Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

Az axióma velünk születik, elhelyezkedik tudatunkban, érvényesül gondolkozásunkban anélkül, hogy tapasztalásból indulnánk ki. Így jellemzi Leibnitz az alapigazságokat. Ez a jellemzés ráillik arra az alapigazságra is, hogy a környezet döntő befolyással van képességeinkre. Ez az axióma annyira bennünk gyökeredző, hogy ha a tapasztalat nem is támasztaná alá, mint megdönthetetlent, mint dogmát: még akkor is elfogadnák.

Lelki adottságainkat magunkkal hozzuk. Ezek agytekervényeink s idegeink rejtett folyosóiban elhelyezettek. Várják, hogy tudomást vegyünk róluk, hogy gondolkozásunkban és tetteinkben érvényesülhessenek.

Mindenki bizonyos adottságon belül cselekszik és fog cselekedni. Kvantitatíve és kvalitatíve annyit, és annál gyorsabban és tökéletesebben, minél jobban összevág az adottság és a környezet üteme. Minél maradéktalanabbul tudunk belehelyezkedni környezetünkbe, annál inkább megvan a lehetősége annak, hogy szellemi erőink kivetítsék képességeink maximumát.

Türtaiosz görög költő harci dalaival lelkesítette a spártaiakat. A miliőt egész költőkórusnak képzelem; ösztökél, lelkesít, felszínre hozza minden szunnyadó tehetségünket. Persze mindenki csak annyit produkálhat, amennyit magával hozott. De ahol megvan az anyag, ott a környezet szuggesztiója folytán micsoda elitje torlódik össze a feltörő adottságnak.

A meg nem felelő környezet vagy felszív bennünket, mikor is hozzá hasonulva, sorvadunk, süllyedünk – reflexévé vá[647]lunk, végül: egyénileg teljesen elveszünk, beigazolva azt a meghatározást: mondd meg, milyen a miliőd, s én megmondom ki vagy. Ha azonban elég erősek vagyunk az ellenállásra, akkor mi szakadunk el környezetünktől, s nem fogadjuk sorsunkat úgy, ahogy adódott. Ilyenkor szükségérzettől hajtva keressük azt a keretet, mely belső, alapvető tulajdonságainkkal nem áll ellentétben, sőt harmóniába olvadva, megadja azt a lehetőséget, hogy az élet szépségeinek és gazdagságának minél tudatosabb kiaknázása mellett értékeink kifejlődhessenek.

Képességeink továbbfejlesztésére, naggyá és szélessé tételére a környezetváltoztatás elengedhetetlen kellék. Új tájak, szokások, más emberek, csodálatos hatással nyomulnak lelkünkbe, s különböző irányokba lendítenek. A benyomások felszívása árapályként hullámzik bennünk. Már nem ismételjük annyira önmagunkat, mindig újakká, mindig mássá válunk.

Mindig mássá válni! Milyen perspektívája a léleknek. Kiélt dolgainkat habozás nélkül elvetjük, nem kell takarékoskodnunk, nem kell félnünk, hogy kifosztódunk, hiszen dúskálhatunk újabbakban. Kultúrideáljaink, értékbecsléseink tökéletesednek, kifinomulnak, s szeizmográfszerű érzékenységükkel képesek lesznek a legminuciózusabb szellemi kivetülések befogadására is. Így halmazódik fel trezorunkban az egyetlen igazi értékmérőnk: a tudás.

Giordano Bruno, a világtörténelem e nagy szellemi hőse és mártírja, tíz évig járta Európa szellemi centrumait, és műveit túlnyomóan e vándorévek alatt írta. Leopardi olasz költő életét a végletekig elkeserítette a Recanatiben töltött kényszerű évek sivársága, ahol nem volt egy árva lélek sem, aki megérthette, s akivel kedvelt tárgyairól vitázhatott volna. Ez a körülmény kitörölhetetlen és végzetes nyomokat hagyott a poéta lelkében.