Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Kristály István: Bánáti levél

Kérdés és felelet…
Sok dologra figyeltünk föl egyetlen örömünk húsvétja óta. Két eltűnt év nehéz, de ezer színben ragyogó háttérként áll mögöttünk. Állandó örvénylés között suhantak a napok. S közben sohasem hittük, hogy évek lehetnek a várakozásra beállított percekből. Küszködésekkel és viharokkal volt tele életünk. Valami alkalmatlan árnyék keretezte a varázsló délibábot, melynek szivárványos sugárzása olvasztotta fel bennünk a „lehetetlent” nyugodt bizalommá. És távol áll tőlünk a kegyetlen és igaztalan irónia. Az ember a kor mellé egy elhatározó akarat büszke erejét kapja: részesévé és irányítójává lenni a sorsnak. A valóság testi és lelki veszedelmei fölött a maga hívő, bátor és cselekvőkészségével szolgálni és hódolni a valóságot megtermékenyítő nagyságot. És ez egy elhatározó eszme döntését foglalja magában: a küzdelem nagyszerűségének maradandóságát. És a bánáti magyar fa minden ágán váratlan dúsan, sőt pazaron sarjadzik az élet. Történelmünk során nem egyszer éltük meg az ilyen fordulókat. És hogy máskor is, és most is a gyűlölködő és szűk körű eszmék fölött maradtunk, az a mi sajátos magyar kultúránk harmonikusabb és emberileg a politikán túli fegyelmezettebb, tisztultabb, a lehető legegyetemesebb erkölcsi állásfoglalásából következik. Teremtőereje az évszázadok mélyén csak megerősödött. A valóságok bilincseit áttörő magyar életigenlés újabb és újabb erőforrása. És ma, a Bánát belső életének minden szenvedélyét, ellentmondását és bizonytalanságát uralja. A bánáti magyarság a felelősséget vállaló harcig, a hit, az erkölcs megható bizonyságtételéig s a föld eltéphetetlen megkötő erejéig az egyetemes magyar kultúra világában él.
A magyar élet megújulásának gondolatát, átfogóbb egységre törekvő, intézményes megalapozását a bánáti magyar iskoláknak kell elvégezni. Az alig elmúlt kisebbségi élet bizonytalanság-rengetegéből a világos, a minden mozzanatában áttekinthető, biztos célkitűzésig kell iskoláink munkáját rendszerbe foglalni. Az iskolakérdés ma kilép a módszerek és eljárások szűk korlátai közül. A tanár ma nem lehet a szaktudománya magaslatáról ítélkező tanférfi. Ma s különösen itt, Bánátban, ahol a magyar értelmiségi réteget majdnem teljesen nélkülözzük, a nemzetet egzistenciájában érintő, súlyos létkérdések követelik az iskolától, hogy a nevelés ne legyen valami tőlünk idegen világ zárt öncélúsága, hanem maga az az élet, amelyért érdemes és kell élni. Az iskola feladata az, hogy ifjúságunkat elvezesse kötelessége meglátásához, és megerősítse az abban való komoly elmélyülésre, hogy elvonja a hiábavaló kesergéstől, és hogy a tényleges munkában találja meg önmagát. Az alkotás, az új körültekintés lázában azt láttassa meg vele, amelyben maga is mint cselekvő, jövőt munkáló tényező dolgozhatik. Vajon meg lehet-e, a Bánát elzárt világában, a magyar iskolakérdést oldani úgy, hogy az egyéb terheivel és küzdelmeivel együtt vállalni tudja és akarja nagy magyar küldetését? És vajon a megoldásra törekvés benső erői elégségesek-e? A kérdés az, ki tudjuk-e építeni nemzeti életünknek a mi helyzetünk számára adott nagy neveléstanát, mert ezen dől el most olyan magyar nemzedékek sorsa, amelyek az egyetemes magyarság sorsának történelmileg legérzékenyebb pontján kell, hogy felvegyék a magyar kultúra folytonosságáért a győzelmes küzdeni tudást. Mindezekre a kérdésekre válaszoljon maga – az iskola. A pancsovai magyar főgimnázium f. év április 16-án tartott kulturális ünnepségén (a kulturális ünnepségek megtartása a magyar iskoláknak nem alkalomszerű ünnepélyei, hanem rendszeres beszámolók a magyar társadalomnak az egyetemes munka szelleméről és irányáról, ezeken az ünnepi beszámolókon megjelenik az iskola egész környéke, és nagy magyar közösségeket kapcsol össze az iskola munkájával) az iskola igazgatója a magyar középiskola célkitűzéseiről a következőkben számolt be. (A beszéd megjelent a Torontál 1943. ápr. 17-i számában.)
„Ezzel az alkalommal, amikor iskolánk életjelt akar magáról adni, legelő, szavam a tanári kar és egész tanulóifjúságunk őszinte hálájának megnyilatkozása azért a kedves figyelemért és lekötelező érdeklődésért, amelyet szíves megjelenésükkel kifejezésre juttattak. Egy vallomással tartozom: Nekünk nem meglepetés a vendégeknek ez a gyönyörű száma, hiszen intézményünk megteremtésénél mindenki ki[199]vette a maga részét attól a forró vágytól hevülve, hogy oly ifjúságot termeljünk ki gyermekeinkben, amelyet a szebb jövő biztos zálogának tekinthetünk. Most ki-ki látni óhajtja, hányadán is vagyunk e kérdéssel! Történtek-e lépések a terv kivitelére? A tanári kar egyébként is nehéz viszonyai között remegve fogott feladatának megoldásához. Csoda-e ez? Hiszen nem volt hol meghúzni magunkat hajlék hiányában. Nélkülöztük a tanításhoz feltétlenül szükséges legelemibb felszerelést. A tankönyvek meg a mesék birodalmába tartoztak. Csak kettőből volt elég, sőt a kelleténél is több: a gondból és a tanításra szoruló fiatal nemzedékből. Mégsem mondtunk le gyáván kitűzött célunk eléréséről, ellenkezőleg, egymás biztatására ajkunkra vettük a gondűző, kedves dallamú nótát:
„Ugye, nekivágunk?
Ugye, hogy nem félünk?
Megáldja az Isten
A mi szegénységünk!”
Nevelő-oktató munkánk első lélegzetvétele a nagy elvnek megvalósítása volt: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” Szerettük volna ezt az aranyszabályt betűóriásokkal épületünk oromzatára vésni, de ahelyett inkább gyermekeink lelkébe égetjük bele, csakhogy nem eredeti szövegében, hanem a mi pontosabb célkitűzéseinknek megfelelőbben. Az az eltökélt szándékunk: ha törik, ha szakad, rákapatjuk tanulóinkat, hogy ne csak a szürke, homályos, elmosódó életnek, hanem egyenesen a magyar életnek tanuljanak.
Mert mit várunk mi mindkét nemű iskolázott ifjúságunktól?
Mi nem érhetjük be a testi nélkülözést könnyen tűrő, acélizmú, vakmerőségig bátor, mellével a város védőfalait helyettesítő spártai eszménnyel, mert ott az ifjú összes munkája úgyszólván kizárólag a testedzésben merült ki.
De nem ábrándunk a földtől túlságosan elvonatkozó középkor tanulója sem, akinek összes igyekezete csak a túlvilág szolgálatába állított szellemi életének művelése, közben megfeledkezve arról, hogy előbb a földi élet „követel” rovatával kell szembenéznie, az ott felsorolt kötelességeket tartozik teljesíteni. Azoknak elhanyagolása ugyanis, a testnek alsóbbrendű, csekély értékké való fokozása nem lehetséges súlyos következmények nélkül.
De ha sem ez, sem az nem a szájunk íze szerint való, talán kísérletezzünk egy újnak kialakításán? Csakhogy ezt a fényűzést sem engedhetjük meg magunknak éppen az anyagnak: a tanulóifjúnak nagy értéke miatt. Tartózkodva tehát minden vétkes pazarlástól, abban a biztos tudatban, hogy a mi életünk sokkal több rétegű, mint amilyen az ó- és középkor emberéé volt, a mi nevelő-oktatásunk is jóval szélesebb alapon mozog. A mi célunk az iskolában tökéletesen egybeforr valamennyi testvérünknek ma már mindennapi imádsággá finomult, hő kívánságával, a szebb magyar jövő megteremtésével. Ezért mindenekelőtt két hatalmas pillért igyekezünk ifjúságunk lelkében emelni: a megingathatlan hitet és a törhetetlen reményt, amiken a jövő épületének nyugodnia kell. Tesszük ezt elsősorban azért, mert éppen az ifjú lélek alkalmas ezeknek a felbecsülhetetlen értékeknek a birtokbavételére. Az Istent soha nem gyalázó, hanem Őt jóban-rosszban imádó vallásunk elveinek elsajátítása és átélése, a mindennapi örökös vergődésben nem a folyvást megújuló küzdelemnek gyáva feladására, hanem a végsőkig való kitartásra sarkalló remény az a két erény, amelyek mindegyikét növendékeinktől kivétel nélkül a jeles érdemjegy csúcsteljesítményéig megköveteljük.
Hogy ezek mellett a lelki és testi élet jól értelmezett gondozása végett a tudásban való fokozatos haladást is elvárjuk, az egészen természetes.
Közben nem szeretnénk elmaradni a korszellemtől. Mert jaj annak, aki azt fel nem ismeri. Ma pedig ki ne venné észre, hogy minden nép – talán egyetlenegynek a kivételével – a nemzeti szellem megújhodását követeli. Nálunk is égető szükség van hát annak a nyomatékos hangoztatására: a magyar életnek tanulunk. Tegyük ezt örömest és büszkén. Igaz ugyan, hogy őseink hontalanul bolyongó vándorok voltak, de Árpád apánk honalapító hősökké varázsolta őket. Az is köztudomású, hogy az európai népek tengerében kevesen, szinte nevetségesen csekély számban voltak, és így valóságos csoda, hogy nyomtalanul el nem tűntek. Mégis, ha nem pártoskodtak, ha fenevadként nem marakodtak egymás közt, hanem összefogtak: minden árvaságuk, elhagyatottságuk mellett is határtalan szabadságszeretetükkel földjükhöz való görcsös ragaszkodásukkal, a korokat mozgató eszméknek, faji jellegüknek megfelelő felszívásával és kihasz[200]nálásával mindig becsülettel megállták helyüket. S ha valaki cáfolatul azt kiáltaná: talán kitépted történelmünk gyászkeretes lapjait, amelyek éppen az ellenkező felfogás koronatanúi: nem torpanunk meg. Ország-világ előtt megvalljuk: időről időre ránk viharzott egy-egy borzalmas zivatar: Mohi vad tatár orkánja, virágzó Mohácsunkat egy nemzet temetőjévé változtató török sírásása, a gyászos emlékű Világos muszkaözöne és a katasztrófák katasztrófája, az élethervasztó Trianon halálos ítélete. De az is szent igaz: az Ázsiából hozott őserő sohasem hagyott bennünket cserben, újból talpra állottunk.
Nemcsak dicsőségünk magaslataitól mámorosan, hanem a kísértés borzalmainak legyűrésétől is ittasan hirdetjük a kezeinkre bízott gyermekeknek, hogy vértezzék fel magukat fajtánknak gyönyörű keleti képekben szóló, minden más beszédjénél zengzetesebb nyelvével, mert megérdemli, vegyék fel magukra nemzetünk egyszerű, de nemes szokásait: őrizzék féltékenyen dicső hagyományait, szeressék emelkedésében, hanyatlásában, sőt elesettségében talán legjobban, hordozzák ajkukon világszerte ismert és kedvelt, széles skálájú dalait, ropják jókedvükben méltóságos és pajzán táncait; egyszóval: éljenek-haljanak mindenért, ami magyar.
A tanulóifjúságnak ilyen értelemben vett nevelő oktatása nem a gyári termelés gyors ütemű munkája, hanem a csiga lassú haladása. De ismerve a gyorsasági rekordokhoz szokott mai világ türelmetlenségét, mi mindent elkövetünk, hogy mihamarabb megvalósuljon álmunk: a lélekben szeplőtlenül tiszta, elméjében csiszolt, képzett, testében egészséges és erős, minden szépért és jóért könnyen hevülő, komoly munkájában és víg szórakozásában nemes, de mindenekelőtt fajtájának megbecsülést és az érte való rajongást tetteiben igazoló ifjúság: a szebb magyar jövő.
Teljes gőzzel közeledünk a cél felé. Iskolai életünknek ez a mai ünnepélye egy állomás. Tépjük ki magunkat az idegromboló forgatagból, és pihenjünk meg egy kissé! Közben nézzük meg jól a gyermekek zárt sorait! Azok láttára mi nem kérdezzük a hazája sorsán búsuló költő kétségbeesésével:
„…virág vagy te,
Hazám ifjúsága?!”
Mert mi itt, a helyszínen egy-kettőre megállapítjuk: nemcsak virág, hanem zsendülő gyümölcs, és nem messze az idő, amikor édes, zamatos termés lesz belőle.
Most még csak egy a kívánságom: találjanak kedves vendégeink ezen az állomáson olyan felemelő érzést és megnyugvást, amilyent tanulóink buzgó szereplésükkel nyújtani igyekeznek. Úgy legyen!”
Íme, a magyar nemzetépítés nehéz vergődésekben is oly magasan kultúrált hangja. A nemzeti létért való küzdelem sorsvállaló, férfias kiállása ez. És ami a kiállást történelmi távlatba szoborítja, az van meg benne: a kultúra erkölcsi nyugalma. A magyar életnek ez az elhatározott és alkuvást nem tűrő igenlése biztos jövőt jelent: a nemzedékben való bizalmat. A bánáti magyar iskola annak a nemzetképnek tükrében nézi és értékeli nevelő hatását, amely az egész nemzeti közösséget vezeti. [201]