Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Illés Sándor: Az okarinás legény

A környékről verbuválták össze a munkásokat. Valamennyi szegény, ágrólszakadt csavargó volt, kirúgott kanász, elbocsátott béres vagy tönkrement törpebirtokos. Búzát hordtak a magtárból az uszályra, egész nap izzadtak, hajszolták őket, mint a barmokat. Lihegve cipelték a zsákokat, vállukat ferdére nyomta a teher, fejük félrenyomódott, és mindig csak a földet nézték, vagy a léptük alatt hajladozó deszkapallót, amely az uszályra vezetett.
Nagyokat káromkodtak, trágár szavakat mondtak egymásnak. Minden kimondott szónak ökle volt, ütött, vágott. Nagy indulatok feszültek bennük, amelyek vörös lángja néha a szemükben is fellobbant.
Nem volt megállás egész nap. Csak akkor zökkentek le a hűvösbe, amikor bekapták délben a falatka szalonnát. Ilyenkor elnyúltak a gyöpös part mentén, és szótlanul nézték a felettük elhúzó bárányfelhőket. Térdüket felhúzták, kezüket összekulcsolták nyakuk alatt, és pihentek pár percig, amíg az öreg Simendić, a raktárnok hangja fel nem riasztotta őket.
Este behúzódtak a deszkabarakkba, vagy a szabad ég alatt vackoltak meg.
Csak szombaton volt hangosabb a csatornapart és a dunai csárda. Fizetésük felét megitták azonmód, meg sem melegedett zsebükben a garas. Ilyenkor néha össze is verekedtek. Ellátták egymást csúful, néha vér is folyt. A csendőrök minden szombaton errefelé cirkáltak, s ha nagy volt a lárma, benyitottak a piszkos, füstös, pálinkaszagú ivóba. El is vittek néha egy-két munkást. Senki sem törődött velük. Jött helyettük öt is, minden nap kínálkoztak, könyörögtek az öreg szerbnek, vegye fel őket, ha éhbérért is, mert elpusztulnak munka nélkül.
A nagy magtárba egész nap hordták a búzát a bácskai parasztok. Hosszú kocsisorok álltak az úton, a gazda a zsákok tetején vagy a kocsi hűvösében falatozott telt hasú tarisznyájából. A búzát lemérték, aztán uszályokba hordták, és leúsztatták a Dunán. Minden nap öt-hat uszállyal indult a gőzös.
A kormány vette át a búzát, hogy gondoskodjék a hegyek között lakó szerbek élelmezéséről. De a fele katonai raktárakba és malmokba vándorolt. A munkások nagy része szerb volt. Egy-két egyenes vállú, kemény arcú likai és pár mindenhonnan kivert magyar is akadt közöttük, de ezekre mindig a fogukat [214] vicsorgatták a többiek.
Volt közöttük egy bezdáni talicskás, egy temerini béres és Moholról ideszakadt parasztember. Nem tudni, mi kergette őket idáig, hogyan jutottak el erre a legvégső állomásra, ahonnan fölfelé már olyan nehéz menni.
A ruha leégett róluk, cafatokban lógott nadrágjuk, az inget már régen elfelejtették, meztelen vállal vitték a zsákot. A kabát rongya jó volt takarózni, mert néha hűvösek voltak az éjszakák.
Szombaton mindig munkásfelvétel volt. Ilyenkor riadtan ültek a parton a többiek, szárítgatták rongyossá mosott fehérneműjüket, s mindnyájan a magtár felé fordították fejüket. Sokszor tízen is vártak az ajtó előtt. Nem kellett irat, keresztlevél, bizonyítvány. Simendić nem ezt nézte. Megtapogatta karjukat, szemükbe nézett, és már döntött is. Az egészséges ember kellett. A hitvány, gyenge munkást nem alkalmazták. Aki a barakkok felé tartott, az itt is maradt, aki a magtárból a csárda felé vette az irányt, vagy lehajtott fővel megindult a poros országúton a bezdáni torony iránt, annak már befellegzett.
Ma volt az ajtó előtt várakozó emberek között egy barna, mosolygós képű fiatalember is. Feltűnt, mert rendesebb ruha volt rajta, s cipője is irigységet keltett. Sárga cipő volt a lábán, olyan úri helyen már nélkülözhető holmi, amit zsibárusok visznek nagy zsákokban a falusi piacokra és vásárokra. Egész rendes cipőnek látszott, különösen ebben a környezetben, ahol megszokták már, hogy ócska, szakadozott bocskorokban vagy felemás cipőkben látják egymást az emberek.
Őt figyelték most mindannyian. Szálas és fiatal ember volt az idegen, biztosan felveszi Simendić. Most lépett be az ajtón, s pár perc múlva már mosolyogva tartott a barakktábor felé. Amikor meglátta a parton heverésző munkásokat, hirtelen arrafelé vette az irányt, lassú léptekkel jött, ringó járása volt, mintha táncolna: hintázta magát, és karját lóbázta.
Szerbül köszönt, de a többiek csak morogtak, és elfordították fejüket. Erre a fogadtatásra a fiatalember hirtelen elkomolyodott, és tanácstalanul megállt. A többiek most a Duna felé néztek. Egy gőzös erőlködött felfelé, és rekedten fütyült néha, mintha röhögne. Halász jött át mögötte a hullámgyűrűn, ingadozott ladikja, és néha úgy látták innen a partról, mintha elnyelné a víz.
A munkás kis ideig álldogált a parton, aztán egyszerű mozdulattal leült, és cipőjét kezdte oldozgatni. Lehúzta lábáról, a fűzőt egymáshoz csomózta, és a cipőt a vállára dobta, majd hanyatt feküdt. Nem szólt senkihez, és a többiek sem néztek felé.
Azután egyszerre, mintha eszébe jutott volna valami, felült, zsebébe nyúlt, és kivett onnan valamit. Messziről nem látszott, hogy mi van nála, mert tenyerével eltakarta. Egy darab fának nézett ki, de lehetett kenyér is, vagy valami más.
Azután szájához emelte kezét, és teleszívta tüdejét levegővel. Egy pillanat múlva feljajdult az okarinán a nóta. Szomorú, kesergő volt, és a három magyar munkás szíve nagyot dobbant. Ismerték a nótát, és szemükben meleg fények lobbantak.
Úgy fodrozott, hintázott a levegőben a hang, mint a hullámok tarajos, fehér háta a part menti köveken. Felszállt, aztán lebukott, a vízre simult, szívüket fürösztötte, melléjük telepedett, felemelte őket, hogy pillanat múlva visszaejtse a semmibe.
Az egyik magyarból kirobbant a bánat:
– Hej, a keservit neki…
A szerbek mozgolódtak. Egy kis ideig lógva tartotta őket a hirtelen feltörő muzsika varázsa, de aztán egyre dühösebben kezdtek a legény felé tekingetni. Az egyik fel is állt, pár lépést tett, aztán hirtelen megzökkent és leült. A ragyás képű Kuzmanić törte meg a varázst. Mély és rekedt hangjával nagyot kiáltott a legény felé:
– Boga ti ludog… Elhallgass, bo[215]lond!… Nincs nekünk kedvünk a furulyádat hallgatni… Ha furulyázni akarsz, menj a kocsmába…
A legény nem is nézett arra, de a nótázást abbahagyta. Megtörölte az okarinát, és visszatette zsebébe, majd hanyatt dőlt, és egy fűszálat kezdett rágni.
A temerini béres melléje telepedett. Nem nézett rá, a túlsó oldal felé pillantott, s úgy kérdezte:
– Magyar vagy te is?
A legény csak hümmögött, de nem szólt. Úgy látszik, bántotta valami nagyon.
A túlsó partról áthallatszott a kiskőszegi harangszó. A legény erre felült, és felhúzta cipőjét. Ekkor szólalt meg először. Csak ennyit mondott:
– Barmok.
Az egyik likai munkás is odasettenkedett. A másik két magyar csak távolról figyelte őket. Azok is cihelődtek, szerettek volna beszélni a legénnyel, de az felállt, és elindult a Duna felé. A szerbek is utánanéztek. Furcsának találták, hogy nem a csárdába megy.
Látták, hogy a parton a legény az egyik halásszal beszélget, majd beül a csónakba, és elindulnak a túlsó part felé. Azt is látták, hogy a kiskőszegi dombok alatt, a Duna-parton lány várja a legényt, és együtt indulnak el a kanyargós gyalogösvényen. A lány szoknyája piros volt, úgy villant fel minden lépésnél, mintha láng lobbanna.
Nagypál Ferencnek hívták az okarinás legényt. Úgy dolgozott, mint senki más. Mosolyogva vitte a zsákot meztelen vállán, s amikor a többiek délben lihegve dőltek ki a nagy cipekedés után, még viccelni is volt kedve. De az okarinát csak akkor szedte elő rongyos zsebéből, amikor egyedül volt. A magyarok ilyenkor közelebb húzódtak hozzá, és beszélgettek vele. A likai is velük tartott, furcsa fényű szemében tűz világított, amit a Karsztokról hozott magával mint titkot és sóvárgó vágyat.
Ő nem értette az idegen nótát, de a szomorúság, ami kicsendült a dalból, megragadta lelkét, és torkát megmagyarázhatatlan keserűség szorította össze.
Nagypál Ferenc, hacsak tehette, mindig átment a vízen. Tudták, hogy a lány várja a túlsó oldalon, piros szoknyája ide villan a naplementében, és néha integet is. Kockás kendőjével jeleket ad, amit nem értett senki, csak a legény.
A magyarok szövetségeseivé váltak. A likai munkán, csónakot szerzett, hogy mindig távozhasson, ha kedve tartja. A barakkot elhagyni szigorúan tilos volt, de senki sem törődött velük vacsora után. A szerbek tüzet raktak, hogy távol tartsák a szúnyogokat, krumplit főztek, és bánatos dalokat énekeltek.

[Kép 02] Erdey Sándor rajza

A legény ilyenkor csónakra szállt, és eltűnt a sejtelmesen csillogó vízen. Reggel felé jött csak vissza. Ilyenkor nehezebben ment a munka, ha délben ledőltek a gyepes partoldalra, nem volt kedve mókázni és mesélni. Pedig olyan szépeket mondott néha a jószívű gazdagokról és a tiszta lelkű szegényekről. Az ő hősei mind jó emberek voltak, nem olyanok, mint az öreg Simendić meg a többiek. [216]
Egy napon aztán csodálatos dolog történt. A legény elővette okarináját, és ismét fújni kezdte. A szerbek felhördültek, de a legény nem törődött velük. Fújta-fújta, majd hogy a szíve bele nem szakadt. Azután hirtelen felugrott, s az okarinát az uszály oldalához vágta. Mindenki megdermedt, elsápadt, a szerbek elhallgattak, és lesütötték szemüket, a legény pedig arccal a földre borult, és csak a válla mozgott az indulattól.
Aznap nem ment át a Dunán. Lefeküdt a barakk piszkos szalmájára, de szemét nem tudta lehunyni. Nem aludt, tudták a többiek is, akik mellette feküdtek. Egész éjjel nyitva volt a szeme. Másnap sápadtan ténfergett a parton, görnyedt testtel vitte a zsákot.
A bezdáni talicskás meg is kérdezte tőle:
– Talán beteg vagy?
A legény csak a fejével intett nemet, azután hirtelen nagyon jó kedve támadt:
– Beteg a nyavalya… Nincs nekem semmi bajom…
Nem is szóltak többet. Amint este lett, a legény a parthoz osont, és intett a likainak, aki elsietett a füzesek felé. Látták aztán, hogy megindul a csónak a túlsó oldalra.
Reggelre már megritkultak a kocsisorok a magtár előtt. A búza nagy részét behordták a magtárba, és elszállították Szerbiába. Csak egy-két vidéki atyafi késett el a szállítással. Ezeket szidta most Simendić, de a parasztok csak vállukat vonogatták, és egykedvű arccal néztek a Duna felé, ahol hajó úszott.
Olyan őszies volt már az idő. A felhők is ezt mutatták, s különös, furcsa illata volt a földnek, a víznek és a fűszálaknak. Ez már az ősz. A csatorna partján álló ezüstlevelű fűzfák beleremegtek a Duna felől lengedező szellő lágy érintésébe. A szomszédos réten legelő tehenek feltartották fejüket, és a levegőben szimatoltak valamit.
Csak délben vették észre, hogy nincs a legény. A likai munkás nyugtalan tekintettel kutatta a fodros hátú Dunát. A többiek is Kiskőszeg felé néztek, de nem jött a csónak.
Rossz sejtés hasított szívükbe. Érezték: nincs valami rendben a legénnyel. Valami baj történt, nagy baj. Itt úszkál köröttük a levegőben, mint az ökörnyál.
Pedig most jó lenne, ha itt volna, mert az öreg Simendić délután kifizeti őket, és szélnek bocsátja a bandát. Nem kell már búzát hordani, s más munka után nézhetnek. Mindenki mehet, ahová akar. Ha élnek még jövőre, eljöhetnek ismét zsákot hordani.
Lassan szedték ócska gúnyájukat, kimosták piszkos zsebkendőjüket és kapcájukat a vízben, amely most olajos és szennyes volt. Indultak már a magtár felé, amikor valaki elnyújtottan kiáltott:
– Heeeej! Ovamo!… Gyertek ide, emberek!…
A likai volt. Többen megmozdultak, de aztán csak a magyarok futottak a partig. Ott himbálódzott a csónak, fenekén a legény hetyke kalapja. Ő azonban nem volt sehol.
Nézték a vizet. A likai összeráncolta homlokát, tenyerét a szeme fölé tartotta, és úgy kutatta át a Dunát. Egyszer csak a vízre mutatott, és csendesen mondta:
– Ott úszik valami…
Odanéztek. Lehetett fatuskó is, ilyenkor irtják az erdőt a szigeten, de lehetett a legény is. Nézték, hogy sodorja a víz lefelé. Most hajó kapaszkodott fel a Dunán, és rekedten kürtölt.
Hullámok dobálták az egyik halász kikötött csónakját, a hajó füstje lecsapódott a partra, és meglapult a fűben.
A bezdáni talicskás bütykös, csontos ujjával a partra mutatott:
– A lány.
Ott állt tényleg a lány, piros szoknyája lebegett a szélben, és keservesen integetett kockás kendőjével. Kitartóan nézte az innenső partot, kutatott a fűzfák között, de senki sem válaszolt az integetésre.
Az egyikük felemelte a legény kalapját, és lassan elindult a magtár felé. [217] A likai követte, és később a többiek is utánuk szállingóztak.
A pénzt megkapták, és mehettek. A három magyar és a likai együtt indult el. A kompnál tanácstalanul álldogáltak egy kis ideig, azután a bezdáni megindult a falu felé. A temerini felcsapta a fejét, mintha eszébe jutott volna valami, de nem szólt semmit. Csak a likai arcára simult valami furcsa, zsibbadt fény:
– Idem preko… – mondotta. – Átmegyek… A lányhoz… Megmondom. Ott várja a parton az okarinás legényt…
A másik kettő kezet fogott vele. Elbúcsúztak, s tudták, hogy soha többé nem látják egymást. Az egyik a likai kezébe nyomta a legény gyűrött kalapját.
– Vidd el neki, – mondta csendesen, és elindult társa után.
Este volt már, a nap lebukott a vízbe, és vörös volt a Duna, mintha vére folyna…