Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Tátrai András: Nyelvészkedés a Bácskában

Nyelvészeti értelemben vett bácskai nyelvtájról aligha beszélhetünk. Ezen a vidéken hiányoznak az eleve megkülönböztető és élesen elhatároló nyelvtáji jellegzetességek. Amint Bácska geográfiai arcéle sem különbözik a magyar Alföldétől, hegy- és vízrajzi vonatkozásban annak szerves kiegészítője, sőt része, úgy nyelvészetileg sem különbözik az átlagos alföldi magyar nyelvtájtól. Legfeljebb azt állapíthatnók meg, hogy amilyen arányban súlyosodik, becsesedik a humusz, majdnem olyan arányban veszít ízben, hőfokban, életerőben a magyar népnyelv. A silányabb kunsági homok magyarjának ízesebb a beszéde, kifejezőbbek, árnyalóbbak a fordulatai, mint bácskai testvérének. Természetesen ebben közrejátszik némileg a többnyelvű vidék fakító hatása is.
Nyelvtájról nem eshetvén szó, nem beszélhetünk tájnyelvről sem, de különösen Közép- és Dél-Bácskában feljegyezhetünk nyelvi jellegzetességeket. Sajnos, sokkal inkább a kipécézés szándékával, mint tanulásul és egyetemes nyelvi gazdagodás jeleként. Főleg a kiejtés pongyola és következetlen változatai tűnnek visszásnak az ép nyelvérzékűek előtt. Ritka a méltóságosan nyomatékos ejtés, színtelenné bágyadnak a hangsúlyozásnak, a hangot hangba öltésnek azok az utánozhatatlan árnyalatai, amelyek a különböző magyar táji nyelvjárásokat oly ízesekké, utánozhatatlanokká és zeneiekké, hamisítatlanul magyar zeneiekké varázsolják. Sokszor van az az érzése a nyelvésznek, hogy a bácskai magyar nyelven a népmesék, a fonók patyolatát valami torz városiasság újságpapírja takarja el. Nem lehetetlen, hogy az ismertnél nagyobb nyelvi kincs rejtőzik, lappangó tájszavak, szókötések várnak felfedezőikre a bácskai magyar falvakban.
*
Szenteleky Kornél, akinek mindenre kiterjedt a figyelme, és akinek tehetsége könnyedén ívelte át az irodalomszervező és a nyelvész közötti távolságot, erre is gondolt. Sokszor fájlalta a népnyelv elsekélyesedését, a pallérozás idejét azonban nem látta elérkezettnek. Méltán. Amikor az irodalomteremtés elemi kérdéseivel kellett vívódni, a „nihil” halálos közönyéből kellett alapokat teremteni egy eljövendő táji irodalom számára, valóban nem volt ideje és módja differenciáltabb, fejlettebb létszakok részletkérdéseinek: nyelvészeti problémáknak fejtegetésére.
Egy alkalommal mégis nyelvészeti vitába keveredett, amelyet azután a nála megszokott hévvel és alapossággal végig is vezetett. Helyi érdekkel bírt a téma. Arról volt szó, hogyan írják, illetve nyomtassák magyarul a szerb „-ić” családnévvégződést. Szenteleky kezdett az addig megszokott és polgárjogot nyert „-ics” helyett „-ity”-et írni abból a meggondolásból indulva, hogy miután a szerbek maguk tisztán és félreérthetetlenül -ity-nek ejtik a leggyakoribb szerb családnévképzőt (amely mellesleg a magyar -fi, -ffy képzőnek felel meg), semmi ok sincs arra, hogy a hangzást meghamisítva -ics-et írjunk a magyar szövegben, annál kevésbé, mert rendelkezésünkre áll a magyar betűsor tökéletesen megfelelő hangzású „ty”-je. Ez a természetes és megokolt álláspont azután vitát termelt. Ellenfelei azzal érveltek, hogy századok óta írjuk az -ics-et, és az egyik alaposabb készültségű vitázó fél (ha jól emlékszem, egy, azóta elhalt, jobb újságíró) azzal érvelt, hogy a ty betűnek a magyar nyelvben bizonyos kicsinyítő, fitymáló, parodizáló mellékzöngéje van, és megkockáztatta azt az állítást, hogy azok a magyar szavak, amelyekben a ty előfordul, majdnem kivétel nélkül tréfás, huncutkodó, vidáman hangutánzó értelműek.
Egész csinos hírlapi csetepaté kerekedett a dologból, és szaporodtak a hoz[227]zászólások is. Ez volt az első és emlékezetem szerint utolsó nyelvhelyességi polémia a kisebbségi sajtóban. Szenteleky mindvégig éles dialektikával és gazdag készültséggel védte álláspontját. Jó magyar szavak egész seregével bizonyította a „ty” egyenjogúságát a magyar hangzók sorában. Semmi okot sem látott a változástól való hagyományos irtózáson kívül arra, hogy Nikolics-ot Kosztrencsics-et, Palics-ot, vagy Ivanovics-ot írjunk, amikor félreérthetetlenül Nikolity-ot, Kosztrencsity-et, Pality-ot és Ivanovity-ot ejtenek és írnak maguk az érdekeltek.
Maga a vita nem vitte dűlőre a kérdést. A sajtó egy része elfogadta az újítást, de sokan írtak és írnak azóta is -ics-et. Szenteleky mindvégig következetesen ragaszkodott az -ity használatához mind a nyilvánosságnak szánt írásaiban, fordításaiban, mind pedig terjedelmes magánlevelezésében.
*
Jellegzetes kiejtési hiba, amelyet igen gyakran észlelünk, a cs és a csak itt élő dzs derűre-borúra való félrehangoztatása. Lépten-nyomon megüti fülünket a kucsa, a mondzsa, a csúk (leírni is szörnyű), a gondzsa, a dzserek (kutya, mondja, tyúk, gondja, gyerek). Szabályba szedve ezt az ejtési szörnyszülöttet: szívesen ejtünk cs-t a becsületes ty helyett, és méltatlanul mellőzzük a gy-t, meg a dj-t, a gyökértelen dzs-be hajló zs kedvéért. Eredetet, okot kutatni hasztalan lenne, maga a sajnálatos tény azonban fennáll. (Valószínű itt valamelyes szláv hangzóhatás.) Aki beszélt már tősgyökeres Zomboriakkal, gyakran csóválhatott fejet ilyen hangzatok hallatára: „Mondzsa, nincs más gondzsa?” Nem volt máma csúk a hetipiacon. „Kinek a dzsereke vagy?”
Mindenesetre kártékony ez a magyartalan, furcsa hangzóhasonulás a nép ajkán. Indokolatlan is, mert a nehézkes dzs és a kemény cs semmivel sem könnyebb, kényelmesebb, hogy úgy mondjuk „ajakra esettebb” a száműzött hangoknál.
Ennél is visszatetszőbb a magyarul ragozott szláv igék hovatovább veszedelmesen elharapózó járványa. Nem tudjuk, használták-e ilyen mértékben az első világháború előtt is ezeket, vagy az elmúlt huszonkét esztendő termelte ki divatjukat, való azonban, hogy úton-útfélen hallunk ilyeneket: trcsizik, gnyavizik (még ikes igékké is előlépnek), zsderál stb. (trčiti = futni, sietni, gnjaviti = kínozni, žderati = mohón enni, falni). Tucatszámra írhatnók ide ezeket a sete-suta szláv-magyar igekeresztezéseket. Tessék most ezeket mondatba illesztve képzelni állítmányi ranggal, és kész a megmosolyogtató (vagy inkább elgondolkoztató) nyelvészeti „szaltó mortole”.
Egyet külön kiemelek főleg feltűnő gyakorisága miatt és azért, mert ez a szláv ige vagy főnévi alakja nyomtatásban is polgárjogot igyekszik nyerni. Az „uszkocsizás”-ról, az „uszkocsizik”-ról van szó. Többször olvastam már bácskai újságokban, hogy ennek vagy annak a módos gazdálkodónak feltűnően szép lánya „uszkocsizott” a szomszéd faluból való deli legénnyel. Az uskočiti igét talán „megugrani”-val lehetne legjobban fordítani. A közhasználatban a lányszöktetésnek azt a különös, csaknem népszokásnak minősülő módját jelenti, amikor a fiatalok – sokszor hallgatólagos szülői jóváhagyással vagy legalábbis jóakaratú szemet hunyás mellett – „szöknek el” hazulról néhány napra valamelyik közeli faluba vagy városba, nem azért mintha egybekelésük elé bármilyen oldalról akadályok tornyosulnának, inkább csak a forma és főleg a virtus kedvéért. Haza is térnek ízibe, és nagy ünnepélyességgel ülik meg a lakodalmat, miután a formának, a romantikának és talán valamiféle atavisztikus ösztönnek is eleget tettek az „uszkocsizással”.
Vegyes lakosságú falvakban magát a szokást is átveszik néha a magyarok, a kifejezés pedig nemcsak szoros, hanem átvitt értelemben is terjed. Igaz, hogy a „szökés”, „szöktetés” nem fedi teljesen a fogalmat, ez azonban még nem igazolja a szókeresztezést. [228]
Nem kedvezőbb a helyzet a főnévi fogalmak arcvonalán sem. Sok háziasszonynak nem a vizes ember hozza döcögő kordéján az artézi vizet, hanem a vodár, ha a fejünk fázik, nem kucsmát, még kevésbé szőrmesapkát, nem is föveget vásárolunk a szűcsnél, hanem subarát, színét se látjuk pattogatott kukoricának, de kedvelt csemegénk a kókica, akadt (ma talán már kevesebb) olyan gyerek, diák vagy felnőtt is, aki életében nem ízlelt fagylaltot, de hév nyáron lelkes fogyasztója a szladolédnak, nem moziba jár, hanem kinó-ba, nem nagyapának gratulál hetvenötödik születésnapján, nem is a nagytatinak, még kevésbé öregapónak, hanem a dedát keresi föl a köszöntővel és ajándékkal, nem a kacsa-, liba- esetleg lóúsztató pocsolyában hancúrozott kölyökkorában, hanem a barában.
És így tovább. Végtelenségig folytathatnók a sort. Magyar fülnek rosszul hangzó és ellenszenves fogalmat takaró szó a trosarina, amelynek egykori fényes pályafutásáról a hírlapok tanúskodnak. Városi fogyasztási különilletéket jelent, és ekörül annak idején heves várospolitikai harcok zajlottak le Szabadkán. Az egykori lapok öles cikkbetűi „A trosarina-ügy hullámairól”, a „trosarina-tervről” és a „trosarina-kérdés közgyűlési viharairól” jócskán hozzájárultak a szó térhódításához. A trosarina (trošarina) otthonosan mozgott húsz éven át a magyar beszédben.
Ide kívánkozik még a „hajde” és a „hajdemo”. A noszogatás, biztatás, indulásra késztetés igéiben különösen gazdag magyar nyelvünk nem bírt ezzel az imperatívuszos igealakkal. Úton-útfélen halljuk a „gyerünk”, „gyere”, „induljunk”, „nosza”, „rajta”, „mozgás” stb. helyett.
Sovány vigasz, de vigasz, hogy voltaképpen kölcsönös nyelvi egymásra hatásról van szó. Hallottam már ugyanis bunyevác asszonyt is imígy beszélni: „Kupila sam magas szárú cipele”. (Magas szárú cipőt vásároltam.) Sőt a kupiti (venni) ige helyett is gyakran halljuk: „vašariti”.
*
A szerb nyelvben tudvalevően igen sok az idegen, főleg latin és görög eredetű kölcsönszó különösen a modern élet fogalmainak jelölésére. Ezeket a szavakat a fonetikus ejtés törvényeinek megfelelően használják. Hivatalos jellegű kifejezések, amelyeket kizáróan szerbül lehetett olvasni és hallani, így kerültek át a magyarba. A kisebbségi ember csaknem elfelejtette, hogy kalauz is van a világon, jegyét a konduktor – sőt a szerb fonetikának megfelelően – kondukter kezelte, legitimáciját váltott, nem igazolványt stb. Így került a Budapesten vagy Debrecenben lóvasúti reminiszcenciákat keltő, biedermeieresen ódon hangzású konduktor a modern bácskai élet gőzparipájára.
*
Külön említést érdemel a szerb iskolát járt magyar diákok furcsa habaréknyelve, amely akkoriban állandó visszatetszést és aggodalmat keltett a gondolkozók körében. A diák otthon magyarul beszélt ugyan, de az iskola, az iskolai élet száz meg száz külön fogalmára csak a szerb kifejezést tudta, ismerte és használta. A mindennapi élet, a háztartás, a családi hétköznap sovány szótára magyarul idegződött belé, de a tanulás hasonlíthatatlanul tágasabb fogalomkörét már szerbül tette magáévá. A latin, görög nevek a szerb ejtésnek megfelelő formában rögződtek emlékezetébe. Herostrat-ról és Demosten-ről beszélt, és meglepődött, ha Hérosztratészt, vagy Démoszthenészt hallotta emlegetni. Nem az osztályzatot vagy évnegyedet várta „drukkolva”, hanem az „ocenát”, nem az évközi értesítőosztás hozta izgalomba, hanem a „knyizsicát” íratta alá szüleivel, az órarend fogalmát pedig a csaszovnik jelentette számára.
A nyelvtan számtalan műszava, a ragozás, hajlítás igéi és főnevei, alany, állítmány, tárgy stb. kifejezések ismeretlenek maradtak előtte magyarul. [229]
Természetesen ma már többé-kevésbé a múltéi ezek az aggodalmak, de való, hogy így volt, és hogy – nem volt jól így. A mai iskolásnemzedék pótolni tudja a mulasztottakat, de kétséges, hogy a már végzett és az életbe kikerült generáció nem fogja-e hiányolni valamilyen vonatkozásban magyar szókincsének ezt a szegényedését. Azt ugyanis nehéz elképzelni, hogy – legalább is a szerb iskolát végzettek többsége – a mai élet ezer gondja-baja közepette időt és ideget áldozhat pótló tanulmányokra.
Amit föntebb az iskolai fogalomkörről mondunk, többé-kevésbé természetesen a jogi frazeológiára s a társadalmi és közélet sok más területére is áll, ahol szintén feledésbe merült vagy fel sem merült számtalan jó magyar szó. Olyan szavak, amelyek Budapesten, Debrecenben vagy bárhol másutt természetesek és nélkülözhetetlenek, mint a levegő.
*
Az általánosítás minden téren szükségképpen igazságtalan. Természetes, hogy a felhánytorgatott nyelvi anomáliák jórészt városi eredetűek és illetőségűek. A bácskai Tisza-mellék magyar falvainak, általában a bácskai magyar falunak hibátlan beszédét, egészséges nyelvérzékét kétségbe vonni – esztelen dolog lenne. Vidékünk néprajzi tarkasága nem elég ok, és nem elég magyarázat a nyelvi senyvedésre. Gondoljunk Erdély folklorisztikai mozaikszerűségére, és vessük egybe ezzel az erdélyi magyar népnyelv ezeregyéji gazdagságát, csodálatos színeit és kábító illatát.
Nyelvszépség és nyelvgazdagodás szempontjából egyébként sem lehet meddő az a vidék, amely Kosztolányi Dezsőt, a korszakot jelölő lírikust, századunk vitathatatlanul legaktívabb nyelvművelő lángelméjét és rajta kívül is egész sor ragyogó íróművészt adott az egyetemes magyar szellemiségnek.
Kétségtelen: sok a palléroznivaló, de a problémák legtöbbjét megoldja maga a megváltozott élet, a magyar újság, a magyar könyv, a rádió magyar szava. Rejtett nyelvészeti kincsek feltárását pedig bizonyára hatásosan segítik majd elő a magyar nyelvgondozás jól bevált szervei és intézményei.