Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Már tíz napja úgy éltek, mint az őrültek. Sötétben, hírek, bizonyosságok nélkül, rémségek, rettenetek, riadalmak között. Kint tanyáztak a szabad ég alatt a piszkos autókban, a szűk sátrakban, zilált arccal, szemükben a téboly ingatag lámpása integetett. Gyerekek nyafogtak, piszkos munkásasszonyok átkozódtak, az emberek minden kis zörejre felsikoltottak, híreket szomjaztak, a levegőt kémlelték és álmatagon, figyelmetlenül fel-felriadoztak őgyelegve ide-oda.

– Borzasztó! Borzasztó!

A katonaság kint tanyázott a Houden határában. Szétszórtan, züllötten, fáradtan, mint a többi emberek. A tisztek keveset beszéltek, szelídek és szórakozottak voltak, az őrmestereknek is elment a kedvük a káromkodástól.

– Menjünk a vasútvonal mentén – indítványozta Róbert. – Arra sokan szöknek át. Különben is… ki törődik a katonákkal?

– Akkor gyalog kell mennünk, ha csak valahogy Septeuilig nem jutunk az autóval. Csak azt tudnám bizonyosan, hogy a foszgén motorrobbanást okoz-e, avagy csak rémhír ez is, mint a többi?

– Nem, nem, ez komoly lehet. A katonaság nem használ egy motort sem, pedig én magam láttam, mennyi katonai gép áll kint az úton.

– Az utak különben is tele vannak autókkal. Még Septeuilig sem lehetne menni.

– Én mégis megyek! – kiáltotta Róbert. – Gyalog.

A parancsnokságot folyton ostromolták, hogy jöttek-e már hírek a Városból, de a katonák csak vállukat vonogattak.

– De mikor mehetünk már egyszer?

– Aki a halálba akar rohanni, az mehet – szólt fanyarul egy fiatal hadnagy, és csúnya ráncok karcolták össze bágyadt arcát. [577]

Zavaros, rekedt rikoltozás követte szavait. Azt mondják, sokan már visszajöttek. Miért nem engedik hát őket? Meddig kell még itt várni? Mikor kapnak már friss kenyeret? Ezt így tovább nem lehet kibírni! Meg kell őrülni! Meg kell őrülni!

Róbert észre sem vette, hol van a katonai kordon. Már Tacoigniéres közelében járt, amikor két katona sietett utána.

– Hova megy?

– Ameddig lehet – szólt Róbert, és kissé meglassította lépteit. – És maguk hova mennek?

A katonák nem válaszoltak erre a kérdésre, hanem arról beszéltek, hogy Versailles-ban sokan életben maradtak és állítólag katonai bizottság is ment volna Versailles-ba. Róbert vidámabb lett erre a beszédre, talán nem is igaz az az elképzelhetetlen borzalom. Némán, friss lendülettel lépkedett a sínek között, elöl ment a nyúlánk, kék szemű katona, mögötte Róbert és az alacsonyabb, akinek egyik szemöldöke ferdén felfelé szökött, s ezért valami hetyke, hamiskás kifejezése volt az arcának.

Két sportsapkás fiatalember tűnt fel a töltésen, velük szembe jöttek. Az egyik különösen izgatott volt.

– Ne menjetek! Még eddig mindenki meghalt, aki Versailles-ig ment.

– Ti honnan jöttök? – kérdezte a kék szemű katona.

– Villiers-ből. De tovább nem lehet. Egy élő lelket sem látni arrafelé. Érezni már a gázszagot…

– Én csak Sévres-ig mennék – mondta tétován és szomorúan a ferde szemöldökű. – Ott van a lakásom, ott hagytam a családom…

– Nem lehet! – siránkozott furcsa arcrándulással a sportsapkás. – Én is mindent elvesztettem… Mindenkim a Városban maradt… Ez borzasztó!…

Arcán végigcsorogtak a könnyek. Lecsuklott fejjel bandukolt tovább. Társa egy szót sem szólt, némán ment utána, mint az árnyék. A katonák kissé megálltak, látszott rajtuk, hogy tétováznak. Róbert türelmetlen lett, és indulni készült.

– Addig megyünk, ameddig lehet.

A katonák lassan megindultak. Most Róbert ment elöl. Valami kertészet mellett mentek el, sok tarka rózsa, orchidea, krizantém és más virág virított önfeledten, lágy, őszi színekben. Róbert nem vette észre a virágokat, pedig máskor mindig Blanche-ra gondolt, ha virágot látott. Mert Blanche nagyon szerette őket, sokáig őrizgette, ápolgatta, babusgatta, locsolgatta azt a pár kis cserepet, amit születésnapjára kapott. Mindegyik olcsó, ványadt virág felfrissült a lágy, simogatós [578] asszonykezek alatt. Róbert ugyan Blanche-ra gondolt, de azért nem vette észre a virágoskertet.

Néhány ház állott a sínek mentén, az egyik előtt emberek álldogáltak. Róbert kissé megtorpant. Egy katona feléjük tartott.

– Mi az? Szöktök? – és mosolygott.

Ez volt talán az első ember, akit mosolyogni láttak. Róbert is nevetni próbált, de nem a legjobban sikerült. A katona komoly lett, azonban csupa jóakarat maradt.

– Versailles-ig mehettek, most jött vissza egy vegyészmérnök, aki reggel ment át kerékpáron.

– No és mit mesél? Mi van Versailles-ban?

– Mi lenne? – szólt most már szinte komoran a mosolygós katona. – Halál. Csak halál.

– De – erősködött Róbert – Houdenban azt beszélték, hogy sokan életben maradtak.

A katona legyintett, és továbbment. A vándorokat megint valami tétovaság gáncsolta el iramló szándékukban, de aztán mégis megindultak, s pár perc múlva már rendes katonai ütemben mentek Garanciéres-ig. Onnan már csak tíz kilométer Villiers, ahonnan viszont tizenkét kilométer Versailles. A katonáknál térkép is volt, ezért tudták olyan pontosan az adatokat.

– Én csak Sévres-ig mennék – lihegte a ferde szemöldökű, aki legkevésbé bírta az iramot –, de azt hiszem… ne menjünk ma Villiers-nél tovább. Addigra este lesz. Mindenütt sötétség lesz, és én félek a sötétségtől…

Fáradtak voltak, és kicsit tébolyodottak, mint mindenki, aki tíz nap óta a Városon kívül várakozott, borzongott, remegett, átkozódott.

Garanciéres körül katonák tanyáztak. Az egyik – őrmester lehetett – szürke körgallérban állt az egyik csoportban, és mikor észrevette a jövevényeket, nagy, kemény lépésekkel feléjük tartott.

– Hova mentek? – kérdezte nyersen.

A nyúlánk, kék szemű volt a legnyugodtabb, a kis sévres-i meg Róbert lihegtek a gyors tempótól meg az izgalomtól. Ezért a kék szemű válaszolt:

– Addig megyünk, ameddig lehet.

– Hát nem tudjátok, hogy a kordonon túl senki sem mehet a parancsnokság engedélye nélkül? Mi? A halálba akartok menni? A mérges gázokat eddig hozza a szél.

– De hátha… – ellenkezett Róbert – életben maradtak… talán csak elájultak… [579]

– Ostoba beszéd! Senki sem maradt életben! Négymillió ember halt meg percek alatt! Ez biztos. A repülőgépek mindennap kémlelik a Várost, de az életnek eddig semmi nyoma sem volt fellelhető. És kísérleteket is csinálnak, de eddig a gázok még nem oszlottak szét, még mindig életveszélyesek. Most tehát eleget beszéltem. Hátra arc! Vissza a kordon mögé.

– Őrmester úr – fújt szánalomkeltően a köpcös sevres-i –, legalább azt engedje meg, hogy kissé kipihenjük magunkat. Nagyon fáradtak vagyunk.

– Hát üljetek le.

Nagy szuszogások közt telepedtek le a talpfákra. Az őrmester otthagyta őket. Hallgattak. Nagyon csüggedtek voltak, de azért mindhármukban a kétely tovább dacoskodott. Tovább és tovább, ha mindjárt a halálba is, de tovább a régi világba, az övéikhez, a Városba! A kék szemű egy kis tabacra gondolt a Place de Clignancourt-on, a kaszárnyával szemben. A ferde szemöldökűnek az anyja jutott eszébe, amint a gázon a kávét melegíti. – Istenem, iszik-e még olyan jó, meleg kávét abban a rózsás ibrikben? – Róbert most észrevette az előtte elnyúló keskeny kertet, a bágyadt, sárga rózsákat, és Blanche-ra meg Susanne-ra gondolt.

Csökönyösen hitte, hogy őt várják odahaza, felesége kikérdezi majd, hogy hol járt, milyen üzleteket csinált, és ő már készülődött a válaszra. Anvers-ben elég jól dolgozott, és Bretagne-ban is eladott néhány villamos vajköpülőt. Mindent összevetve meg lehet elégedve ezzel a kéthetes útjával…

– Nincs egy cigarettátok? – kérdezte a sevres-i, és szemöldöke még ferdébbnek tűnt fel.

Senki sem válaszolt, talán nem is hallották ezt az ostoba kérdést. Napok óta nem lehetett cigarettához jutni, ezért teljesen haszontalan dolog volt cigarettáról beszélni. A kék szemű hátradőlt, és lehunyta szemét. Keserűen, káromkodós hangsúllyal nyögött egyet. Róbert óvatosan lement és körülnézett. A vidék teljesen néptelennek látszott, úgy látszik, csak a másik oldalon vannak katonák. Néhány bizonytalan lépést tett előre, a Város felé. Egyszerre megállt. Mintha valaki kiáltott volna… Visszanézett. Minden mozdulatlan. Ismét pár lépést tesz. Érzi, hogy a lábai vizesek, a talaj itt lenn ingoványos, de most már mindegy. Tovább! Tovább!

Mikor már jó messze járt, akkor nézett csak vissza. Sehol senki, a csend szinte rettenetes. Felkúszott megint a töltésre. A két katona még mindig ott hevert, de a garanciéres-i katonát elfödték a fák. Boldogan szaladni kezdett, néha hangosan felkacagott, és rakoncátlanul kurjantott. Egy néptelen [580] őrház vagy állomás tűnt el, mellette három tehervagon, aztán csak fák póznák és csend, csend, csend. Most kezdte először érezni a csend borzalmát, és úgy akart ellene védekezni, mint gyermekkorában, amikor fojtott, sötét csendben ment át kis házuk udvarán: dudorászott. És egy régi, kopott kuplé dallamával sietett, botorkált előre. Egyre előre. Egyszerre megnémult és megtorpant.

Valami mozgott a távolban, a töltés alatt húzódó úton, Róbert leguggolt, és négykézláb csúszott a legközelebbi bokorig. Szíve rettenetesen kalapált, úgy érezte, hogy most észreveszik és visszaviszik. A foga vacogni kezdett, mintha a hideg lelné. Szájában mégis valami forró szomjúság lángolt. Még beteg lesz, és gondot okoz Blanche-nak…

Két katona közeledett, és egy asszony dülöngött közöttük, mintha részeg lenne. Az asszony kiabált, sikoltozott, de Róbert zakatoló szíve és lázban zúgó feje miatt semmit sem értett. A két katona húzta, tolta az asszonyt. Az asszonynak kormos volt az arca, szemei ijesztően fénylettek. Végre elmentek, és Róbert végre felemelkedhetett. Kissé szédült, de azért megint szaladva botorkált tovább.

A torka kínzóan száraz volt. Nem messze valamit fényleni látott: csatorna, patak vagy poshadt ingovány? Mit bánja ő! Szomjas, hát iszik. A víz a boruló esti fénynél elég tisztának látszott. Róbert ráhajolt a zöld tükörre, bal kezével egy kiálló kőre támaszkodott, és száraz nyelvével kutya módra lefetyelte a vizet. Fáradt, türelmetlen és ügyetlen volt, hamarosan vizes lett az arca, a kabátja, a melle, a könyöke, de legalább szomjúsága csillapodott. Mikor pedig torka szárazsága alábbhagyott, valami hirtelen álmosság zuhant rá. Alig tud pár lépést tenni. Szemhéját már semmi sem tudja felpeckelve tartani, lábaira titkos súlyok akaszkodnak. Jaj, de fáradt!…

Csendes este pihegett a dermedt tájon. Zugos, borzongós csend, amely nagyon hasonlított a halálhoz. Az országúton semmi, a töltésen semmi, a Városban semmi, az égen semmi; se hang, se fény, se mozgás.

Róbert lehullott a töltés lankáján. Néhány percig átborzongott rajta ennek az esti csendnek és fénytelenségnek minden iszonyata, aztán hirtelen lecsukódtak szemei, és nyitott szájjal horkolni kezdett, mint otthon, Blanche mellett, a Rue Lecourt tisztátlan bérházában.

– – –

Egy rigó fütyült az egyik aszott cseresznyefán, és Róbert felriadt. Már hajnalodott. Hideg párák pihegtek a mozdulatlan táj felett. Az ég morcosan ráncolgatta felhős arcát, fönt nyugtalan szél nyargalászott a felhők között. A rigófütty szinte [581] ordításnak tűnt ebben a végtelen, dermedt csendben, ebben a vigasztalan süketségben.

Róbert megint lement a vízhez, bedugta nyelvét a vízbe, ivott, megdörzsölte arcát, szemét, halántékát. Fázott, de azért jólesett ez a mosdás, valahogy úgy érezte, hogy kimossa szemeiből ennek a néma, halálarcú tájnak a képét, mint egy bamba álom emlékét. Csak egy pillanatig gondolt arra, hogy rendbe kellene hoznia magát, azután lebiggyesztette ajkát, jobb kezefeje legyinteni próbált: a halottaknak így is jó lesz!

– De nem! Nem!!!

És máris sietett, dacosan, szaporán lépdelt, haját a szél cibálta, arcába csípős szagok csapódtak.

– Élnek, élnek! – dudorászta, ordítgatta akaratosan, a halott csenddel ingerkedve.

A széles és sima országúton ment tovább, néha már egészen tisztán intett feléje Versailles. Most már bizonyosra vette, hogy Versailles-ig akadály nélkül eljuthat, talán még tovább is.

Szaladni kezdett. Versailles, ott van Versailles! Gyerekes ujjongás ágaskodott, ingerkedett bensejében. Mintha megszökött volna az iskolából, a sanda szemű tanító most biztosan őt szidja, beírja a könyvbe, de ő a határtalan szabadságban tombol, vágyai után szalad, és csupa tiltott dolgot fog ma elkövetni. Versailles! Hol volt még tegnap Versailles, a szökés, a szabadulás!? És most itt van, Versailles előtt, túl mindenféle szófogadáson, katonai kordonon, bölcs belátáson. Versailles!

Szinte állandóan szaladt, de egyszerre megtorpant. Egy kerékpáros tűnt fel az úton, egy élő, mozgó kerékpáros. Sietve közeledett feléje. Róbert megkövülve nézte a közeledő életet, szíve folyton magasabban lebegett a mellkasában. Most rajtakapták. A menekülésre nem lehet gondolni, elrejtőzni sem lehet már. Visszaviszik! Nem tudott egy lépést sem tenni, lábai zsibbadtan, bénultan cölöpöződtek a földbe.

A kerékpáros lassított. Szelíd arcú fiatalembernek látszott.

– A bizottság a Butte Montbauronon van. Hozott valami élő állatot? Tegnap három macskánk megdöglött. Nem látott valami állatot itt a közelben?

– Nem láttam – mondta Róbert hirtelen nyugalommal, és megigazította nyakkendőjét. – Egy-két rigót hallottam fütyörészni arrafelé.

A kerékpáros kissé mosolygott.

– Az nem jó. Az őrnagy úr azt mondta, hogy macskát, kutyát vagy nyulat hozzak a kísérletekre. [582]

– Akkor vissza kell menni Houdenig. Ott van elég.

– Az messze van, a bizottság pedig ma még a Városig szeretne menni. Kár, hogy motorral nem lehet.

A kerékpáros indulni készült.

– Hol van a bizottság? – vetette oda könnyedén Róbert, mert már biztosnak érezte magát.

– A Butte Montbauronon. De ne menjen az állomás felé, mert ott rettenetes sok a hulla. Menjen inkább a töltés mellett, és kerüljön Sceaux irányába.

A kerékpáros már ment is. Róbert nagy, komoly lépésekkel ment Versailles felé. Mintha valami bizonyosság költözött volna belsejébe, mintha visszatért volna egyensúlya, önbizalma, életcélja. Legjobb, ha jelentkezik a bizottságnál, hogy hajlandó bemenni a Városba, a Rue Lecourbe-ig. Esetleg elvállalja egy kutya vagy egy házinyúl szerepét. Ő nem fél a hulláktól, sőt attól sem fél, hogy a mérges gázok, amelyek itt-ott megrekedtek, megölhetik. Ezért legokosabb, ha jelentkezik a bizottságnál, és elvállalja azt a szerepet, amit reábíznak. A bizottság, úgy látszik, vár valakit, különben a kerékpáros nem közölte volna, hogy a Butte Montbauronra menjen. Nyilván összetévesztette valakivel. Valószínűleg nem fest olyan züllötten. De hát fontos-e ilyenkor a tiszta gallér, a borotvált arc, a vasalt nadrág, a kecsesen megkötött nyakkendő? Fontos-e még valami ezután és e-mellett a nagy Halál után?

Lassabban, de azért tétovázás vagy csüggedés nélkül ment Versailles felé. A nap feltápászkodott, a szürke felhőrongyok mintha foszladoztak volna. A szél megrázta a fáradt fákat. Róbert éhes volt. Talán Versailles-ban, a bizottságnál kap valamit enni. Csak ne lásson sok hullát…

Valami édeskés, áporodott illat lengett a széllel, mintha rothadt kajszi barackok erjednének valahol. Néha olyan érzése volt, mintha pörkölt gumiszaggal vegyülne ez az édes, rothadt sóhajtás. Ezek az illatok lennének a gázok, a hullák, az üszkös házromok, a rengeteg borzalom előre küldött hírnökei? Róbert kissé nehezebben lélegzett, máskor azonban meg kellett állapítania, hogy ez a lélegzési zavar csak képzelődés. Ilyenkor elevenebb lett, frissen lépkedett, de ha ismét fanyar, furcsa szagot érzett, akkor lecsuklott a feje, és sáros, maszatos zsebkendőjét az orra alá tartotta.

Messziről egy autót látott, mintha még több is állna mögötte. A kíváncsiság erősebb iramot adott lépteinek, a rettenetes sejtelem, amely lelkét megülte, elfelejtette a sűrűsödő, émelygős gázokat. A házak, ezek a sápadt, élettelen kulisszák egyre szaporodtak, amott egy csonka gyárkémény, körülötte [583] füstös, hűlt romok. Róbert mellében félelmes nyugtalanságok bizseregtek, mintha valami elképzelhetetlen érdekes és nagyszerű dologra várna, mely pár perc vagy pillanat múlva feltárul előtte. És íme, már itt is van a nagyszerű borzalom!

Az első autó lecsúszott az árokba. Szép, fényes, borvörös autó volt. Róbert óvatosan közeledett feléje. Hát igen: benne vannak! Öten, egymásra hullottan, az egyik nő az ajtó kilincsén tartja a kezét. A sarokban egy öregúr szőrös, zöld arcával Róbertre néz, a többi egymás hegyén-hátán.

– Ez rettenetes! – kiáltotta a borzalomtól fuldokolva, és a többi autóhoz rohant.

A második autó kis, szürke taxi. Négyen ülnek benne. A sofőr feje a volánon fekszik, mintha aludna. Hátha csakugyan alszik. Az egyik férfi tátott szájjal fekszik a másik vállán. Arca szürkészöld, kockás, barna sapkáját erősen a homlokába húzta, nyakkendője pipacspiros, és szinte világít a rothadt, szürke arc alatt.

Róbert néhány lépéssel eltámolygott az autóktól, és köpött, prüszkölt, mintha valami undorító bogár repült volna a szájába. De ezzel a köpködéssel nem könnyebbült meg, hiába akart továbbsietni, valami fárasztó, nyomasztó érzés kínozta, fojtogatta, egyre több nyál szaladt össze a szájában, a gázok kószáló, fanyar szaga, a hullák édes bűze betöltötte orrát, száját, egész agyvelejét. Öklendezni kezdett. Meg kellett állnia, szájából csurgott a nyál. Azután előre támolygott, bukdácsolt, mint egy részeg, s így, támolyogva jutott be Versailles utcáiba. Jóformán semmit sem látott.

– Az állomást elkerülni! Ott sok a hulla!

Ezt a figyelmeztetést ismételte, s egyszerre csak egy sorompó zárta el az útját. Ki felejtette el ezt felhúzni? Megkerülte a sorompót, majd a sínek között szaladt tovább. Így bejutott a Városba! Lelkesen szaladt. Nyála még csorgott, szemei vizesek és vörösek voltak az öklendezéstől. És most a házak, utcák, hidak, felbillent motorok, ferde autók és zöldes, kókadt fejű emberek között érezte meg a legborzasztóbb valamit, ami minden bűznél, gáznál, tátott szájú hullánál és füstös, roskadt házaknál rettenetesebb: a csendet.

Csend! Csend! Süket, végtelen csend! Mintha bedugultak volna a fülei. De lépéseit, a kavicsok riadt zörrenését tisztán hallja. Körülötte tehát a halál hallgatott. Csak ő élt, csak ő egyedül.

Ez a halott csend végiglúdbőrözött a hátán, és zúgni kezdett a fejében. Csend, mindig csend, mely egyre szorosabban öleli át, mint valami szűkülő abroncs. [584]

– Halló! – kiáltotta bele a rettenetes dermedtségbe.

– Halló – kiáltotta még egyszer felemelt fejjel és kétségbeesett grimasszal.

Nem látta az utat, nem törődött a bezárt ajtókkal, az elhamvadt házakkal, a fonnyadt, leforrázott salátára emlékeztető fákkal, az itt-ott felbűzlő hullákkal. Dülledt, vörös szemmel sietett, botorkált a sínek között és mellett, és mereven előre nézett. Nem érezte már többé a hullabűzt, az üszkös romok fanyar leheletét, a megrekedt szelet, amely olykor lágyan végigtapogatta a barackillatú gázokat. Nem érezte a csapongó, piszkos, züllött testét. Nem érezte már az éhséget, a szomjúságot, csak ment, ment, néha lassított és mosolygott, máskor sietve és fontoskodó arccal lépkedett tovább.

– Élet! Élet! – robbant ki egyszerre, mert valahol egy motor kezdett búgni.

Ide-oda kapta a fejét, közben kurta nyivogások szakadtak ki belőle. A motor kattogása szinte elviselhetetlenül erőssé vált, pedig a repülőgép még messze és magasan járt. A levegő zúgott, pattogott, berregett, kalapált, megjött az élet, a zaj, a feltámadás.

Róbertnek egy régi, keleti jelenet jutott az eszébe. Színházban látta-e, avagy a moziban? De most utánoznia kellett ezt a jelenetet. Levetette magát a földre, majd felemelkedett, kitárta karjait, és becsukott szemmel kiabálta:

– Allah! Allah!

Azután ismét levetette magát, mint egy imádkozó fellah. A repülőgép Versailles felett búgott, ballagott, majd eltűnt, és egyre halkabban duruzsolt. Róbert várt, megvárta, míg a csend ismét olyan hatalmas és rettenetes lett, mint az előbb. És a csend tágult, terebélyesedett, mindent betöltött, mint az óceán az elsüllyedt hajóban. Róbert süketen feküdt a kavicsokon, majd hirtelen felugrott, és megcibálta füleit. Kisujját bedugta az egyik fülébe, és rázni kezdte, hátha felnyílik a hangok lezárt kapuja, de hiába. A másikat is megpiszkálta, de a csend kérlelhetetlen volt. Oh, ha megint valami motor berregne, ha valami kiáltás, üvöltés hasítaná szét a hangtalanságot! Ha csak halk beszéd, távoli zene, fojtott ének, dünnyögő, nyöszörgő pusmogás, csüggedt sóhajtás, valami sápadt hang duruzsolna körülötte! Ha valami susogás, álomszerű surranás, egércincogás jelentené, sejtetné, bizonyítná az életet.

De ez a csend kibírhatatlan!

Ujját ismét fülébe fúrja, és oly türelmetlenül rázza, hogy fájdalom hasogatja a fejét. Mikor pedig kihúzza, körmén friss, piros vér csillog. A csend azonban süket és mozdulatlan, mint keleti istenszobor. [585]

Róbert tétova tekintete most végigtapogatta a környéket. A töltés kissé magasabban vezetett, előtte Sévres hallgatott. Az ott talán Meudon és a meudoni erdő. Hullát sehol sem látni. Amott fekete foltok, ott tűz lehetet. De abban az irányban az Eiffel-torony banális alakja hívogat a tiszta, kék égben. És kupolák és tornyok és kémények: a Város.

Róbert most sietős lépésekkel botorkált tovább és tovább. Tekintete ismét zavaros lett, már nem vette észre a megdermedt élet meg a kimúlt és rothadó Szív megrázó jeleit: az összetorlódott autókat, a felborult autóbuszokat, a hullák döbbenetes helyzetét, mely olykor élőt sejtett az oszladozó emberekben. Útját kétszer is elállták az összetorlódott autók, de Róbert mindig talált egy kis rést, ahol átsurranhatott. A félelem már éppoly ismeretlen volt számára, mint az undor, nyugodtan gázolt át a hullákon, bűzökön, borzalmakon. Minél közelebb érezte a Várost, annál inkább rohant és törtetett. Száguldása szinte ösztönös volt, nem tudta, merre jár. Sévres-ben alig járt egy-kétszer életében, mégis letért a sínekről, és a legrövidebb úton igyekezett a Város felé. Egyszerre eszébe jutott, hogy a kis, ferde szemöldökű most már itthon lehetne, az anyja talán itt lakik, a közelben, de aztán elmerült a kis sévres-i köpcös alakja.

Mikor a Szajnához ért, szinte megdöbbent a folyó életén. A Szajna íme él, folyik, és szinte zúg ebben a rettenetes csendben. Él, mozog, beszél! És Róbertban most ismét felszakadt a remény: hátha él Blanche és Susanne?

– Igen, ők élnek!

Alig tudott átmenni a hídon. Valami húzta, hívogatta, hogy ezt a boldog vízzúgást hallgassa. Ez az élet egyetlen jele ebben a végtelen és könyörtelen halálban. Szinte elbűvölte a víz surranó, örvényes játéka, meg szeretett volna pihenni ennél a kis zajnál, mint végtelen, dermesztő hómezőben egy meghitt, meleg kunyhó ölén, mint végtelen és vigasztalan sötétségben egy mécses felvillanó fényénél. A víz kacéran nyújtózkodik, ide-oda forog, viháncolva hánykolódik, talán a halak is élnek ott lenn, és a Város halott, az emberek halottak, a kutyák halottak, a madarak halottak, a macskák halottak… Oh… Nekik is volt egy nagy fekete macskájuk, Blanche nagyon szerette, ágyba szoktatta, és a folyosóra nyíló ablakot mindig nyitva tartotta, hogy Leó hazajöhessen… A víz olyan, mint tíz nap előtt, mint tíz év előtt.

Nagyon nehezen vált meg a víztől, és ment tovább Boulogne felé.

Az avenue üresnek látszott. De mégis, mintha ott, messze [586] állna valaki! Igen, ott valaki áll! A borzalom és a csend versenyt fojtogatták Róbertet. Ismét felcsillant benne a gondolat, hátha még élnek? Jól emlékszik egy nyurga, nagy orrú fiatalember szavaira, aki Houdanban, abban a tébolyító zűrzavarban azt magyarázta, hogy a gázok nem hatolnak tizenöt-húsz méternél magasabbra, ezért a negyedik és még magasabb emeleten lakó emberek mindenesetre életben maradtak. Az ő lakása az ötödik emeleten van, következőleg Blanche és Susanne még élnek, hacsak le nem mentek, és nem akartak menekülni. De az is eszébe jutott, hogy egy idősebb úr, aki mérnöknek mondta magát, hamar lefújta a felnyíló reménybóbitákat. Ez a kemény hangú ember azt állította, hogy a gázok nyugodt időben ötven-hatvan méternyire is felszállnak és pusztítanak, de csakhamar ellentmondtak neki, a további vita már izgalmas zűrzavarba fulladt. Valaki a foszgénről beszélt, de hogy mit, arra már nem emlékszik.

Megszokott, támolygó lépésekkel ment végig a halott avenue-n. Kissé szédült, valami furcsa émelygés is kínozta. A levegő valóban elviselhetetlen volt. Most veszi észre, hogy egy álló alak egy oszlopba kapaszkodik, s amellett kerékpáron ül. Ugyan már lecsúszott az ülésről, de az első kerék és a kormány mereven álltak a csatornarésben, ezért nem bukott el a kerékpár és az oszlopba kapaszkodó kerékpáros. Amint közelebb ért hozzá, eszmélt csak arra, hogy ez a kerékpáros a Város felé igyekezett. Ez nem menekülő, ez visszatérő, olyan, mint ő.

Kíváncsian nézte az oszlophoz támaszkodó és a kerékpáron ülő hullát. Barna sportsapkát viselt, szája kissé nyitva maradt, mintha oxigént hápogna. Arca nem volt olyan zöldes, mint az eddig látott hulláké. Hátha csak elájult? Róbert kissé megérintette a vállát, mire a sportsapkás fiatalember és a kerékpár a földre zuhant. Ez a zuhanás oly hangos és borzalmas volt a dermedt, halott csendben, hogy Róbert, mint iszonyatosan megijedt kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, ész nélkül szaladni kezdett, és csak jó sokára mert lassítani és visszanézni. Úgy látta, hogy a hulla békésen fekszik az úton. Talán nemsokára Ő is így fekszik valahol… Vissza szeretett volna menni. A levegő nehéz volt, és orrfacsaróan undorító. Csüggedten, rosszkedvűen nézett körül, és elgondolta az útirányt. Ha így megy tovább, egyenesen, akkor az Avenue de Versailles-ra fog kijutni, aztán átmegy a Szajna bal oldalára, és hamarosan ott lesz a Rue Lecourben.

A Város egyre közelebb jött. Az egyik fodrászüzlet ajtaja nyitva volt. Bent néhány hulla feküdt a padlón. A bejá[587]rat melletti tükörben Róbert megpillantotta magát, de nem ismert önmagára. Milyen mocskos mindene, vonásait a téboly kuszálta össze, szemében a rettenet villámlik… Pár percig dermedten nézte a tükörből visszanéző arcot. Nem értette, nem ismerte meg. Lassan minden értelmetlenné vált előtte, lelkére, mint valami nagy, nehéz felhő, ráborult a csend, a halál, a megsemmisülés bódulata. Négymillió hulla hallgatott és bűzlött a Városban.

Egyre lassabban dülöngött az avenue-n. Már nem érdekelte többé Blanche, Susanne, a Rue Lecourbe. Lélegzete nehéz volt, a fejét feszítette valami: a csend, a halál, a gázszag, a hullabűz vagy az őrület? – ki tudja… Minden összefolyt tudatában. Jóformán észre sem vette a járdára felszaladt autókat, a fonnyadt, riadtan megmeredt hullákat, amelyeknek utolsó mozdulatában vagy vonaglásában még benne van az élet reménye, vágya, végtelen szerelme… A bal oldalon füstös romok, lehullott cserepek, feketén tátongó ablakok… A park fái barnák, szárazak, mint májfoltos, töpörödött aggastyánok.

Csend. Róbert kényelmesen támolygott az ezerarcú halál között. Valami fásult, fáradt bambaság ült ki az arcára. Semmit sem érzett, öntudata lágyan és boldogan süllyedt bele a tompa közönybe. De egyszerre, pár pillanatra mégiscsak kizökkent érzéktelenségéből. Az egyik mellékutca sarkán három hullát látott egymásra borulva, két nőt és egy gyermeket. Az egyik nőnek éppolyan színű ruhája volt, mint Blanche-nak. Róbert odaszaladt. A kislánynak csak egyik lába látszott ki a ráborult két hulla alól. Ferdére taposott, fekete félcipőcskét viselt ez a gyermekláb. Talán Susanne? De neki nincs fekete félcipője. Fel akarja emelni a legfelső hullát, de nem volt ereje. A bűz elviselhetetlen volt, és karjai reszketni kezdtek.

– Blanche… – szipogta Róbert, noha semmi sem szólt amellett, hogy Blanche feküdne előtte. De már nem is keresett bizonyítékokat. Zokogva, röhögve, bárgyú, fásult arccal támolygott tovább.

A Pont Mirabeau-hoz ért. Most átmegy a másik oldalra. De a Szajna élő, mozgó sodra ismét elbűvöli. Mereven nézi a fodrokat, az oszló, szélesedő redőket. Élünk még! Élünk még!

Szelíd, szeptemberi este volt, az égen bájos, rózsaszín sóhajok sápadoztak, búcsúzkodtak. A csend se volt olyan elviselhetetlen itt, a folyó felett. Róbert kissé felfrissült. Mintha valahol énekelnének. Sokan. Ezren. Milliók. Mintha négymillió hulla kezdené el jajongó, sikongó énekét. [588]

Christ est ressucité!
Christ vient de renaitre,
paix et félicité
aux disciples du maitre!

Róbert véres fülei, melyek egész nap hiába szomjazták a hangot, most tisztán hallották az egyre erősödő, bömbölő éneket. Négymillió hulla tápászkodott fel és nyitotta fel száját a titokzatos karmester parancsára.

Christ vient de renaitre,
Christ vient de renaitre,
Christ est ressucité!