Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. május 15) 5. szám

Stefanović, Svetislav: A magyarországi szerbek szerepe az új szerb irodalomban

Szép népdalaink között, amelyek szinte már kilépnek a dal keretéből, mert bennük az emberi sors és földi élet az isteni kegyelemmel szövődik össze, van egy, amely valószínűleg egy nagy válság után, talán a rigómezei csata után keletkezett, mikor a régi szerb birodalom összeomlott. Felmerült akkor a kérdés: mire való volt minden erőfeszítés és minden költekezés? Kezdte szavát hallatni a bírálat. De előlépett Szent Sava, az isteni bölcsesség hírnöke, hogy a kellő pillanatban kimondja a kellő szavakat. Ott, a „keresztény urak” színe előtt, a samodrežai fehér templom mellett, ahol civakodás támadt az urak között amiatt, hogy hová lett a Nemanják kincse, felállt Szent Sava, és igazolni igyekezett édesapját, nem is azért, hogy a gyűlést megnyugtassa, hanem inkább csak úgy magának, mintha az örök bíró előtt állana.
– Atyám – úgymond – nemcsak harci ménekre, fokosokra, buzogányokra s egyéb fényes fegyverekre költötte a pénzt, hanem fogadalmi templomokat is építtetett, iskolákat, szentélyeket. Isten oltárait. Szellemi javakat teremtett – amiért aztán az egybegyűlt urak magasztalni és dicsérni kezdték.
Tudjuk, hogy Nemanja és dinasztiája sok pénzt költött hadi felszerelésre és minden egyébre, ami az állam alapításához és fenntartásához szükséges, de tudjuk azt is, hogy Nemanja éppen úgy, mint utódai óriási összegeket költöttek fogadalmi templomok és kolostorok építésére, mert abban az időben a kolostorok voltak a szellemi javak őrzői, s végeredményben ezek a legfontosabbak, legbecsesebbek, ezek az örökkévaló és állandó, elpusztíthatatlan és tartós értékek. Mintha csak tudták volna a Nemanják, hogy minden földi érték mellett, amit csak alkottak, gondoskodniuk kell magasabb szellemi javak alkotásáról is, mert ezek megmaradnak akkor is, mikor a földi kincsek már régen elhasználódtak s elkallódtak.
Így is történt! Elveszett a Nemanják valamennyi hódítása, de megmaradtak a fogadalmi templomok s mindaz, amit ezekkel kapcsolatban oly bőségesen alkottak a Nemanják, megmaradt az örök szellemi, megmaradtak a kultúrjavak.
Egy népdalt idéztünk itten, mert benne foglaltatik mai életproblémánk kvintesszenciája is. Ugyanez volt az életprobléma kvintesszenciája a Nemanják korában és később is, a szerb birodalom bukása után, a török hódoltság sötét századaiban, sőt benne rejlik az általános emberi életprobléma kvintesszenciája is.
Mondottam egy ízben – és gondolom, más okos emberek is mondották már –, hogy az egész végzetes peloponnészoszi háború végeredményben néhány oldalnyi leírásra zsugorodott össze Thukidüdész könyvében. Az összes hatalmas, nagy uralkodókból utóvégre alig maradt más, mint egy többé-kevésbé művésziesen cizellált szó vagy vers, vagy arcél egy érmén. Hogyan plántálódik át, és hogyan marad fenn a szellemi értékek birodalmában az, ami földi: ez az élet értékének legnagyobb és végső kritériuma, egyesek életében, népek életében s az emberiség történelmében egyaránt. Minél több szellemi kinccsel rendelkezünk, minél nagyobb ezek összegezése, annál nagyobb életünk értéke is. És ha képesek vagyunk ezeket az értékeket megvalósítani, akkor nemcsak jogokat szereztünk az élethez, hanem pozitív és tagadhatatlan zálogát is annak, hogy élni fogunk, akár nemzeti létünk szűkebb keretén belül, akár Európa vagy az emberiség keretében, a múltban, jelenben vagy a jövőben.
A szellemi értékek intim megbecsülését, amely végighúzódik egész népköltészetünkön, s megadja annak alaphangját, őseink magukban hordozták, s ide is magukkal hozták, mikor a szerb birodalom bukása után, földi hatalmak és földi dicsőség pusztulásának alkonyán elhagyták hazájukat s szülőföldjüket, hogy Magyarországra költözzenek, s itt megmentsék nemcsak személyes életüket s javaikat, hanem azon szellemi javakat is, amelyeket ők őseiktől örököltek, és amelyek alap[193]jául szolgálnak a szerb hagyománynak, szerb művelődésnek, szerb irodalomnak.
Látni fogjuk, hogy a magyarországi szerb telepesek nemcsak arra iparkodtak, hogy házat s birtokot szerezzenek, hanem fogadalmi templomokat is létesítettek mindenütt, ahová csak eljutottak, iskolákat s minden egyebet, ami a szó szorosabb és tágabb értelmében a kultúrélet alapjául szolgálhat. Telepeseknél nem csak az a fontos, hogy hányan vannak, hanem még sokkal inkább munkájuk minősége, alkotóerejük, együttműködésük a falvak, városok felépítésében, a kereskedelem, ipar kiépítésében, Dél-Magyarország szellemi és anyagi művelődésében. Szerb településeket találunk Komáromig és Győrig, Szegedig és Miskolcig. De mai napig mindenütt ott találjuk kultúréletük nyomait is, munkás életük, alkotótevékenységük nyomát: itt templomokat s oltárokat, ott néhány kegyszert, amott zászlókat, szerb céhek vagy kereskedelmi cégek lajstromait, elfelejtett könyveket, énekeskönyveket, egy-egy elsárgult feliratot vagy hímzett ékítményt, mint Jefimija csodálatos hímzését Lázár cár takaróján, ahol minden szó, minden betű szellemi kultúránk aranybizonysága. Ilyen maradványokat tett közzé nemrégen dr. Laza Marković, a belgradi egyetem tanára. Éppen ez a szellemi javak ismertetőjele, hogy örökkévalók, feledésbe mehetnek, de el nem pusztulhatnak, elkallódhatnak, de újra meg újra felütik fejüket, s megint felszínre kerülnek.
Őseink tehát magukkal hozták ide, második hazájukba régi kultúrjavaikat. Csakis így történhetett, s így történt, hogy őseink nem vesztek el nyomtalanul Magyarországon, mint ahogy az a történelem folyamán sok más települővel, sőt hódítókkal is megtörtént, hanem megmaradtak mind e mai napig, s aranyadalékokat hoztak Dél-Magyarország kultúrájának kiépítéséhez, megállván helyüket a magyarországi kultúrnépek versenyében is. Jóleső megelégedéssel állapíthatom meg, hogy e tényeket az idősebb és fiatalabb magyar történetírók újabb műveikben ma már teljesen elismerik, hogy ne említsek mást, mint a Domanovszky prof. által szerkesztett legújabb monumentális munkát a magyar kultúráról, vagy azokat a rokonszenves sorokat, amelyeket Illyés Gyula szentelt a szerbeknek a magyar nemzetről írott könyvében. Hangsúlyozom ezeket a tényeket, először is, mert ki akarom emelni, hogy a szerbek már jelentékeny, magasabb társadalmi réteggel jöttek ide, Magyarországra, mely réteg csakhamar fontos szerepet tölthetett be a polgári osztály kialakításában, s hordozója lett egy tartalmilag és alakilag európaias, polgári kultúrának. Másodszor pedig arra szeretnék rámutatni, hogy a szerb telepesek magukkal hozták Magyarországra, s itt híven őrizték a régi szerb hagyományokat (kivált a Nemanja-korabelieket), azokat itt, új hazájukban felfrissítették, új tartalmat öntöttek beléjük, s azok alapján építették ki nacionalizmusukat, nemzeti művelődésüket.
Mindkét irányban, tehát egyrészt a polgári művelődés kiépítésében, a polgári osztály megalakításában s életformájuk európaiasításában, másrészt a nemzeti kultúra megújításában a magyarországi szerbek jó másfél vagy két évszázaddal jártak a többi szerb előtt, úgyhogy az új szerb művelődés és új szerb irodalom itt fejlődött ki, magyar földön, itt már majdnem 200 éves hagyomány van mögötte, s innen volt képes kisugározni egyéb szerblakta területekre, amit meg is cselekedett.
Akármilyen nyilvánvaló s kézenfekvő ez a tény, jelentőségét s kihatását a szerb irodalom fejlődésére mégis csak kevéssé ismerték fel. Valóban túlságosan kevés, ha valamely irodalomtörténet 2-3 oldalt szentel ennek a ténynek, s ezzel el is van intézve a dolog. Véleményem szerint a kérdés sokkal alaposabb s hosszasabb tanulmányokat igényelne, nem is csak irodalomtörténeti, hanem általában művelődéstörténeti szempontból is vizsgálandó volna.
Vegyük, pl. csupán a Nemanja-hagyományok megőrzését. Itt nem az államalkotó hagyományokra gondolok, mert rendszerint ezeknek szentelik a legnagyobb figyelmet, hanem inkább a művelődéstörténeti hagyományokra, amelyek később egész modern költészetünket áthatották, s nemzeti színművünket is sugalmazták (kezdve Stevan Stefanovićon, Sterija és Jovan Subotićon, akik irodalmunk egyetlen eposzát ajándékozták nekünk, Dučić pompás szonettjein át a korán elhunyt Momčilo Nastasijević misztikus nacionalizmusáig és a Riélkétől ihletett Jela Savićig).
Az európaias és nemzeties jelleggel felruházott új szerb kultúra, ahogy Magyarországon kifejlődött, szervesen ala[194]kult ki a szerb nép életfeltételeiből. Látszik rajta, hogy szervesen szerb, és se nem mesterséges, se nem mesterkélt. Csakis így magyarázhatjuk meg azt a jelenséget, hogy itt, magyar földön bukkant fel Branko Radičević lírája s egy csapásra mindenkit meghódított. E líra valóban új korszakot alkot nemcsak a szerb lírában, hanem általában a szerb irodalomban és szerb kultúrában is; utóbbi éppen Radičevićtől kapta meg határozott európaias és nemzeti jellegét, mert több, mint igaz, ha azt mondják, hogy Vuk reformjait csak Branko költészete vitte diadalra. Az a harc, amely kezdetben csak a nyelvért és helyesírásért küzdött, végre is az új költészetért, az új irodalmi kultúráért, az új költészetért, az új irodalmi kifejezésért vívott harccá lett. Az is fontos, hogy e harc, amiképpen itt, Magyarországon kezdődött, úgy itt fejeződött is be. Vuk is itt, Magyarországon találta meg a lehetőséget tevékenységéhez, itt aratott győzelmet, s csak innen származott el az új európaias és nemzeties kifejezés a szerb nemzet egyéb területeire is, ahol alapja és kerete lett egész irodalmi és kulturális alkotásunknak, egészen a 19. század végéig.
Ha Vuk reformjában a szerb kulturális megújhodás győzelmét köszönthetjük, teljes joggal láthatjuk Radičević költészetében az új szellem diadalát, amely azóta szuverén módon uralkodik az egész szerb költészetben. Egyetlen mondattal jellemezhetjük: a szerb irodalom végleges eleurópaiasodása az eredeti, tisztára nemzeti értékek alapján. Ha utóbbi időben sokat beszéltünk Vukról és Brankóról, sőt Dositej fölé emeltük őket, ez világért sem jelenti azt, hogy lekicsinyeljük Dositej felvilágosító munkásságát, csak ki akarjuk emelni Vuk és Branko szellemének serkentő hatását. Hogy mekkora volt ezen utóbbinak a kihatása, legjobban onnan láthatjuk, hogy az összes újabb szerb költők között éppen Branko maradt mindig minden kétségen s támadáson felül, míg a többi költő, közöttük Branko közvetlen követői is, pl. Zmaj, Jakšić és Kostić sokféle támadásnak voltak kitéve. Radičević a legújabb időkig megmaradt költészetünk mély ihletőjének. Maga Miloš Crnjanski, a háború utáni korszak legjelentékenyebb lírikusa neki köszönheti az ösztönzést egy spirituális színjátékra, sőt egy nagyszabású költeményre is, amilyen kevés van irodalmunkban. Nem szükséges hangsúlyoznom, hogy Brankót éppen egy magyarországi költő érezhette csak át igazán, és Crnjanski ilyen.
Noha Radičević abszolút mértékkel mérve kevésbé jelentékeny költő, mint Petőfi, a párhuzam mégis magától kínálkozik. Petőfi szláv származásához nem fér semmi kétség, de kétségtelen az is, hogy ő a magyarok egyik legnagyobb költője, s a világ ritka nagy lírikusainak egyike. A hasonlóság mindenekelőtt abban áll, hogy mindketten ugyanabból a forradalmasított, fiatal polgárosztályból kerültek ki, ugyanabban a szellemben nevelkedtek, ugyanabban a művelődési légkörben. Ugyanabban az esztendőben születtek, megjelenésükben s jellemükben, rövid tragikus pályájukban van valami meteorszerű. Mindketten bőven merítenek ihletet a népköltészetből, s abból új kifejezéseket vesznek, új hangot, új szellemet. E közös kulturális és szellemi talaj, közös szellemi atmoszféra, ahogy ma mondanánk, magyarázza meg azt a nagy befolyást, amelyet a két költő népük irodalmára gyakorolt. Branko mellett azonban Petőfi is erős hatással volt a Brankóból sarjadt költőkre, kivált Zmajra, és ami kevésbé ismeretes, Đura Jakšićra, aki maga állította, hogy Petőfi nélkül el sem tudja magát képzelni. Zmaj költői művei között sok Petőfi-fordítás és parafrázis (átköltés) szerepel, s ezek méltón sorakoznak Zmaj Arany-fordításai mellé (Toldi-dalok, balladák). De találunk nála közvetlen Petőfi-sugalmazásokat is. Csak akik első kézből ismerték Zmajt, tudják teljesen felmérni azt a hatást, melyet Petőfi s Arany gyakorolt rá. Igen nagy volt a Zmaj-féle fordítások kulturális hatása a szerb irodalomra, sőt egész irodalmi művelődésünk kialakulására is, amennyiben lehetővé tette a közvetlen és szerves érintkezést nem ám egy képzeletbeli, elvont távoli és idegen, hanem a közeli, valóságos és élő Európával. Ha hangsúlyoznunk kell is, hogy első, félszeg lépéseink egy Shakespeare-kultusz felé ugyancsak ebből a korból származnak, s Zmaj egy ifjabb kortársának, Branko követőjének, Laza Kostićnak a nevéhez fűződnek, mégis ki kell emelnünk Zmaj fordításait, amelyek alig néhány évvel az 1848-i végzetes és véres események után keletkeztek. Ma már majdnem kuriózum gyanánt hangzik, hogy ugyanebben az időben tűnt fel az első szerb Jókai-fordító is, Mita Rakić, Milan Rakićnak, a költőnek édesapja, Vic[195]tor Hugo ismert fordítója. Az ő Jókai-fordításai egyszerre jelennek meg Zmaj Toldi-fordításával egy belgrádi folyóiratban, a Novaković-féle Vila hasábjain.
Ha ma, száz év távolából egy pillantást vetünk Radičević költészetének kezdetére, 1843-ra, s így felöleljük egész újabb irodalmunkat, most már helyesen meg fogjuk ítélhetni, mennyi részt vettek benne a magyarországi szerbek fiai. Ha evégett a legutóbbi 100 évet három korszakra osztjuk, amint ez magától adódik, kb. a következő képet kapjuk:
Az első korszak Brankóval kezdődik, és nagyrészt az ő költészetét öleli fel. Később járul hozzá Zmaj, Đuro Jakšić, Laza Kostić, Milenko Grčić és néhány kevésbé jelentős költő. A korszak Vojislav Ilićtyel végződik, az első nagy szerb lírikussal, aki Magyarország határain kívül született. Vojislavot magát igen bensőséges kötelékek kapcsolták Magyarországhoz életében és irodalmi munkásságában egyaránt, sőt ezen országnak szentelte lírájának néhány legszebb gyöngyét (Búcsú a Sajkás kerülettől, A csárdában stb.).
Az első korszak legkimagaslóbb költője, Branko éppen úgy, mint Zmaj, Jakšić, Kostić, Grčić valamennyien magyarországiak, s kultúrájuk is innen származik.
Nemrégiben kísérletek történtek, hogy elvitassák e költőktől azt a pozitív értéket, amelyet maguknak szereztek, sőt azt is, amely a legszerényebb mértékkel mérve megilletné őket így pl. a különben rokonszenves Jovo Ilić meglehetősen szűk keretek között mozgó költészetét fölébe akarták helyezni Zmaj összehasonlíthatatlanul tágabb és mélyebb költészetének. E kísérletek okai nem voltak mindig szépek, nem is irodalmiak. Egy biztos: ma már ezek a negatív vélemények mind véglegesen el vannak ejtve, a szóban lévő költők rehabilitálása pedig (különösen Zmajé és Kostićé) már folyamatban van. Laza Kostićról nemrégiben szép cikk jelent meg egy belgrádi folyóiratban, a Novo Vremeben. Rehabilitálása egyszersmind az első komoly kísérlet az értékek átértékelésére, amire nálunk komoly szükség van.
E revízió kapcsán úgy Laza Kostić, mint Zmaj sokkal méltóbb helyet fog kapni irodalmunkban, mint amilyent eddig kapott, és sokkal szebb megvilágításban fognak az utókor előtt feltűnni, mint amilyenben eddig feltüntették őket.
Vojislav Ilić a maga tisztára lírai alkotásával természetszerűleg ehhez az első korszakhoz kapcsolódik, ellenben artisztikus modorával, intellektualizmusával, fájdalmával s keserű pesszimizmusával természetes átmenetet alkot a második korszak költészetéhez. Ez 1900-ban kezdődik s az első világháborúig tart, felöleli Mileta Jakšić, Aleksa Šantić, Dučić, Rakić, Stefanović, Božo Nikolajević, Vojislav Ilić, Pandurović s mások munkásságát, hogy Veljko Petrovityćal és Milan Ćurčinnal fejeződjék be. Míg az első korszak tartalmilag teljesen a népköltészethez simult, s alakilag a lírának engedte át az uralmat (versszak, dal, ballada), addig a második korszak már külső formájában is különbözik az elsőtől: benne a hosszabb költemények uralkodnak, a hosszú verssorok, francia típusú alexandrinusok, feltűnő hajlam mutatkozik a szonett iránt. Tartalmilag a leíró és elmélkedő líra a túlnyomó, legalábbis sokkal nagyobb helyet foglal el, mint a tiszta líra.
Mindenesetre érdekes, hogy ebben a korszakban erős kisugárzása vehető észre a régi hagyományoknak, kivált a Nemanja-korabelieknek. Törekvés mutatkozik a népköltészet szublimálására és spiritualizálására. Jellemző továbbá az a lendületes „pannon nosztalgia”, ahogy legutóbb a belgrádi kritika egy szellemes személyisége kifejezte magát, az az intim ragaszkodás a szülőföldhöz, amelyből hazafias líránk kisarjadt. Hazafias líránk megújhodása éppen a magyarországi költőkre vezethető vissza, akiknek hatása Aleksa Šantić költészetében is fellelhető.
A harmadik korszakban, amely a két világháború közötti korszakra szorítkozik, a költők már az összes szerblakta területekről származnak, s a legkülönbözőbb irányokat s áramlatokat képviselik. Egyben azonban mégis megegyeznek: s ez a kötetlen forma, a szabad vers, amely csakhamar felülkerekedik, s majdnem kizárólagos alkalmazásnak örvend az összes művekben, bármily különbözőek vagy akár ellentétesek legyenek is.
E harmadik korszak számos költői között néhány máris elismert tehetség újra a dél-magyarországi vidékről származik. Első helyen áll a már említett Miloš Crnjanski, akit Momčilo Nastasijević mellett e korszak legjelentékenyebb lírikusának tartok, bár prózája is nem csekély teremtő erőt árul el. Úgy ő, mint földije, Todor Manojlović élénk és közvetlen ösz[196]szeköttetésben állt a magyar írókkal, nevezetesen a valóban tehetséges, majdnem lángeszű Adyval. A korábbi nemzedékből Veljko Petrovićnak volt sokrétű szellemi kapcsolata a magyar költőkhöz és írókhoz Mikszáthtól és Gárdonyitól kezdve egészen a korán elhalt Kosztolányiig, akire nálunk még sokan igen jól emlékeznek.
Ha már most összefoglaló pillantást vetünk egész modern költészetünkre Brankótól mind máig, bizonyos, hogy a magyarországi szerbek az itteni kultúrszféra hatása alatt s Európához való közvetlen kapcsolatuk folytán jelentős részt vettek a szerbek költői munkásságában, s igen magas, sokszor a legmagasabb értéket képviselik, amit újabb kori költészetünk egyáltalán elért.
Ha a tiszta költészetről áttérünk a prózára (regényre és novellára), ezen a területen is találunk néhány jelentős nevet, mint Jakša Ignjatović, Stevan Sremac, Veljko Petrović, Milan Kašanin, Miloš Crnjanski – csupa olyan író, akik nem csak, hogy itt, Magyarországon születtek, hanem egész irodalmi tevékenységük is idefűzi őket.
Ugyanígy vagyunk a festészettel, a zenével s egyéb művészetekkel.
Pontosan így, és nem másképp áll a helyzet a tudományokkal s azok minden ágával, kezdve a matematikán s bölcseleten egészen a nemzeti történelemtudományig. A magyar kultúrszférából származó szerbek mindenütt megálltak, helyüket mint komoly és megbízható tudósok, közülük nem egy világhírre tett szert, mint Pupin és Tesla.
Mindez arra az állításra jogosít fel bennünket, hogy a magyarországi szerbek nemzeti kultúrájuk mellett itt egy új irodalmi, tudományos és általában szellemi kultúrát és hagyományt fejlesztettek ki, amely lényegében tisztára európai.
Ha e körülményt egész horderejében felfogtuk, arra a felismerésre jutunk, hogy nekünk kötelességünk e nemzeti hagyományt megőrizni, sőt továbbfejleszteni, további alkotómunkával néki új lendületet adni, beléje új életerőt önteni. Nem szabad megállnunk, s nem szabad engednünk, hogy bármi is megállítson. Nem szabad engednünk, hogy akár külső nehézség, akár belső gyengeség meggátoljon kötelességünk teljesítésében. Egyikből is, másikból is bőven kijutott nekünk: külső nehézségeink, belső gyengeségünk mindig volt, ma is van. De minél több nehézséggel kell megküzdenünk, annál nagyobb kötelességünk elhárítani azokat, hogy nemzeti és kulturális hagyományainkat megőrizhessük, folytathassuk és továbbfejleszthessük.
E tekintetben jelenlegi helyzetünk jobban hasonlít most, mint valaha a „keresztény urak” helyzetéhez ott a samodrežai fehér templom mellett, mikor Szent Sava a gyűlés előtt volt kénytelen megvédelmezni a Nemanja-dinasztiát. A gyűlés ugyanis azzal vádolta a Nemanjákat, hogy sokat költöttek hadi felszerelésre, míg Szent Sava rámutatott a fogadalmi templomok építésére, tehát szellemi javakra.
Ha most visszanézünk a közelmúltra, be kell ismernünk, hogy az utóbbi időben bizony, mi is szertelenül költekeztünk, s tékozoltunk a nemzeti javakat a katonai s politikai szellem fenntartására. A kulturális értékek erősen a háttérbe szorultak, vagy akár teljesen el is hanyagoltattak. Könnyű volna akár számszerűleg is kimutatni, mily aránytalanul erős volt nálunk a katonai és politikai értékek kultusza, szemben a tisztára szellemi és kulturális javakkal. Csupán azt a groteszk tényt említjük meg, hogy városaink úgyszólván vetélkedtek a harcászati, katonai és politikai jellegű szobrok felállításában, míg kultúréletünk legmarkánsabb egyéniségeinek sem szobor, sem az elismerés legkisebb jele nem jutott, sőt feledésbe is merültek. Még kevésbé törődött valaki azzal, hogy e szellemi javak valóban alkotórészeivé váljanak nemzeti művelődésünknek. Minden ok mellett, melyek arra késztetnek, hogy a heroizmus kultuszában lássuk nemzeti művelődésünk eszményképét, mégiscsak kínosan érintett valamennyiünket, hogy Njegoš 100 éves jubileumát csak a legszerényebb keretek között ülhettük meg, hogy a Szerb Irodalmi Szövetkezet (Srpska Književna Zadruga) éppen csak egy silány kompilációt adott ki Laza Kostić verseiből, míg annyi más műve máig kiadatlan, s alig-alig kaptunk egy Zmaj-kiadást, az is inkább merkantil, mint irodalmi jellegű.
Gondoljunk arra is, hány könyv foglalkozott a nyilván túlértékelt politikusokkal (Miletić, Jaša Tomić stb.), sőt a jelentéktelen személyiségekkel, az efemer jelenségekkel is, egészen addig a politikus-típusig, amelyet a mi utolérhetetlen Sremacunk ábrázolt Sreta tanító személyében, nem is karikatúráját, hanem tel[197]jesen hű rajzát adva annak, amit látott irodalmunk egyik legkiválóbb politikai pamfletjében.
Itt újólag indíttatva érezzük magunkat arra, hogy a régi görögökre hivatkozzunk. A mostani válságos időkben gyakran mutatnak a görögökre, katonai és politikai írók, művelődéstörténészek is gyakran keresnek náluk párhuzamokat. A példa több mint tanulságos: egyenesen végzetes. Nem szükséges rámutatni, hová vezette Görögországot a politikai pártoskodás és széthúzás. Ott egy oly politikai életforma alakult ki, melynek elkerülhetetlenül romlásba kellett taszítania Görögországot, s csakugyan a függetlenség elvesztésére, rombolásra, megsemmisülésre vezetett. Még szerencse, hogy a görögök szellemi kultúrája nem volt elpusztítható, mert az örökkévaló, az tartotta fenn Görögországot századokon át, s így lett a görögök kultúrája minden európai nép kultúrájának lényeges alkotórészévé. Ha a görögöktől semmi egyebet nem örököltünk volna, mint egy Epaminondászt, Themisztoclészt, vagy akár Periklészt és Demoszthenészt, mindenesetre megőriznénk e nagy férfiak emlékét, s bámulnók őket, mint ahogy az egész emberiség bámulja. De örököltünk mi a görögöktől mást is: Homéroszt és Aiszyloszt. Szophoklészt és Euripidészt. Platónt és Arisztotelészt, Hérodotosz, és Plutarkhoszt. Praxitelészt és Lüsipposzt – csupa oly nevet, amelyek nélkül a klasszikus ókorból fakadt európai kultúra egészen Dantéig, Shakespeare-ig és Goethéig el sem képzelhető. E férfiak nemléte nem csak néhány nagy név kiestét jelentené, mint Epaminondász vagy Leonidas vagy akár Periklész esetében, hanem egyszersmind azon felbecsülhetetlen szellemi javak elvesztését is, amelyek a görög írók, történetírók, bölcselők műveiben rejlenek. Sőt mi több: nélkülöznünk kellene mindazon gyümölcsöket is, amelyek e művekből sarjadtak a művelődéstörténet s az európai nemzetek tudatának tanúsága szerint.
Bennünket e példa csak igazolhat, ha azzal a felhívással fordulunk a szerbséghez, hogy az állam összeomlása után fordítsuk most minden figyelmünket kultúránk fenntartására, koncentráljuk egész életünket ama szellemi javakra, amelyeket két évszázad folyamán már magunkévá tettünk, különösen itt, Magyarországon, ahol népünk intim és szerves kapcsolatban él Európával s annak kultúrájával.
De legyen ez egyben útmutatónk is a munka útvesztőjében, a fáradalmak tömkelegében, mert minden pozitív és konstruktív erőnket tervszerűen, jól átgondolva és jól megszervezve be kell állítanunk jobb nemzeti jövőnk érdekében. Itt a jövőt nem holnaptól számítjuk, nem is valamilyen távoli időponttól, hanem már mától, attól a pillanattól kezdve, mihelyt nemzeti feladatunk, kultúránk fenntartása integrális alkotórésze lett nemcsak öntudatunknak, hanem erkölcsi énünknek, lelkiismeretünknek is.
Ez lesz egyszersmind a legméltóbb válasz Szent Sava felhívására, amelyet a keresztény urakhoz, sőt népünk valamennyi nemzedékéhez, elhunytakhoz s élőkhöz intézett, mert a népénekes jól átérezte szavait, s úgy állította oda minden időkre, mint a legfőbb bölcsességet.
Ha most ebből az elméleti elmefuttatásból konkrét, gyakorlati következtetést akarunk vonni, akkor ez éppen olyan rövid lesz, amilyen világos és parancsoló: Dolgozzunk! Ragadjunk meg miden alkalmat és minden lehetőséget, hogy dolgozhassunk, s irodalmunkat, szellemi művelődésünket megőrizhessük.
Abban a rendíthetetlen hitben fejezem be szavaimat, hogy az a rendkívüli érdeklődés, amelyeket népünk a szellemi értékekkel szemben tanúsít, a szerb nép szebb jövőjének legbiztosabb záloga. [198]
1) Az újvidéki Szerb Olvasókör 1943. március 28-án megtartott irodalmi estjén olvasta fel a szerző.