Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kázmér Ernő: Nikola Trajkovič: Sveta Petka három csodája

Nikola Trajkovičnak, az új szerb irodalom kitűnő tagjának írásait jól ismerjük. Elbeszéléseiben (Za gorima glasovi; Opatinska Madona) és drámáiban (legérettebb színpadi műve a Čosa) sűrített kivonatokban figyelhetjük meg epikai módszerét, amely az al[592]kotó munkára való lehetőséget soha sem kiemelkedő pózokban, hanem a szürke mindennap eseményeinek folytonosságában keresi. Novelláinak világa ezekből a mindennapi eseményekből, gyermekkori emlékekből, a valóságlátásnak abból a különös misztikumából válnak gyors, értelmes biztonsággal kidolgozott képekké, amelyekre az elmélyedő megfigyelés szellemi és idegizgalmában minden hivatott epikus szívesen rányit. Ez az önkéntelenül alkotó író egyszerű, keresetlen anyaga, és mert nem csak ismeri, hanem tudja is történetét, van ereje, önfegyelmezettsége, hogy annak csupán személytelen elbeszélőjéül maradjon.
Új könyve, a Tri vidjenja Sveta Petka – amelyet Beograd város ez évi irodalmi nagydíjával tüntettek ki – egy tiszta rajzú, három rövid elbeszélés keretébe szorított regényvázlat. Tömörségében és élményében egy család töredékes történetét vetíti elénk. A beogradi jó polgári család három nemzedékének egyszerű életébe a történelem tragikusan beleszól, de évszázados védőszentjükkel, Sveta Petkával való találkozásuk minden baj és megpróbáltatás elől megmenti őket. Ez a csoda szabadítja ki a dédanyát a pasa udvarának szolgálatából; ugyancsak ez a csoda tartóztatja vissza a hatvanas évek Beogradjának szávamenti kereskedőit – köztük az író nagyapját is – attól a kísértéstől, hogy a volt Limánon levő dzsámijába menekült török asszonyokat, gyermekeket elpusztítsák, és a világháború legszörnyűbb szakaszából, egy elhagyott középszerbiai ház kietlen pincéjéből megint csak Sveta Petka szólítja elő az ifjú katonát –, írónkat – hogy a közeledő ellenség elől meneküljön. Élnek és lélegzenek az ősök, és megformálásuk, életre keltésük tökéletes írói munka. Különös remeklés a dédanya bravúros arcképe, ez a férjétől és hat gyermekétől elszakított derék asszony, aki minden lelkiismeretes munkája mellett is kiérleli a maga csalafintaságát, menekülése útját, s amikor már-már minden hiábavaló lenne, házivédszentjénak oltalmából visszatérhet családjához.
Minden bizonnyal Nikola Trajkovič új könyve az utóbbi évek szerb elbeszélő irodalmának egyik legértékesebb és legtisztább szándékú műve. A szerb pravoszlávia családi életében olyan mély és meghatóan kegyeletes jelentőségű háziszenttel való találkozás a szerb népi lélek legszebb hagyományainak felidézése, és ezeken a találkozásokon keresztül a háziszentjével örök szolidaritásban élő nép hite hatásosan, szinte a nagy misztériumok hangulatára emlékeztetőn jut érvényre. A könyv legművészibb része a régi Beograd és társadalmának felvázolása, az ősi Kalemegdannal szemben elterülő szabók csarsiája abból a boldog, patriarchális időből, amidőn ez a szép mesterség még valóban művészet volt, mert hiszen minden kabátot gazdag aranyozás dús arabeszkjei ékesítettek. Igen eleven, valósággal hűségesen plasztikus a szávamenti Csarsija színes képe is, amelynek több régi házát a mai Karađorđeva utca még őrzi. Az egykori kereskedők kora hajnaltól késő alkonyatig ültek üzleteikben, és az a virtus járta, ki nyitja ki legkorábban üzletét, és ki kelti fel kakasszóra a mindig bóbiskoló kávést, hogy az első ízes, forró kávét neki főzze? Aki első lett, az volt a nap hőse, és bizonyos, hogy azzal napokig patakzó bőbeszédűséggel kérkedett. A magyar olvasót elsősorban a régi beogradi vonatkozások, a múlt század első felében hanyatló szerbiai török uralom eseményei érdeklik. Ezekről sok realitással és [593] mégis költői érzékenységgel retusált képeket kapunk. Minden bizonnyal ezekért a részletekért kapta a mű írója Beograd város irodalmi nagydíját is, amely így egy arra valóban érdemes és sok kitűnő képességgel rendelkező mai írónak jutott.