Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Csuka Zoltán: Óratorony a szállások felett

A rádió „Ahol gyermek voltam” c. előadássorozatában elhangzott 1943. április 26-án.
Eszmélkedő gyermekkoromban ott éltem a Zombori úton, a Teréz-templom tövében, s borzongó tiszteletadással bámultam bátyámat, ha barátaival eltűnt a nagy toronyajtóban, s egyre feljebb emelkedtek a félhomályban, denevérek és baglyok titokzatos világába. Emlékezetemben úgy él ez a hatalmas, kéttornyú templom, mint a párizsi Notre Dame vulgáris kiadása ott lenn, a bácskai zsíros fekete föld és a Duna-Tisza közi homok ölelkezésében, Szabadkán. Magamfajta hét-nyolcéves gyerek persze nem keveredhetett a „nagyok” társaságába, s ezért maradt számomra örök titok a torony belseje, s ezért hordom ma is a mellem mélyén nagyharangjának mélységesen búgó, titokzatos szavát, amely mérhetetlen magasságokból szólalt meg, és hömpölygött alá a lenn elterülő városra. Kosztolányi Dezső „vén Szabadkája” épp ekkor volt eltűnőben, a tipikusan alföldi, ütött-kopott városházát ekkor bontották le, és húztak helyébe cifrálkodó, színekben fürdő és karcsú fejét szinte a fellegekbe ütő, magyaroskodó új palotát, amelynek tornya oly magasra nyúlt, hogy egy reggelen ijedten rebbent szét alóla a kofák serege, mert a száguldó felhők alatt úgy látszott, dől a torony. Az egyik kofa ijedten el is kiáltotta „Meneküljön, aki tud!” Az új torony legnagyobb vonzóereje az volt, hogy esténként piros és zöld fények gyulladtak ki a tetején, s üzenték a távoli szállások felé a messzibe el nem érő harang szava helyett, mennyi az idő. A Vörös Ökör iskolában – mert az iskolákat akkor még népiesen arról nevezték el, milyen kocsma helyén vagy közelében épültek, nem úgy, mint később, nemzeti nagyokról –, mondom, a Vörös Ökörben, ahol a betűvetést tanultam, órák hosszat vitatkoztunk azon, vajon tüzeket gyújtanak-e a toronyban este, vagy pedig lámpát; az alföldi parasztgyerek képzelete inkább a tűz mellett szavazott, villanyra akkor még nem is gondoltunk. Pedig az utcákon már ott szaladt a fürge piros villamos, életem első legnagyobb élménye, s az is bácskai íz, hogy az aszfalton végigtrappoló, bővérű lovak ugyanúgy izgatták fantáziámat, mint a technikai korszak jelentkezése, a villamos. Lovakat és villamost szenvedélyesen figyeltünk, és még szenvedélyesebben játszottunk, ugyanúgy szenvedélyesen, mint pár év múlva, amikor „messze” kerültem a Zombori útról, a vasút melletti Erzsébet-[206]parkhoz, s ekkor a villamos helyét elfoglalta a mozdony. Walt Whitmann hatalmas, dübörgő verseit is bizonnyal azért élveztem később olyan izgalommal, mert gyermekkorom első nagy élményei között a mozdony foglalt helyet, s mondhatom, aligha volt boldogabb gyermek nálam, mikor egyik barátom fűtő édesapja felemelt a gőzparipára, s a hatalmas kolosszus fújva, sisteregve, mámorba szédítő olaj- és gőzszag közepette megmozdult alattam. Künn a lóversenytér közelében láttam meg a század másik nagy csodáját, a repülőgépet is; emlékszem, alig pár méterre tudott csak felemelkedni, aztán visszaesett, és többé nem mozdult. De a repülőgép alakja nem izgatott, sőt ellenszenves volt előttem; mintha éreztem volna, hogy később mennyire meggyűlölöm ezt a masinát.
Az utcákon akkor még gyakori jelenség volt a rezesbanda, amely harsogva kísérte másvilágra az elhunytakat, ugyanolyan harsogással, mint ahogy késő este a mulatozók kurjongatásait is aláfestette. Kosztolányi akkorjában már verset írt erről a szabadkai különlegességről, amely később lassan-lassan mindinkább a háttérbe szorult, s bár még ma is megvan, klasszikus korszaka elmúlt. Nemzetiségi kérdésről persze fogalma sem volt a negyvennyolcas szellemben nevelkedett gyermeknek, s ha naponta fülébe is hangzott a bunyevác szó, azt ugyanolyan természetesnek találta, mint a haragszót vagy a villamos csengetését, hiszen mindannyian tudtuk, hogy a bunyevácok „jó magyarok”. Egy kicsi döbbenet csak akkor csapott mellbe, amikor jóval később, már az Erzsébet-park melletti otthonunkban meglátogatott egyszer Zombori úti játszótársam (akivel persze elköltözésük után alig találkoztam, mintha más világrészbe költöztünk volna, oly nagy távolság volt az az egy-két kilométer), s elújságolta nekem, hogy az édesapja kivette a Vörös Ökörből és a szerb iskolába adta tanulásra. A „rác templom” mellett naponta elhaladtam, szerb iskoláról is tudtam, de ez semmivel sem állt távolabb hozzám, mint a zsidó iskola vagy a baptisták imaháza, titokzatos volt és távoli, de épp oly természetesség, mint a bunyevác beszéd. Mondom, ez a barátom mesélte, hogy szerb iskolába jár, mert az édesapja szerint meg kell tanulni ezt a fontos balkáni nyelvet, hiszen „ezen a tájon nagy jövője van”. A szavak furcsán belém temetkeztek, és akkor keltek csak új életre, amikor sokkal később mint kisebbségi sorsba került újságíró Újvidéken kerültem szembe a szerb világgal, s emlékeztem vissza egykori gyermekkori pajtásom szavaira. S milyen furcsa, hogy csak ekkor, a Pribičević-féle névvegyelemzős világban bukkant tudatra bennem, hogy pajtásom nem is volt szerb, hanem – Meisternek hívták.

[Kép 01] Erdey Sándor rajza

Harminc esztendeje ennek, és senki ne higgye, hogy csak én éltem ebben a boldog, szinte tu[207]dat alatti gyermekkorban, mert később rájöttem arra, hogy az akkori felnőttek legnagyobb része is ebben a tekintetben gyermeki életet élt, sőt mintha az az infantilizmus most lassan ismét visszatérne a lelkekbe. Az emberek szeretnek felejteni, és életük élményeit is tanulság nélkül temetik el magukba. Megtanulni valamit nagyon nehéz dolog, s ha tanul is az ember, már a megtanulás pillanatában elkezdi a felejtést.
Itt, az Erzsébet-park mellett éltem mindaddig, amíg a sors a nagy alföldi városból Erdélybe nem vetett. A gyermekek életében a „Pál utcai fiúk” korszaka volt ez, az angol-búr háború romantikus korszaka, s bizony, mi is hamarosan megtaláltuk a magunk „grundját”, ahol jó volt játszani a pirosak és fehérek háborúját. A Pál utcai fiúkat csak jóval később olvastam, de a korszak nem is a betűkben élt, hanem az időben és a levegőben; az a romantikus, lovagias háborúsdi korszak volt ez, amely pár évvel később a nagyok világháborújában ütötte fel talán utoljára a fejét, és azóta nyomtalanul eltűnt. Mi még pontosan ezt az eltűnt, elsüllyedt lovagias korszakot játszottuk, és nem is egy Nemecsek volt közöttünk, hanem a Nemecsekek egész sora. A mi gyermekkorunkban ez az önfeláldozó típus volt a vonzó, s maradt meg élménynek egy egész életre bennünk…
Odahaza, persze, Petőfit szavaltuk, s ilyenkor piros-fehér-zöld nemzeti színű szalagot illett a vállunkra átvetni, s március tizenötödikén kipirult arccal ünnepeltünk, és lelkesen, tán épp azért, mert ekkor ez a nap még nem volt hivatalosan is ünnep. A negyvennyolcas magatartás ott volt a szabadkai levegőben, s ha mai szemmel nézem, a bunyevácok magyarságát is őszintének látom, mert ez a magatartás közös volt a magyarokéval. Ugyanezzel a kipirult arccal néztük, mikor a huszárok daliás lobogó mentével, piros csákóval és piros nadrágban végigtáncoltatták lovukat a Zombori úton, s ha harsogó magyar indulókat fújva végigmasírozott a poros utcákon a lábra feszülő nadrágos, piros zsinóros honvédsereg. Petőfi és Kossuth nevei égtek a lelkűnkben, mint a fáklyák, és a Rákóczi-indulót úgy énekeltük, mintha a következő pillanatban már magunknak is a magyar szabadságért kellene tűzbe rohannunk. Nekifeszülős és kicsit szembefordulós volt ez a kuruckodás egy másik világgal, valahogy éppúgy, mint az ősi kálvinista zsoltárok éneklése a Galamb iskolában, ahol a nagy bajuszú Barsy tiszteletes úr összegyűjtött bennünket, a város minden furcsa nevű iskolájából a nagy katolikus városban szétszórt kálvinista magyar gyerekeket.
Palicsfürdő persze épp úgy hozzátartozott ehhez a régi, múltba merült Szabadkához, mint a szalonna a mindennapi kenyérhez. Mert kenyér, az volt minden nap, de a szalonna, az már egy kicsit ünnepi jelenség volt a békebeli szegény ember életében is. Szabadka, az alföldi nagy, poros város vasárnaponként és ünnepnaponként aztán kinyújtózott, az emberek ezrei és tízezrei megrohanták a villamosokat, amelyek ilyenkor pótkocsikkal és párosával hordták ki a forró levegőjű város népét a „tündéri titkok tiszta tükre” mellé. Sokan persze alföldi pocsolyának csúfolták a tavat, amely azonban költők és gyermekek szemében tündéri szépségűvé nemesedett, a költői fantázia a valóságban is magával ragadta a város urait, s parkkal, fürdőkkel, „kúrszalonnal” s egyéb földi rekvizitumokkal siettek a költő és a gyermekek segítségére, így rendezték a Palicsi-tavon a „velencei éjeket”, amikor lampionok ezrei gyulladtak a tó fölött a csónakokon, bengáli tüzek lobbantak a parton, vidám konfetticsaták harapóztak végig a kacagó tömeg soraiban, s mi, gyermekek kerekre táguló szemmel bámultuk a titokzatos és bimbózó világot. Iskolai ünnepségeink jó része itt zajlott le a tó közelében, a század elején divatos hazafias verseket szavaltuk, kislányok feldíszített, hófehér ruhája lobogott a szemünkben, s oh, milyen nagy élmény volt az első tánc a kúrszalon nagytermében a borzongó pubertás sejtelmes, [208] ködszerű jelentkezésével. Ha Palics eszembe jut, ma is erre a régi, békebeli fürdőhelyre gondolok, a millenniumi korban keletkezett bicikli-versenypályára, amely az első volt Magyarországon. (Legutóbb meglátogattam, s mintha temetőben jártam volna, olyan érzésem volt, látván a földbe süllyedt betonpályát, arcán a csúf és nagy repedések, törések ráncaival.)
Három évtized múlt el azóta, s utam messzire kanyarodott Szabadkától. De a hajdani gyermekkor élményei bennem maradtak, s valahányszor később is visszatértem hozzá, mindig ezeket az élményeket keresgéltem még fiatal korom, újságíró esztendeim idejében is. Akkor már másik arca volt a városnak, a megszálló hatalom átfestette külső képét, idegen szó csendült az utcáin, és a magyar beszéd halkabbá vált. De ezekben az esztendőkben is érezni lehetett, hogy az ősi lényeg megmaradt, s mindaz, amit azután kapott, a felület máza volt csak. A gyermekkor nem hazudott, Szabadka igazi lényege mégis a magyarság volt, a föld magyarul lélegzett, és szíve is magyarul dobbant. A bunyevác szó pedig körülbelül ugyanazt a helyet töltötte be, mint a hajdani magyar világban.
Távoli gyermekkorom egy éjszakájára emlékszem ott künn, a Palicsi-tó mellett. Már készülőben voltunk ekkor, jórészt miattam, mert szívbajom és tüdőcsúcshurutom hegyeket kívánt, s apám mindent megtett érettem, hogy életben maradjak. Egy éjszaka arra ébredtünk, hogy reng a föld, úgy dübörög és zeng a mélyben, mintha zivatar készülődne alattunk. S megrendült a ház, az ágy, az órák félrevertek, az ablakok csörömpölve kiszakadtak. A békebeli Palics csendes éjszakájába belezörgetett a távoli földrengés mintha egy eljövendő korszakot jósolt volna, egy korszakot, amelyben a földrengés, mint égi jelszó végigkísérte életemet. Szabadka és a hajdani Palics talán eddig a földrengésig jelentette a békét és a gyermekkort, s pár év múlva az emberek életében s Európában is megkezdődött a nagy rengés. Aztán két világháború következett, s a két világháború között egy intermezzo, a fiatal férfikor. A cselekvés korszaka. De gyökerei ott vannak vén Szabadkán s egy titokzatos alföldi tó mellett, az alföldi homok varázslatos erdejében. Az öntudat kivilágosodott, s lámpája végigjárja a gyermekkor titokzatos, múltba süllyedt berkeit. És sokszor most fedezi fel rejtett kincseit is. [209]