Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Arató Endre: Gál László verseskönyve

Az egyik költő csupán magáról beszél, verseiben, mint az őskori kövületekben, mégis megtalálhatod a kort, amelyben élt. Szinte keresztmetszetében mutatja meg a világot: vertikális ő, merőleges a szó mindkét értelmében. A másik a jelenségeket állítja egymás mellé, felsorol, regisztrál, horizontálisan összefog. Ha költő, meglátjuk ábrázatát akkor is, amikor csak a világról beszél. A horizontális és vertikális vonalon kell keresnünk a meghatározó pontokat, amikor egy költő helyét s a világhoz való viszonyát akarjuk megállapítani.
Gál László verseskönyve: talpig feketében, az 1938. év végén, az új háború előestéjén jelent meg, s ennek a levegőjével viselős. A nemrég lezajlott spanyol polgárháború, a kínai–japán szörnyűségek, a vulkanikusan dübörgő Európa, a fenyegető kataklizma stigmáival homlokán az áradatként jelentkező nemzeti szocializmus, mely az imént borította el Ausztriát, s törölte a térképről Cseh-Szlovákiát: a miliő, melyben Gál versei fogantak. Egy új népvándorlás kezdete, földönfutókká vált polgárok százezrei és romok, romok mindenfelől, de sehol egy testvéri szó, melytől csitulhatna a fájdalom.
Fél száznál több vers, s mindig egy arc: a megbántotté, a szenvedőé. Gál László a saját hátán érzi a korbács csattogását, s a jó polgár csodálkozásával kérdezi: miért is, miért is? Miért bántja Johann Johnt, Jant, Jánost? Gál megelégszik a felszínnel, s a humanista jó szándékával mondja: uraim, ne bántsák egymást.
Az ötven vers közül alig pár mutatja a költő jó szándékán kívül azt a műgondot is, mely nélkül mindig csak lompos próza a vers, újságírás, s legfeljebb a kabaré deszkáira való. Az emberrel mélyen testvériséget demonstrálni, s kihozni a lélekből hiánytalanul azt az egyetemes érzést, mely a költőt a világba állítja: csak néha sikerül Gál Lászlónak. A vers, amely mint fényes tollú, tarka madár, szárnyait kibontja, pár kurta szárnycsapás után a zsurnalizmus porába zuhan. Gál verseinek olvasása közben a közelmúlt költészetének sok neve bukkan fel: Gábor Andor frivolsága, Brecht, Kästner nagyvárosi, keserű virágjai, Szép Ernő, majd Emőd érzelmes modorossága, az újabban divatot teremtett Villon-költészet bitang hangja egyaránt kielemezhető. De kivált Ady, akinek hatása alól a legnagyobb meglepetésre, oly hamar felszabadult az 1930-as évek magyar költészete.
Milyen kár, hogy az olyan szép versek is, mint a Nem lesz többé tavasz c. szólamokba laposodik. – Egyik legszebb verse: Az ember mindig egyedül van. – Sajnos, hogy Gál a gyors sikerek miatt nem onnan bányászott a legtöbbet, ahol a legtöbb kincset tárolta: a maga lelkéből.
Eladok harminchárom évet c. verse új, őszinte szó, itt látni, mi lehetne belőle.
A költő egyetemes érzések megszállottja: hírlapok, kabarék, pártok eszmevilágán túl, ő egy egész kor szószólója, egy társadalmi osztály lelkiismerete. A horizontálison a világé, a vertikálison a maga lelkéé. De mindezeken túl az egyetemes emberi szolidaritás vállalója. S ha tisztában van azzal, hogy a költészet: szóművészet, szóépítészet, megszabadul a fölösleges akadályoktól. [595]
Gál Lászlónak vállalnia kell a kritikát, hogy tovább fejlődhessék.
Ezekkel az elgondolásokkal üdvözöljük Gál verseskönyvét, amely az eseményekben szegény vajdasági irodalmi frontnak mégis eseménye.