Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Csuka János: Svetozar Miletić, a szerb Kossuth

Az elmúlt száz év alatt, amikor az öntudatra ébredő és ennek folytán nemzeti életre törekedő népek egymás emberibb megbecsülésére mind több hajlandóságot mutattak, sokszor adódott a maihoz hasonló korszak két helyzeténél fogva rokon nép: a magyarság és a szerbség külső tényezőktől annyiszor nyugtalanított életében.
Nem kell tehát századokat visszamenve elkalandoznunk kölcsönösen ismert és megbecsült múltunkban, hogy megtaláljuk azokat a fordulatokat, amelyek zajló események eredményeként adódtak, szinte felkínálva a tartós megegyezés lehetőségeit. Az önmarcangolásban elfáradt, öreg Európa két feltörő nemzetének, a magyarnak és a szerbnek földrajzi helyzete, szabadság utáni vágya és lelkialkata megjelölte az érvényesülés útját az elavult, korhadt rendszerek összeomlása közepette.
Ez az út, fájdalom, csak egy ideig bizonyult járhatónak.
Mire kissé jobban megismertük hibáinkat és erényeinket, felbukkant a kiszámíthatatlan véletlen, hogy megint tépjük, gyötörjük egymást, és évtizedekre visszavetve, az újabb adottságok felismerésében folytathassuk a megzavart közeledés előkészítését. Közben a megpróbáltatások könnye kiadósan áztatta földjeinket, s mire visszatérhettünk a régi útra, kissé megfogyatkozva és megtépázva találtunk rá a tegnapi szomszédra, jó barátra.
Most is a felismerések ilyen határmezsgyéjén járunk, de éppen a tanulságok miatt óvatosabban tekinthetünk körül, hogy alaposabban építsük fel barátságunkat, amelyet többé soha semmilyen eseménynek nem szabad megbolygatni. Száz éven belül kétszer is felsorakoztunk megtisztultan és hites meggyőződéssel, hogy néhány kapavágással elinduljunk egymás felé, s jó szomszédok váljanak belőlünk. A mi hibánk, amiért mind a kétszer idegen biztatásra már az első mozdulatokat eltévesztettük felkorbácsolt érzelmeink és indulataink hevességében. Nagy árat fizettünk ezért. Az eltávolodás kölcsönösen jelentékeny áldozatokat követelt. Harmadszor már nem szabadna megismétlődnie, s a mi feladatunk a veszélyt idejében elhárítani.
A magyarság betöltve Duna-völgyi hivatását, talán valamennyi szomszéd népnél inkább kiállta a morajló idők nehéz csapásait. Minden gyökérszálával beleakaszkodva a Duna-Tisza közének földjébe úgy helyezkedett el, hogy megossza az életét minden jó szándékú néppel. A magyarság múltja és jelene a perdöntő koronatanú annak igazolására, hogy nemcsak azokat a más ajkú népeket védelmeztük meg, amelyek készséggel velünk tartottak, de az eltévedteket, a kísérletezőket is megbocsátóan visszafogadtuk.
*
A törökök elől menekülő szerbség alig 250 éve Čarnojević pátriárka vezetésével zártabb és jelentékenyebb csoportban menedéket talált a Délvidéken. Előtte és utána is eljutottak Magyarországra szállingózó családok, de ahogyan jöttek, úgy szét is szóródtak, és csak a Čarnojević-féle népvándorlásszerű megmozdulás adott történelmi jelentőséget felkerekedésüknek, és változtatta meg letelepedésük színhelyének népi összetételét. Az Európa újabb meghódítására készülő török hadsereg ekkor már elvérzett, s a szerbség az új környezetben zavartalanul hozzáfoghatott otthonának megteremtéséhez. A szerbség fajtájának szívósságával, munkakészségével és a környezet megkedvelésével alig egy század alatt komoly tényezővé vált. Sorban virágzó falvakat létesített, s a meglevő városok arcán is elég gyorsan jelentkezett a szerb hatás. Mire az elnyomott európai kis nemzetek szabadság utáni vágya forradalmi megmozdulásokban jutott kifejezésre, a délvidéki szerbség is ébresztgetni kezdte lanyhuló nemzeti öntudatát. Alkalmazkodókészsége, a hajlékot adó házigazda iránti megbecsülése ekkor még nem homályosodott el az új otthonban született és nevelkedett nemzedék előtt, de azért már más hangok is hallatszottak. Amikor felvonultak az osztrák csizmától szabadulni akaró kis népek, elsősorban a magyarok, a szerbség is elérkezettnek látta az időt arra, hogy élete számára olyan lehetőségeket és kereteket teremt[219]sen, amelyek növekvő nemzeti öntudatának szabadabb szárnyalást biztosítanak. A népi öntudatot elsőnek egy ifjú ember, az akkor még egyetemi hallgató Svetozar Miletić éleszti a szerbség soraiban, s megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy az üldöztetés és a vándorlás nyomait eltüntető és felejtető új környezetben megszerezze a szerbség számára azokat az előfeltételeket, amelyek a homályos és lanyha nemzeti élet helyett határozottabb nemzeti életre való átmenetet megkönnyítik.
Svetozar Miletić, aki egyszerű szerb család nem mindennapi képességekkel rendelkező fia, Magyarország történelmének olyan korszakában jelentkezik, amikor a magyar nemzet a maihoz hasonló élet-halálharcát vívta. Megelégelve az osztrák befolyást és a Bécstől való függőséget, a magyar nemzet szabad, független nemzeti életet akart, s ennek kivívására a forradalomtól sem riad vissza. Kossuth, a szabadságharc vezére ebben az elképzelésében a nemzetiségek támogatására is számít, hiszen az osztrák önkény túlkapásait a nemzetiségek is megérezték. A szerbségnek a 48-as forradalomban volt először alkalma arra, hogy a magyarság segítségével talán századokra is elrendezze a sorsát. Meg is indultak a tárgyalások, amelyek eleinte eredményesnek ígérkeznek, de amint Magyarország helyzete romlik Béccsel szemben, úgy hidegülnek el Budapesttől a szerbek. A néhány százezer főnyi szerbség számára vezérei önálló Vajdaságot, szerb közigazgatást, a szerb nemzet elismerését követelik letelepedésükkor szerzett privilégiumokra hivatkozva. Kossuth az összes polgárokat egyformán megillető, azonos jogokat kínálja, tartózkodva attól, hogy a magyarországi szerbséget külön nemzetnek elismerje. – A szerb nemzet a Száván túl él, és ha kicsiny is országa, törekedjék a még török uralom alatt élő szerb jobbágyok felszabadítására – tanácsolja Kossuth, akit még egy kis túlzással sem lehet más népek szabadság utáni vágyának elfojtásával megvádolni. Az a Kossuth, aki a magyarság számára önállóságot követelt, nem lehetett elnyomó más népek hasonló törekvéseivel szemben. Némileg azonban furcsának találhatta, hogy az alig 150 év előtt testvérként befogadott szerbség, amelynek a magyarság a boldogulás összes kedvezményeit nyújtotta, kiszakítsa az államtestből azt a Délvidéket, amelynek hovatartozandósága ezer éve nem vitás. Kossuth azt hitte, hogy az akkori felvilágosult gondolkodásnak és eszmeáramlatnak és a magyar érdekeknek megfelelően cselekszik, a szerbség viszont a kormányzó állásfoglalásában túlzott nacionalizmust mutatott ki. A szerbség akkori vezetői már feleslegesnek tartották megismételni és kifejezésre juttatni hálájukat a magyarság iránt azért, mert a török elől üldöztetve magyar földön békés otthont találtak, s mind több érvet hoztak fel a magyar felfogás megdöntésére. Rámutattak arra, hogy a törökök ellen a szerb határőrvidékek is harcoltak, tehát viszonozták a magyar udvariasságot, vért ontottak a magyarságért, a magyar hazáért. A magyarság nagykorúsításával egy időben ilyenformán joguk van arra, hogy önmagukat is nagykorúsítsák. Ma már tudjuk, hogy Bécs a szerb követeléseket állandóan táplálta, s a magyar-szerb ellentéteket mesterségesen szította, hiszen számításait keresztezte volna a magyar-szerb megegyezés. Ennek velejáró következményeként jött a fájdalmas fordulat; a bécsi ígéretekben inkább bízó szerbség szakított a magyarsággal, kikiáltotta a szerb Vajdaságot, nem törődve azzal, hogy harcba száll tegnapi vendéglátójával, a magyarsággal.
Kemény küzdelmek színhelye lett a Vajdaság, amelyet a szerbek Bécstől és Zágrábtól támogatva sem tudtak álmaikban megfelelően berendezni és megtartani. Még azt sem érték el, hogy a közigazgatás szerb legyen, pedig tulajdonképpen ezért hívták életre. Ha már a szerb közigazgatás megszervezése nem sikerült, még kevésbé valósulhatott meg az a távolabbi vágyuk, hogy társországként kerüljenek a Monarchiához. A szerbség érzékeny vagyon- és vérveszteséggel fizetett ezért a kísérletért, s amikor a magyar honvédség letörte a szerb felkelést, a szerbség helyzetén már az sem segített, hogy nemsokára az orosz túlerő megfojtotta a magyar szabadságharcot, és letiporta egy nemzet felemelkedési vágyának nagyszerű megnyilvánulását. A magyarság és a szerbség egyformán érezte a Bach-korszak pusztítását és az osztrákokkal sokáig kísérletező Svetozar Miletić, a gya[220]korlati politikus szemével levonta a tanulságokat. A szerbség, amely idejében felismerte Miletićben a hivatott vezért, nem hagyta el akkor sem, amikor az egyetlen kézenfekvő lehetőséget választotta: a magyarsághoz való visszakanyarodást. Nem titkolta, hogy csalódott Ausztriában, amely a két „sorstársat”, a szerbet és a magyart szándékosan összeveszítette, hogy annál könnyebben elérje célját, a kis népek feletti uralmát. Miletić a szabadságharc leverését követő két évtizedben mindinkább közeledett a magyarsághoz, a magyar államgondolathoz, s ugyanakkor súlyának növelésével megszervezte a szerbséget. Ahogy Kossuth erős és független magyar nemzetet akart a Kárpátok medencéjében vezető helyen látni, úgy igyekezett Miletić a szerbséget alkalmassá tenni arra, hogy hivatását betöltve a török uralom alatt maradt szerbek felszabadítását elősegítse. Miletić beszédeiben és cikkeiben ezért találtak életrajzírói és politikájának magyarázói annyi hasonlatosságot Kossuth programjával. Amíg azonban Vasa Staić a nagy műveltségű történetíró Miletić jelentőségét méltatva egy osztrák megjegyzésre utalva Miletićet a szerb Kossuthnak nevezi, addig mások, így dr. Nikola Milutinović, a Szerb Matica főtitkára inkább az olasz Mazzinihoz hasonlítja azt erősítgetve, hogy Kossuthban túltengett a nacionalizmus, a magyarságot vezető rétegnek tekintette más népek háttérbe szorításával.
A szerb népnek kétségtelenül dédelgetett és szeretett Kossuthja volt Miletić, de nem olyan vonatkozásban, ahogy azt az osztrákok értelmezték. Szerintük forradalmi céljaik hasonlítottak egymáshoz. Miletić népszerűsége szerb kortársai népszerűségével össze nem hasonlítható. A bizalom előbb a karlócai Saborba, majd a budapesti parlamentbe küldi, s így alkalma van alkotmányos úton hirdetni a szerbek követeléseit. Budapest nehezen tudja elfelejteni azokat a törekvéseket, amelyek a Vajdaságot el akarták szakítani, és azt hiszi, hogy Miletić felforgató terveket forral. Ezért megnyugtatólag hatnak a Miletićtyel szemben sokáig tartózkodó körökre cikkei és parlamenti felszólalásai, amelyekben minden félreértést eloszlatva ünnepélyesen kijelentette, hogy soha nem gondolt az elszakadásra. Még tovább megy, mikor a parlamentben élete alkonyán drámai hangon elmondja, hogy esze ágában sem volt néhány százezer délvidéki szerb kedvéért a Szerbiával való egyesülésen dolgozni, hiszen ezzel még egyszer annyi más nemzetiségű polgárt szakítottak volna el nemzetétől. Az ő elképzeléseiben inkább egy kantonszerű rendszer, amolyan keleti Svájc megalakításának a lehetősége élt, s ezt igazolni látszik Staićnak az a tanulmánya is, amelyet a Vojvodjani o Vojvodini című, nagy port felvert könyvben írt. Ebben Staić bátran kijelentette, hogy Miletić nem akarta az elszakadást. Staić ezzel választ adott azoknak, akik 1918-ban Újvidéken kimondták a feltétel nélküli csatlakozást Szerbiához. Staić azok közé tartozott, akik a Miletić-féle elképzelésekből kiindulva Zágrábbal együtt akartak Belgráddal államjogi megegyezést kötni. Ha Miletić akkor él, talán minden másként történt volna, hiszen Miletić évtizedekig harcban állott Belgráddal is. A szerb államrendszer, a Balkán-ízű közigazgatás nem elégíthette ki azt a Miletićet, aki még a fejlettebb közép-európai viszonyokkal sem volt kibékülve.
Bécs nem lett volna következetes hagyományos kétszínűségéhez, ha a Bach-uralom likvidálásakor – hogy Budapest kedvében járjon – meg nem szünteti a szerb Vajdaságot. Ha azt hitte, hogy ezzel a szerbséget felizgatja, tévedett, mert Miletić megelőzte tucindani cikkében, s azt üzente Bécsnek, hogy az osztrákok által igazgatott, német nyelvű szerb Vajdaságot senki sem siratja.
Miletić a szerbség megszervezésével egy időben folytatta Budapesttel tárgyalásait. Részt vesz a nemzetiségi törvényjavaslat előkészítésében, s hitvallást tesz arról, hogy a délvidéki szerbség Magyarországon akar boldogulni, de nemzeti életének megőrzéséhez úgynevezett szerb kerületeket kér szerb közigazgatással és szerb főispánokkal. A Vajdaságtól a szerb főispánságokig hosszú út vezetett, s az utóbbi kétségtelenül nagy engedményeket jelentett. A megegyezés mégsem jött létre. Miletić és politikájának magyarázói szerint Bécs megint beleszólt a két fél dolgaiba. Deák Ferenc azért mégsem esik bele abba a hibába, hogy a szerb kérdés jelentőségét lebecsülje, csupán nem Miletić elgondolásai szerint kívánja azt megoldani. Deák úgy találta, hogy a nemzetiségi tör[221]vény a szerbséget is ki tudja elégíteni, mert fennmaradásához, nyelvének ápolásához egyaránt hozzásegíti. Miletić viszont becsapottnak érezve magát kiábrándultan kiáltott fel: elvesztette a játszmát. A megbékülést és a megegyezést kereső szerb politikus, irányt változtatva, éles támadásba megy át, amely kétszer is börtönbe juttatja. A szerb nép, amely felsorakozottan mögötte áll, megtorpan, s pártjának keretei repedeznek. A papság, amely mindig idegenkedett Miletićtől, erősítést nyert azokban az intellektuelekben, akik cserbenhagyják Miletićet, amikor politikája kudarcot vallott. A papság Miletićben a vallás ellenségét látta, és impulzív politikája helyett az engedékenység hagyományos módszereit választotta.
Kossuth és Miletić, törekvéseiben tehát kimutatható a rokon vonás: mind a kettő nemzete felemelésén fáradozott, de egyiknek sem sikerült élete fő művét létrehozni: Kossuthnak az Ausztriától való elválást, Miletićnek pedig a magyar-szerb megegyezést.
A gyászos emlékű szabadságharcban és az azt követő kiegyezéskor kétszer is kínálkozott alkalom arra, hogy a délvidéki szerbség és magyarság többé ne ellenségként álljon szemben egymással. A magyar szabadságharckor a távolabbi s ennek folytán nehezebben megvalósítható osztrák ígéretekre hallgattak a szerbek, nem elégedve meg a könnyebben megvalósítható és Kossuth által felajánlott nemzeti egyenjogúsággal és más kedvezménnyel. A második alkalommal a bécsi kiábránduláson okulva engedékenyebbnek bizonyultak, s Miletić a gyakorlott politikus kétségbevonhatatlanul kereste a kiengesztelődést. Budapest emlékezetében azonban nyilvánvalóan akkor még élénken élt a délvidéki szerbség osztrákbarátságának emléke, mégis Ausztriával likvidálva elintézetlen ügyeit, szabadabban és függetlenebbül kereshette a nemzetiségekkel, elsősorban a szerbséggel a tartós, a magyar érdekeknek is megfelelő megegyezés lehetőségeit. Az akkori lapokból és visszaemlékezésekből azt olvashatjuk ki, hogy a szerbségnek leginkább az fájt, hogy Budapest előbb Béccsel rendezte viszonyát, s ennek nyélbeütése után már másodrendű fontosságúnak tartotta a szerbség által elképzelt megegyezést. Miletić, hogy engedékenységét igazolja, a parlamentben tett hitvallást Magyarország és a közös haza mellett, bár ekkor már kétszer volt elítélve nyugtalanító cikkeiért. Már késő volt. Mint ahogy 48-ban sem lehetett visszatartani a sors lendülő kerekét, úgy most sem sikerült. Egyszer az egyik népet, másszor a másikat röpítette magával, hogy nemsokára hűvös, józan fejjel rádöbbenjenek: mégiscsak egymás mellett a helyük, tehát harmadik nélkül kell megkeresniük azonos boldogulásukat.
A Délvidék huszonhárom évig elszakítva élt Magyarországtól; tovább, mint ameddig a szerb Vajdaság fennállott. A magyarságnak is akadna sérelme a különélésre és az elszakadás körülményeire, de szándékosan nem rekriminál és nem kesereg elmúlt dolgokon. Inkább a tapasztalatokat mérlegeli, és azt mondja: harmadszor talán sikerül az, amit kétszer elmulasztottak. Negyvennyolcban – mondják magyar részről – a szerbek inkább hittek a szószegő, népeket összeveszítő Bécsnek, 1867-ben pedig a magyarok – erősítgetik a szerbek – a hátukat Bécs felől bebiztosítva mellékkérdéssé csökkentették a délvidéki szerbség problémáját. Harmadszor 1918-ban volt lehetőség a magyar-szerb megegyezést létrehozni, de meg sem kísérelték. A szerbség olyan lehetőséggel próbálkozott, amelyhez Délvidékre való letelepedése óta nem nyúlt. Most ezen is túl vagyunk, s amikor kölcsönös hibákra és tévedésekre utalunk, nem szoríthatjuk vissza azt a kívánságunkat, hogy kíséreljük meg harmadszor.
Két olyan nemzet, amelynek Kossuthja és Miletiće volt, nem lehet közömbös egymás számára. Kétségbe vonjuk azt a feltevést, hogy egyiknek el kell pusztulnia, mert kettőjük számára nincsen életlehetőség földünkön. Történelmünk ennek ellentmond. Van élet és van boldogulási lehetőség, ha visszafojtjuk az indulatokat, és a lélek szava érvényesül. A magyarság és a szerbség politikai érettsége, azonos szabadságvágya, nemzeti sajátosságainak legyőzhetetlensége biztosíték arra, hogy egymás mellett boldogulni is tudnak.
A harmadik fél számításait azonban ezúttal ki kell kapcsolni érintkezéseikből. Egyedül abból a gazdag lelki forrásból merítsenek erőt az elmaradhatatlan kísértések legyőzésére, amely az örök és elpusztíthatatlan népből táplálkozik. [222]