Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Dudás Kálmán: Virrasztó

Állok a nyitott folyosón,
hajam szíjasan csapdossa a szél,
könnyeim már elsírtam az úton,
későn érkeztem: négy bronz gyertyafény
vigyáz már rád az öröklét tövén
a nagyszobában: erős, jó öcsém.
Állok a nyitott folyosón,
a vég után, éjfél előtt pár perccel.
Hallgatom, hogy dörömböl szívem,
mint nedves termek mélyén zúg a gép,
hallgatnám tiéd is, mint magamét –
nem értem, hogy a tied már nem ver.
Nem értem. Eleven, kedves, dibdáb
emlékek verődnek rendre körém,
homlokom érintik csengve, s még inkább
nem értem, nem értem csended, öcsém!
Így torpan meg roppant erőd hát?
A vér veszteg, s az izmok dombora megfagy.
Kiáltanék: ocsmány árulás tört rád
erőd delén, konokul és orvul!
Még akkor sem értem, testvér, hogy nem vagy.
Csak meg-megránduló ajkam mordul,
imádkozik, vagy valakit átkoz.
Keveset, keveset értünk a halálhoz.
Állok a nyitott folyosón, magam.
Nagyon lassan megered az eső,
az istállóból lovaid nyugtalan
neszét hallgatom: a jószág remegő
idege előbb fogta fel talán,
mi enyémnek csak sikló, vak talány?
Ajtó csapódik, ló nyerít, lomb lebben,
a gémes csikordul, roppan a palánk –
Imre, te jársz itt? Csendesebben!
A könnyeivel utánad fogódzó anyánk
most aludt el… Látom, hogy villan egy eke
vasán a lelked! És villan vele
e rög, a tájunk, s valahol mélyen
a fájdalommal mozdul a titok:
„apánkhoz megyek – hangod szíven vág –
a hírrel, hogy hazatértünk!” – És benn
hosszú könnyekkel fogynak a gyertyák,
s a nehéz fénybe némán benyitok. [218]