színészek, de akkor velük sírt a nagyérdemű közönség is. A cigányzenészek kezéből kiütötték a vonót, temetői csend ült a városokon és a falvakon. Itt már nem volt senki és semmi, csak sötétség és szomorúság, és akkor, mint valamikor régen, akadt néhány fiatal leány és néhány fiatalember, akik vállalkoztak az úttörésre, vállalkoztak arra, hogy felülnek az ekhós szekérre, és elindulnak virágot ültetni: magyar virágot a magyar földbe, hímes virágokat, százszor színeseket, százszor szépet, ezerszer hiteset.
És felragyogott ismét a szivárvány a bácskai, mégis, mindörökre magyar égen…
*
Hát nem volt éppen könnyű.
Itt nem maradt, csak néhány politizáló ügyvéd: itt nem maradt egyetlen író, innen elment jóformán minden hivatásos színész, minden muzsikus, elment a tanítók java része, és itt nem maradt egy tömegben olyan tradícióktól és ősi kultúrától megszentelt magyarság, mint Erdélyben vagy Felső-Magyarországon. Szegény, elhasznált zsellérnép a bácskai magyarok nagyobb része, és a városokban kisiparosok, kis tisztviselők, néhány orvos és néhány ügyvéd: ez volt minden, ez volt a mag, ez volt az idők kezdete.
Érzem, furcsa most a kabarét ünnepelni, pedig Jugoszláviában kabaré volt az első magyar nyelvű műkedvelő előadás: 1919. február 8-án, a szabadkai Műpártolók Körének kabaréja. De hiszen mindegy volt az, hogy kabaré-e, vagy az Ember tragédiája: magyar előadás volt, és csak ez volt a fontos. A Városi Színház színpadán ismét megszólalhattak az előadók, a színészek, akik nem voltak ugyan színészek, de magyarok voltak, és magyarul beszéltek, és magyarul nevettettek. Furcsa erre visszaemlékezni ma, amikor szinte már nem is tudjuk elképzelni, hogy másképpen is lehetett a megint Szabadkán… Akkor, bizony, nagy dolog volt.
Egy ilyen kis kabaréért mozgósítani kellett minden összeköttetést a rendőrségen, főszolgabíróságon, városvezetőségnél. Egy ilyen kis kabarétréfát komoly, piros ceruzás urak vizsgálgattak, szagolgattak, kóstolgattak, farigcsáltak addig, amíg megfelelt minden államvédelmi és többségpolitikai szempontnak. Ez nem kabaré volt, és ezt tudta a rendőrség, de tudta a közönség is. Ez az első magyar nyelvű színielőadás volt, és itt sírni lehetett, és itt sírni is kellett a tréfákon…
Aztán következtek… a „Régi szerető”, a „Piros bugyelláris”, a „Cifra nyomorúság”… és lassan, nagyon lassan, de egyszer csak lettek már színészeink, és volt már közönségünk.
És ezek a színészek, akik az anyaországi fogalmak szerint csak játékos, nehéz beszédű, ügyetlen kis műkedvelők voltak talán: itt papok lettek hordók felett és szérűk alatt, kocsmákban és kávé[233]házakban: papok, a magyar szó és a magyar hit papjai.
Nem sokkal később, néhány „igazi” színész is visszajött, ki a katonaságtól, ki otthagyta az anyaországi deszkákat, a sikert, csak azért, hogy itthon hirdesse a magyar szót, és hogy tanítson ott, ahol alig maradt tanító. Így jöttek haza Garay Béla a pécsi Nemzeti Színháztól, Nyáray Rezső a kecskeméti színháztól, Deák Kornél a nagyváradi színháztól, Szabó Márton, Berczik Margit, Doktor Margit, Zsigmondy Ferenc, Kőhalmi Pál és végül Vincze Mihály, aki az amerikai Magyar Színház tagjaként hirdette a magyar kultúrát az Újvilágban.
Új színeket kapott a kis magyar virágoskert velük, és ők lettek a kertészek is ebben a virágoskertben. Volt idő – és nagyobbrészt csak ilyen idő volt – amikor csak a színpadokon lehetett magyarul beszélni, amikor egy-egy operett előadása iskola, pártgyűlés, tüntetés és dacos felkiáltás volt: hiszen kémlelő szemek lestek minden magyar megmozdulást, belefurakodtak a cigányok hegedűjébe, a papok imakönyvébe, megzavarták a szerelmesek csendes esti sétáit és a gyermekek jókedvét is. Csak a „színházakban” jöhettek össze hosszú éveken át a magyarok, és csillogó szemekkel csak a színházakban nyelhették a magyar igét, a magyar kultúra néhány cseppjét. Tanyákon, kis falvakban csak a színházakban lehettek részesei, munkásai és gyermekei a nagy magyar családnak. Szomjas lelkük csak ott telhetett meg örömmel, sírassál, nevetéssel… Óh, több, sokkal több volt egy előadás, mint akár a dicsőséges budapesti Nemzeti Színházban is! Nem szórakozni, sorsot vállalni jöttek össze nézők és színészek, szomorú sorsot, de magyart.
1920 elején kezdte meg ismét működését a szabadkai Katolikus Legényegylet műkedvelő csoportja. Az előadóterem tönkrement a háború alatt, még a padlót is feltüzelték, és a díszleteket is. Bizony, a csupaszon maradt nagytermet csak a forró lelkesedéssel díszíthették 1920. május 23-án, amikor is a Sárga csikót mutatták be a szabadki magyaroknak. Mintha mesében olvasnánk, még székek sem voltak a teremben, és a tisztelt publikum maga hozta hazulról az ülőhelyeket. A piaci árusoktól kölcsönkért karbidlámpák világították a világot jelentő deszkákat, és így is nyolcszor került színre a Sárga csikó, és utána hosszú sorban a Gyimesi vadvirág, Búzavirág, Cigány, Cigányprímás, Gül Baba, Mágnás Miska és a budapesti színházak más újdonságai. A Katolikus Legényegylet színpadán kezdte meg húszesztendős szerepléseinek sorozatát Raczkó Ilonka, a szabadkai műkedvelés dédelgetett primadonnája.
Aztán… betiltották a Legényegylet működését azzal a furcsa indokolással, hogy Szabadkán nem csak a magyarok katolikusok, de vannak katolikus szlávok is, és így egy katolikus egyesület nem rendezhet magyar nyelvű előadásokat.
A szabadkai színjátszás irányítását ekkor Szabó Márton vette át, aki együttesével végigjárta Bácska és Bánát valamennyi községét, és ahol csak lehetett, meg is szervezte, be is tanította a helyi műkedvelőket. És hiába produkált táblás házakat az együttes valamennyi előadása, a lehetetlenül magas adókkal nyomorított magyar kultúrmunka bizony nagy ráfizetéssel végződött… Együttese mintegy ötven színdarabot mutatott be Szabadkán, Újvidéken, Zomborban, Sentán, Nagybecskereken, Belgrádban és mindenütt, ahol várták, és ahová hívták a magyar szó papjait. Raczkó Ilonka, Weisz Irén, Czibor Júlia, B, Török Margit, Deutsch Janka, Kelemen Margit, Garay Béla, Kőhalmi Pál, Garayné Pénzes Sári, Koncz Dániel, Kiss Jenő, Keresztesi Sándor és Vincze Mihály voltak a társulat erősségei, de ki is tudná felsorolni a huszonhárom esztendő valamennyi nevét, akik valamennyien egyforma lelkesedéssel állottak a magyar ügy szolgálatába, és fáradhatatlanul járták a Bácska és Bánát magyar községeit, kis kocsmák füstös, sötét dobogóin magyar mesevilágot teremteni.
Szabó Márton társulata 1933-ban oszlott fel, és az együttes tagjai a Magyar Olvasókörben nyitottak új fejezetet Bácska magyar színjátszásának.
A régi Függetlenségi Kör jogutódja, a szabadkai Népkör, majd betiltása után a Magyar Olvasókör előadásai már túlnőttek a műkedvelő jellegen: állandó társulattal állandó közönséget teremtett, és egy-egy bemutatójára szívesen és lelkesen jöttek el a magyarok a messzi vidéki községekből is. [234]
A Magyar Olvasókör agilis elnöke, Nojcsek Géza tette lehetővé, hogy modern, minden követelményeknek megfelelő színpadot kapjon az egyesület, és a színházi bizottság, amelynek Szánthó Róbert, a nemrégiben tragikus körülmények között elhunyt evangélikus lelkész állott az élén, Garay Bélát, a pécsi Nemzeti Színház volt tagját bízta meg az előadások rendezésével. Itt került színre Ibsen drámája, a Kísértetek; a Csókvásár, Dr. Szabó Juci, Te csak pipálj, Ladányi, az Aranyember, A Noszthy fiú esete Tóth Marival, Iglói diákok, és 1928 őszén, a Népkör új, nagy színpadán ünnepi előadáson került színre Zilahy Lajos szép darabja, a Süt a nap.
Négyesztendős kényszerszünet után, csak 1932-ben folytathatta működését a népköri gárda, és az újjászervezett színtársulat – ismét Garay Béla vezetésével – 1933-ban a Népkör állandó társulatává alakult. Sajnos, ismét rövid időre, mert 1934-ben Jugoszlávia rövidlátó hatóságai betiltották a Népkör működését.
1936 decemberében a most már Magyar Olvasókör néven engedélyezett Népkör azonnal hozzákezdett az együttes megszervezéséhez. Zsigmondy Cathry Ferenc vette át az együttes vezetését, és nemsokára lelkes szeretettel ünnepeltük Cathry bácsi színészi működésének 45 éves jubileumát. Aztán… elment tőlünk Cathry bácsi, akinek nem adatott megérni a boldog magyar húsvét ünnepi ragyogását.
Jugoszlávia utolsó négy esztendejében aránylag zavartalanul működött a szabadkai Magyar Olvasókör. Garay Béla és Szabó Márton együttesen vezették a társulatot, amely a vidéki nívót messze túlhaladó, pompás, színes előadásokkal gyönyörködtette a Vajdaság magyarjait. Az Olvasókör színpadán mutatták be többek között Cziráky Imre, a kitűnő délvidéki író Muskátli című énekes darabját, amely Garay Béla művészi rendezésében több mint 50 előadásban került színre a most már boldog Délvidéken.
*
Azt írtuk: aránylag zavartalanul… Nos, minden színdarab elsősorban is a rendőrkapitány piros ceruzája elé került, aki néha már a naivitás határán mozgó óvatossággal huzigált ki mindent, ami irritálta nagyszláv ábrándokat kergető fantáziáját. Így Újvidéken a Néma levente csak „Néma lovag” címmel kerülhetett előadásra, mert tiltott szó volt itt a levente 23 esztendeig. Ilyen tilos szó volt még a „Budapest”, a „pengő” és a „huszár” is.
Mi, persze, igyekeztünk átjátszani a tilalmakat úgy, hogy amikor csak lehetett, Budapest helyett nem Belgrádot, de „fővárost” mondtunk: száz pengő helyett nem száz dinárt, hanem „százast”, és minden néző tudta, hogy most mégis Budapesten van, igazi és örök fővárosában, és csak azért is pengővel fizet. A „Tatárjárás” huszárjai bizony olyan egyenruhát viseltek, amely nem hasonlított egyetlen hadsereg egyenruhájához sem, mégis a magyar huszárokat látta mindenki a színpadon, és mégis feldübörgött a magyar huszárokat köszöntő fergeteges lelkesedés.
Egyszer egy színpadi bírósági tárgyalás során éppen gyertyát gyújtottak a színen az eskütételhez, amikor a nézőtéren felugrott a szegedi nyomdászsegédből lett detektívfőnök, Blažić, és megakadályozta az előadás folytatását. A kitűnő Sherlock Holmes irredenta tüntetést álmodott, a gyertya piros lángja, fehér törzse és a bírósági asztal zöld posztója a rettegett magyar színeket juttatta eszébe, ha ugyan szabad azt a kevés valamit, amit a fejében tartott, így neveznünk.
Különös, szinte tréfás dolgok ezek ma. Tegnap még nagyon komoly dolgok voltak… Tegnap még kék, piros, lila vagy akármilyen pántlikát tűzhettek a hajukba a magyar lányok, csak zöldet nem a piros mellé. És akkor a zöld lajbis magyar legény mellé csak azért is piros pruszlikos magyar leány állott a színre… külön-külön mindegyik mást mutatott, de együtt mégis piros-fehér-zöldet mutattak a színpadon. Így lehetett, de így sem mindig…
Például 1932-ben sem lehetett, amikor valamennyi engedély birtokában Nagybecskerekre ment vendégszerepelni a társulat. Ott a harmadik előadáson kitört a háború. Szerb nacionalista diákok tűzilármával és bűzbombával zavarták meg az előadást. Egyik nemzetmentő nacionalista kicsavarta az egyik biztosítékot, úgyhogy az egész színház sötétbe borult. Ebben a pillanatban a karzatról [235] éles fütty sivított fel, ordítani, lármázni kezdtek, és valaki elkiáltotta magát: „Tűz van!” Ennek a két szónak szörnyű hatása volt. A közönség felugrott, mindenki menekülni kezdett, és a sötétben egymást taposták az emberek. Mintegy tíz percig tartottak a tumultuózus jelenetek, közben megkeresték a hibát, és a villany kigyulladt. Ebben a pillanatban egy súlyos vasszéket röpítettek a zenekar felé, és kevés híján agyonsújtottak vele egy muzsikust. A vasszék lezuhanása csak fokozta a zűrzavart. Rövid szünet után egy kis gyermekszánkó repült át a széksorok fölött a színpad felé, majd ammóniákkal telt üvegeket dobáltak, mire nemcsak a közönség, hanem a színészek is felháborodva erélyesen védekezni, sőt támadni kezdtek, a szerb hősök belekezdtek a jugoszláv himnusz éneklésébe, és a helybeli rendőrök és rendőrtisztek mosolygó asszisztálása mellett mindaddig énekeltek, amíg végleg le nem hullott a függöny.
A himnuszt, természetesen, köteles volt állva, vigyázzállásban hallgatni mindenki, hiszen éppen ezt akarták a tüntetők, ha már székekkel és botokkal nem tudták megfélemlíteni a magyarokat.
Céljuk mindenesetre sikerült: Nagybecskereken nem volt aztán magyar színház sokáig…
*
Szinte hőskölteménybe való, amikor a szabadkaiak a baranyai Lőcs községben vendégszerepeltek. Elvitték a baranyai szórványmagyarságnak a „Földindulást”. Vitték a szó igazi értelmében, hiszen Lőcsnek vasútja sincs, és a színészek felszerelésüket kocsikra rakva, ők maguk gyalog tették meg a mintegy harminckilométeres utat a legközelebbi vasútállomástól. Megérte. A nyolcszáz lakosú községben ezerötszáz ember jelent meg a darab szabadtéri előadásán, ezerötszáz olyan magyar, aki még színházat sem látott. Soha hálásabb közönség színésznek még nem tapsolt, szerző szaván még nem lelkesedett.
*
A Magyar Olvasókör előadásainak jelentőségét alig lehet felmérni. Mindenen túl ezek az előadások jelentették az Olvasókör egyetlen jövedelmi forrását a tagdíjakon kívül. Színielőadások tették lehetővé az analfabéták oktatását, a könyvtár bővítését, irodalmi esték rendezését, a szegény magyarok támogatását és Szabadka tanyavilágának magyar megszervezését.
És a szerbek számoltak ezzel. Legalább az anyagi sikert igyekeztek megakadályozni minden eszközükkel. Amíg a szerb nyelvű és egyébként is szubvencionált előadások teljesen adómentesek voltak ingyen színházterem- és világításszolgáltatással: a magyar nyelvű előadások után 46% (később 33%) adót kellett fizetnünk a bruttó bevételből. Fizetni kellett, holott törvényük szerint a kultúregyesületek minden előadása adómentes volt. Az Olvasókört – amelynek egyetlen feladata éppen a kultúra fejlesztése, ápolása volt – nem fogadták el kultúregyesületnek. És ez még nem volt elég. Szabadkán, ahol a lakosság túlnyomó többsége magyar, külön 300 dinárt kellett fizetni előadásonként, mert ennyi volt az idegen nyelvű előadások adója. Idegen nyelv volt tehát a magyar a magyar Szabadkán… a magyar színházban. De csak ott és csak akkor, ha a rendőröknek módjukban állott idegen nyelvvé tenni. Mert utcákon, kávéházakban és a kapu előtti kispadokon, bizony, végig magyarul folyt a szó, és éjszakánként a sokszor megvert cigányok, bizony, magyarul muzsikáltak. Nem tartozik a színházhoz, de mert éppen színházi cenzor volt ez az úr, talán szabad elmesélnünk, hogy a félelmetes rendőrkapitány, aki irodájában durván kikelt, ha valaki magyarul szólította meg, bizony, néhány pohár bor után neki is csak magyar nótákra nyílott a kedve…
Külön fejezetet érdemelnének az Olvasókör gyermekelőadásai, hiszen a névelemzéssel és a jugoszláviai „magyar iskolákkal” sújtott apróságok alig-alig tanulhattak meg magyarul, és csak így és itt ismerkedhettek meg a magyar múlt mesealakjaival és a magyarság költőivel. Ezeket a mesedélutánokat Lévayné Alakker Anna tartotta, míg később a nagy költő húga, Kosztolányi Mariska vette át a mesedélutánok irányítását.
De be kell még számolnunk a János vitézről, illetve a János vitéz ének- és zeneszámairól, mert a mesejáték bemutatását Szabadkán nem engedélyezték semmiképpen. Így is felejthetetlenül szép volt. Hatalmas szimfonikus zenekar és az Olvasókör száztíz tagú vegyes énekkara [236] ünnepi est keretében szólaltatta meg Kacsóh Pongrác gyönyörű melódiáit, Fehér Ödön karnagy betanításában és vezényletével. Ott lelkesedett akkor is Szabadka és a környék jóformán minden magyarja…
És ha Szabadka elsikkaszthatatlanul hatalmas magyarsága a legtöbbször magához is ragadta a kezdeményezést, és ha színjátszói, vezetői, kultúrmunkásai talán többet, nívósabbat is produkáltak a vidék műkedvelőinél, nem maradt messze tőle Bácska és Bánát egyetlen magyar községe sem, hiszen ugyanaz volt a cél: megtartani, megerősíteni és tanítani a magyarságot, különösen a fiatalokat, akiket a hivatalos apparátus minden erőfeszítése igyekezett bizonytalanná, félénkebbé és magyartalanabbá tenni. Az akadályok és lehetőségek is ugyanazok voltak mindenütt. És minden városban és minden faluban akadt néhány lelkes magyar, és nem törődve anyagi áldozatokkal, rendőri okvetetlenkedéssel, komoly kellemetlenkedéssel, sőt, néha börtönnel sem, mindent megtettek, amit csak tehettek. Ez a minden talán ma nem látszik soknak, és ez a minden ma talán kevés is valóban. Akkor azonban nagyon sok volt, akkor a lehetőségek teljes kihasználása, becsületes, építő, komoly magyar munka volt.
*
A szabadkai, valamint az egész jugoszláviai magyar műkedvelés jelentősége nem a színészi munka, és nem lehet akadémikus szemekkel bírálni a sokszor kapa-kasza mellől érkezett műkedvelő színészek teljesítményeit.
Csak egy könnyű operettbemutató… és mégis hányszor harsogó csatakiáltás volt: vagyunk! Vagyunk a meghamisított statisztika, az elfojtott szó, a lehetetlenné tett megmozdulás dacára is. Vagyunk akkor is, ha nem tudnak rólunk, és magyarok vagyunk akkor is, ha csak a lelkünk legmélyén loboghat is a piros-fehér-zöld lobogó tűzpompája.
Csak egyetlen kabarétréfa, de magyarul ágál a dobogón a színész, és csupa-csupa magyar petróleummal töltött kocsmalámpák alatt, és a jóízű nevetés, a lelkes tapsok után össze lehet ülni az asztalok körül és beszélgetni, jaj, beszélgetni arról, hogy mikor…
És vitték a magyar szót és magyar szívüket döcögő vicinálisok harmadik osztályán úriasszonyok, ügyvédek, földbirtokosok, orvosok, tisztviselők, földmunkások és iparosok. Vitték vonaton, ha lehetett, és gyalog is, ha úgy kellett, ingyen vagy fillérekért, ahogy a színészet ősi mesevilágában, és körmölték a színlapot, és tanultak, és tanítottak… lelket adtak, és bennük is kigyúlt a lélek a tapsok magyar tűzviharában.
Talán nem is voltak színészek, de katonák voltak. Ott voltak valamennyien a tűzvonalban, ott voltak valamennyien a háromszínű lobogó alatt, és meghalt a gárda számtalanszor, de nem adta meg magát soha…! [237]