Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Herceg János: Szenteleky zombori évei

A város, amely nevelte, már csak úgy emlékezik Szenteleky Kornélra, mint a délvidéki magyarság nagy halottjára. Így temettük el tíz esztendővel ezelőtt, s így él ma is az emberek szívében. A matrózgalléros kisfiú, a félszeg, nyurga nagydiák fölébe nőtt egykori környezetének, egy elárvult kis népnek lett a hőse. Aki ismerte, akit barátjának fogadott, nem arra büszke, aki volt, hanem arra, aki lett belőle. A valóság képeit lassan elhomályosították a legendák, amelyeket szerepe és korai halála keltettek életre, s ifjú alakját már én is csak a legendák nyomán tudom felidézni.
A múlt opálos ködéből lép elénk a kisfiú, fején széles karimájú, finom panamakalap, amelynek kék szalagján a millenniumi idők jelszava büszkélkedik: „Tengerre magyar!” – Mellette lépdel pisze orrú nevelőnője, aki udvarias hangon fuvolázza feléje francia intelmeit. A kisfiú unottan, nyűgösen felelget, gyakran megfeledkezik a jó nevelésről, sőt olykor gorombáskodik is a kisasszonnyal, mert nyilván szívesebben játszana guszalé maszalét Szent Flórián szobra mellett az árokban szurtos, mezítlábas gyerekekkel, vagy akár sintérmétát a Bezdáni úti kis tisztáson Vancsek mester órákkal kirakott ablaka alatt. De ilyesmiről most szó sem lehet. Úri gyereknek különben sem való az ilyen játék, most pedig az alispánékhoz kell menni zsúrra, ahol a kisfiú majd négykezest játszik valamelyik csicsergő kislánnyal, aztán elmond egy alkalmi verset, lehetőleg németül, és vigyáz a ruhájára, nehogy lecsöpögtesse csokoládékrémmel.
S talán jobb is, biztonságosabb is itt, a nevelőnő mellett, hiszen a gyerekek csak bántják, gúnyolják a finomkodó kisfiút. Nemcsak arra figyelmeztetik, hogy kényes külsejével és érzékeny, félszeg természetével nem közéjük való, de olyat mondanak neki, amiért igazán szégyellnie kell magát: – Te rác vagy! – vágják a szemébe könyörtelenül, és ő hiába tiltakozik sírva. Hát igaz, a szakállas pópához jár hittanra, aki azonban vele magyarul beszél, hiszen gyakori vendég a házukban, ahol senki sem hallott még szerb szót, és a pópa is boldog, ha felkérik, hogy játsszon el valami édesbús magyar nótát a zongorán. Híres, szép hangja van a szerb papnak, s úgy issza a bort, úgy duhajkodik és nótázik, mint akármelyik magyar úr. S a család védszentünnepén, Szent György napján, amikor atyja reggeltől estig két szál égő gyertya között ül a roskadásig megterített asztal főhelyén, a gratulánsok éppúgy kuruckodnak, és szidják a schwarz-gelb világot, mint bármely zombori úriházban. Az urak között nincs különbség, nincsen ellentét, legfeljebb ha arról van szó, hogy hol mérik a jobbik bort: a Stebler-vendéglőben vagy a Maczitznál. Akkor a lenge szakállú levéltárost kell megkérni, hogy döntse el a vitát, hiszen ebben a kérdésben ő az igazi szakember, lévén a vármegyének hivatalos előevője és borkóstolója. – Én magyar vagyok – ismétli a kisfiú konok elszántsággal, és nem is sejti, hogy életében hányszor kell ezt még majd hangosan megvallania: a vádaskodók, a figyelmeztetők, a csábító ajánlatokat hozók előtt hányszor kell kijelentenie egyszer nyugodt fölénnyel és biztonsággal, másszor kétségbeesett ragaszkodással: „Én magyar vagyok.”
Németül és franciául beszél a kisfiú, s Kisfaludy Sándor verseit tanulja, hiszen anyjának egyik őse volt a költő. Már gimnazista, amikor egy elegáns, barna bőrű, érces hangú úriember jár a házukba, akivel csak könyvekről, irodalomról, művészetről beszélnek szülei. Hosszú, izgalmas történeteket mond el ez az úriember, arca áttüzesedik, széles mozdulatokkal kíséri beszédét, aztán megcsendesedik, hangja olyan lesz, mint a gordonkáé: mélyen búgó, mámorosan meleg. Csehovot és az orosz realistákat [223] dicséri, és néha felolvassa saját írásait. Az ügyészség elnöke ez az úr, különben országos hírű, divatos író: Gozsdu Elek a neve. Ekkortájt alakul meg Zomborban a Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság is, pezsgő szellemi élet folyik, a városházán szabad szellemű előadások hangzanak el, de Zombor igazi arca nem ilyen. A nagy esemény mégis csak az, hogy Szemző Gyuszi, a legendás hírű bácskai nábob ismét nagy mulatozást csapott az Elefántban. Jászai Mari vendégszereplésénél is érdekesebb, hogy a közjegyző három lánya kitől kapott tegnap éjjeli zenét.
A város még a századforduló mámorában él, s magyar társadalma lelkesen visszhangozza Rákosi Jenő jelszavát a harmincmilliós Magyarországról. A patika előtt a megyei urak ácsorognak, s gúnyos megjegyzéseket küldenek a preparandia tanára után, aki mint a Novi Srbin szerkesztője mindig egész sereg diákkal megy sétálni a ligetbe. Laza Kostić, a szerbek ünnepelt költője bozontos üstökével, elmaradhatatlan esernyőjével ugyancsak mulatságos látvány. Az pedig, hogy a törvényszék kopott könyökű díjnokát, Schmith Jenő Henriket a jénai egyetem díszdoktorrá avatta, újabb élcekre ad alkalmat. Ha valaki megsejti a veszélyeket, csakugyan nem mondhat mást: – Le kellene csukatni ezeket a hazaáruló bitangokat. Hallatlan, hogy ezek a firkászok mit művelnek. Nem értem a kormányt!…
Ez azonban nem a komoly aggodalom hangja. Csak megsértődtek az urak, hogy még vannak olyanok, akik egy más életformát keresnek, és nem tartják eléggé tiszteletben ezt a szép, nyugodalmas, mulatozásokkal tarkított, gondtalan világot. A vármegye hangulata volt ez, s másnak nem is volt köze hozzá, csak azoknak, akik belőle éltek. Az irodalommal és művészettel szemben nem ellenszenv nyilvánult meg, csak valami hallatlan, tunya közöny. Nemzetiségi kérdésben sem a gyűlölet uralta a lelkeket, hanem a nem törődés. A cservenkai és bánáti szerb legények és lányok nyugodtan dalolhattak éjszaka összekapaszkodva az utcán, senkinek sem jutott eszébe, hogy emiatt felháborodjék. Lent a mélyben, a népi rétegekben azonban már hallatlan erők feszültek egymásnak. A város következőleg szerb képviselőket küldött a parlamentbe. A magyarság változatlanul kuruckodott, a szerbeknek viszont egyezségük volt a kormánnyal.
Az ifjú Szentelekyt nem foglalkoztatják az ellentmondások. Ő olyan nevelést kapott, amely elzárta a nyugtalanító kérdések elől, s nemcsak családja társadalmi helyzete, de műveltsége és szellemi igényei is fölébe helyezték a nyers, valóságos életnek. Ő Bácskából akkor még semmit sem látott, a várost, amelyben élt, alig ismerte. Útja a gesztenyefák összeborult, virágos lombjai alatt vezetett a Flórián utcán át a zárda felé, az iskolába, a Bozsanszky-cukrászdába, amelynek kirakatából a mezei jogászok hada csodálta a korzó szépeit, a megyeházára, amelynek kapujában öles pandúr állt pitykés dolmányban, s olyan feszesen tisztelgett az uraknak, hogy megremegtek a tiszafák tüskés levelei.
A belváros volt az ő világa, hogyan is jutott volna el a rossz hírű Szelencsébe, a kőművesek, cserepezők és ácsok hazájába, akik szombat este felverték a Kalap utca környékét, s akik a maguk módján, harmonikaszóval éppúgy mulattak, mint az urak. Ő nem látta a sírdogáló, rojtos kendőjű asszonyokat a kocsmás éjszakákban ácsorogni, amint az urukra s a vékony bér maradékára vártak dideregve. Mit keresett volna Cservenkában, a hajnalt ébresztő vasutasok utcáiban, Szek Julka háza környékén, ahova Darázsi úr vonult ki hetenként egyszer fényes délben Trndo híres bandájával, hogy tiszteletéről biztosítsa a ház testes úrnőjét és az ablakban könyöklő festett lányait. A város rikító színei, hibrid népi egysége, társadalmi összetétele sokáig ismeretlen maradt előtte. Ezt a gazdag irodalmi nyersanyagot ő már csak akkor fedezte fel és szerette meg, amikor kifejezéséhez már nem volt ereje. [224]
A kamasz diák meghökkenti tanárait irodalmi és művészeti tájékozottságával. Olyan könyvekről beszél szenvedélyes elragadtatással, amelyekről azok sohasem hallottak. Kitűnően zongorázik, Chopin nyugtalan muzsikájáért rajong, és az egyik dolgozatában leírott tájat Cimabue képeihez hasonlítja. Az üvegházban nevelt széplélek korai virágzása ez. Az iskolában még küszködik a hármasokkal, de műveltsége már messze meghaladja a gimnázium tananyagát. A szegény gyermekek oldalán a veszély óráiban őrangyaluk áll, mellette Európa és a kultúra képviseletében a francia vénlány lépkedett. Nevelése, amely későbbi életére is oly nagy hatással volt, szerepe vállalását is megmagyarázza.
Az érettségiző ifjú azonban még nem sejtheti, hogy mire szánta a sors. Egy ideig ugyan még habozik, hogy pedagógiai pályára menjen-e, vagy szabadabb foglalkozást válasszon magának, aztán mégis az utóbbi mellett dönt, s beiratkozik a budapesti egyetem orvosi fakultására. Hogy író legyen, arra nem gondolhat még, hiszen a muzsika s a képzőművészet éppúgy foglalkoztatják, mint az irodalom. Írt ugyan már néhány verset, az önképzőkörben ismertette a nagyváradi antológiát, olaszországi útját is feldolgozta naplójában, csodálattal átfűtött mondatokban beszélt Firenzéről, a napsütésben pompázó Nápolyról, az izgalmas romániai rokoni látogatásról is érdekes jegyzeteket készített, de ez még nem irodalom. Alkotókedvét egyelőre gúzsba köti az a varázslat, amely a nyugati irodalom és művészet kisugárzásaként megejtette. De ehhez szülei hozzájárulását sem kapná meg, hiszen az írónak nincsen becsülete ezen a tájon. Az írók mind éhenkórászok, és nyugtalanítják a békés embereket. Petőfi, Arany és a többi nagyok is csak a haláluk után lettek megbecsültek. S szembeszállni a köztudattal nincsen bátorsága. Ösztönére nem hallgathat, hiszen értelme mindig elől járt, és felmérte a lehetőségeket.
De a városban folyó irodalmi élet sem csábíthatta. Volt egy-két ügyvéd, aki üres óráiban a múzsa szekerét tolta; a magyar ruhás Vértesi Károly, aki egy tucat hazafias egyesületnek volt tiszteletbeli elnöke, március tizenötödikének és a Schweidel-szobornak ünnepi szónoka, aztán néhány parlagi filozófus, akik ugyancsak önmaguk szórakoztatására, és ahogy öntelt határozottsággal állították, „a kultúra ápolása érdekében” forgatták tollukat. A lomha vidék szürke porában álltak ezek a derék férfiak, ő pedig már megpillantotta a szellem tiszta, havas ormait. Nem alkudozhatott.
Az egyetemi évek hozzák közelebb az irodalomhoz. Környezete felbátorítja, verseket küld A Hétnek, s bókolós levélben kap meghívást a szerkesztőtől. Állandó munkatársa lesz a lapnak. Elbeszéléseket ír, színházi és képzőművészeti beszámolókat, sőt belekezd egy regénybe is. Most már, úgy gondolja, van hozzá mondanivalója, hiszen ismeri már az életet. Az természetes, hogy a kisvárosról szól a regény, amelyben gyermekkora és ifjúságának egy része telt el, a kisvárosról, amelyet oly tüneményessé álmodott pesti nosztalgiája, s amelyben első, úgy érzi, örök szerelme él. Gyakran látogat haza, nemcsak az anyai szeretet hívja most már, hanem a hattyúnyakú leányzó is, akit egyetemi polgárhoz illően dandys eleganciával, sétapálcával a kezében, gomblyukában margarétával látogat meg a szőke ifjú. Szerelme éppúgy, mint regénye is, irodalmi reminiszcenciákkal van tele. Szindbádként szereti a hollóhajú Vandát, és Krúdy Gyula modorában írja regényét. A költészet finom fátyolán át mégis az ő városát látjuk, a regény alakjaiban közismert zombori figurákat fedezünk fel, Speizer Gusztit, a nyomorgós öreg gavallért, aki kétméteres csontvázát eladta a múzeumnak, a karcsú Koczkár lányokat, akik oly sok bánatos férfiú szívében éltek reménytelenül akkoron, a jázminfelhőkbe burkolt Rákóczi útra vezet el a regény, a gyantaillatú fenyvesbe, amelynek gubacsait tavaszi vasárnap délelőttökön finom selyemcipellők tapodják, este pedig kimenős bakák és százszoknyás gombosi szol[225]gálók népesítik be padjait, a zöld vizű csatornát mutatja be hátán mámoros úri társaság lomha csónakjaival, a régi, jó békebeli bácskai várost idézi fel még egyszer, mintha sejtené, hogy tűnőben van már a szép világ, s ezután borzongós, rideg napjai következnek.
De a szőke fiatalember, a kezdő író csakhamar kénytelen rájönni, hogy sem a szerelem, sem a regény nem volt az igazi. Alkotókedve egy pacifista regény körvonalait bontogatja, s szíve akkor a körülrajongott vidéki színésznő felé húzza. Háború van, az ellene tervezett regény sohasem születik meg, a színésznő, Pálffy Nina pedig könnyen vesz búcsút tőle. Közben Moravcsik professzor klinikáján figyeli, hogyan borul el a józan emberi ész, s mily bizonytalan a lélek világossága. Aztán helyette már csak gyűrött tábori lapok örvendeztetik meg öreg édesanyját, mert a költő ismét Itáliában van, de nem Dante városát csodálja, hanem fiainak golyói elől keres menedéket.
Mire hazakerül egy dermedt karácsonyestén, a város már idegenek birtokában van, a kihalt utcák csendjét üdvlövések zaja és hangos kurjongatások verik fel. Egy este számadást csinál önmagával, s apró, gömbölyű betűivel jegyzi fel vallomását: „Én író vagyok, és magyar vagyok. Itt kell maradnom, nem követhetem a menekülőket.”
A fiatal orvos a Zomborhoz közel fekvő, háromnyelvű Ószivácot választja letelepedési helyéül. Ha csak teheti, beutazik a városba, amely egyre közelebb kerül a szívéhez. Gyakran tesz kirándulásokat külföldre, Párizsban, Egyiptomban, Olaszországban jár, az Akropolisz kövei között bolyong, vágyai és igényei viszik, nevelése kívántatja meg vele Európa tágabb térségeit, de hű marad a másik nevelőjéhez is, a városhoz, amely láthatatlan erővel segítette egyéniségét formálni. Most ismeri meg igazában Zombort a maga népi és társadalmi tarkaságában, most látja, mennyire szerves összetételű: urak és parasztok, munkások és polgárok lakják örökzöldbe takaródzó, széles utcáit. Vannak polgári, paraszti és tisztviselői várostípusok, de Zomborra nem illik egyiknek jelzője sem. Egy kicsi ország lappangó politikai indulatokkal és nemzetiségi versengéssel tarkítva. Miniatűr Európa. A megváltozott viszonyok a magyarságot is összeforrasztják benne. Idegenben megkeresik egymást a testvérek. Itt érzi Tolsztoj Romain Rolland-hoz intézett levelének igazságát: „Minden jó, ami közelebb hozza egymáshoz az embereket, és minden rossz, ami elválasztja őket.” Ebben a városban tanulja meg a mélyebb emberséget, s itt edződik magyarrá.
Utolsó éveiben már ritkábban járhatja kedves utcáit, az utóbb róla elnevezett Zöldfa utcában csak nagy néha kopognak kimért, nyugodt léptei, a Benya-kocsmába sem mehetünk el csendes szemlélődésre, mert nem bírja a füstöt. Aztán már az életet is mind nehezebben bírja. A lélek még széles horizontokat keres, vértelen ajka még szüntelen suttogja a biztatásokat, a test azonban már megtöretett, és nyugalomra vágyik.
Tíz esztendővel a halála után már csak legendák élnek róla a városban, hajlott alakja kiegyenesedett, megnőtt, fölébe nőtt falunak, városnak, őrző szárnyai alatt biztonságot találhatnak a délvidéki népek, s békés szelleméből szeretetet és megnyugvást; mindent, ami a gyarló élet boldogságához szükséges. [226]