Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kázmér Ernő: A. Duff Cooper: A nyugati hadszíntér

A Duff Cooper a legújabb angol politikusnemzedék ismert tagja a demokrácia legjobb hagyományainak hűséges őrzője. Demokrata abban a harcos értelemben, hogy tud felháborodni és nyugtalan, szabad szellemével a totális szocializmussal szembeszállni. Amikor Douglais Haignek, a világháború angol hadserege főparancsnokának naplója nyomán ezt a ma kétszeresen érdekes és jelentős haditörténelmi munkáját megírta – amire hivatottabb író alig akadt volna, hiszen a főparancsnoknak háborús parancsőrtisztje volt – aligha tudta, hogy egyszer a nagy brit birodalom kormányának több miniszteri tárcát viselt államférfiai közzé fog tartozni. Mégis műve minden sorából azok a magasabb rendű társadalmi és emberi elvek világítanak ki, amelyekért ma is hűséges kitartással száll síkra. Egy későbbi könyve, amelyet a korlátlan hatalmú Talleyrandról, a francia-angol barátság nagy úttörőjéről írt, már inkább politikus mű. Amikor azt írta, úgy tudjuk, hogy már tengerészeti miniszter volt, tehát a nyugati hatalmak barátságában maga is érdekelt, amelynek kedvéért a kártyázó, szeretkező Talleyrandnak sok bűnét mentegeti, és teljesen elnézi. Ilyen volt például az Enghien herceg megöletése, akinek a vincennesi kastélyban történt meggyilkolása valóban nem volt politika vagy emberi tettnek nevezhető, hiszen olyan nagy mestereket is megindított, mint JeanPaul Laurens, akinek a herceg megöletését ábrázoló történelmi festménye a tizenkilencedik század francia művészete egyik legjelentősebb vászna.
„A nyugati hadszíntér” mint már fentebb említettük, Haig naplója nyomán íródott. Természetes is lett volna, ha abból az Emil Ludwig vagy akár a Stefan Zweig modorában készült életrajz kerekedik. Tulajdonképpen annak is indult és Haig oxfordi egyetemi, indiai, délafrikai katonai szolgálatának évein át hűséges pontosan láttatta azokat a tulajdonságokat, amelyekből későbbi hadvezéri jelentősége kiteljesedett és a nagy világégésben olyan érvényesülésig jutott. Ebben az eleven, képszerű kezdő ötven oldalban A. Duff-Cooper jó író is. Nincs olyan esztétikai szempont, amely ellene szólna. Szerencsés elbeszélő modorban próbált keveset mondani, hűen a szinte kötelező angol szűkszavúsághoz, amely ha személyes vonatkozásokról van szó, Haig naplójában is csak apró, szinte sztenografikus tőmondatokba szorul. 1914. azonban mint sok mindenbe, ebbe a nyílegyenesen előrerendülő katonai karrierbe is beleszólt és a legmagasabb helyre jutott tábornokot a stratégia és a mindennapi politika között olyan helyzetekbe sodorta, amelyekbe erősebb karakterek is meginogtak. Haig mégis állta a harcot. Tiszteletreméltó jellemével, szerénységével, a közlegénytől a szűkebb vezérkarába tartozó magas rangú katonatisztekhez való rendíthetetlen ragaszkodásával nemcsak az angol katonának, de az elhatározásai mellett sziklaszilárdan kitartó angol léleknek jellegzetes képviselője volt, s a győzelembe vetett fanatikus hitével a mérhetetlen erőfeszítéseket már-már alig bíró, összeomlás előtt álló nyugati haderőket sikerült is végső diadalhoz segíteni.
Haig naplójegyzeteinek hűséges követésén túl a könyvnek elsőrendű politikai-történelmi jelentőséget ad, hogy az úgynevezett „entente cordiale” kulisszái mögé és a had[591]vezérek és politikusak között sokszor már-már veszedelmesen tátongó űrbe élesen bevilágít. Intim, alig ismert részletekre, mozzanatokra mutat, amelyek a világ akkori nagy színpadán mozgó, vezető egyéniségeket történelminek éppen nem nevezhető szerepkörükben mutatják be. Ezeknél a jellemzéseknél aprólékos, szinte mindenre kiterjedően részletes és nagyszerű anyagismerete sokszor sematikus előadómodora menti meg csak az olvasót attól a feltevéstől, mintha politikai pamfletet olvasna. Lloyd George semmi esetre sem lehet államférfiúi ideálja. Haig szürke, minden kritikától tartózkodó tárgyilagos lejegyzéseiből Anglia volt háborús miniszterelnökéről olyan arcképet fest, amely itt-ott már Daumier modorára emlékeztet. Igaz, hogy az ilyen kifakadásokra bőséges ok volt. Sokszor maga Haig is annyira el volt keseredve, hogy naplójában egy helyütt így kiált fel: „Minden könnyen menne, ha az embernek csak a németekkel volna dolga.” A naplóból kikerekedett életrajz és a harcászati-politikai feljegyzésekből valóságos forrásművé duzzadt történelmi műnek azonban olyan drámai részletei is vannak, amelyeknél az olvasó fáradt szeme már alig tud küzdeni a könnyáradat ellen. A poklok minden tüzet felülmúló flandriai harcok leírására gondolok itt, amelyeknek elsődleges, valóságos freskószerű, irodalmi artisztikumát az együttérzés végtelen emberiessége vonja be. S mi, akik húsz év után a mai háborús térkép segítségével ismét nyomon követhetjük az 1918. szeptemberének s októberének minden tragikumát, szinte elborzadva gondolunk arra, hát nem volt elég az a pokoli szenvedés, ami az emberiséget Passchendaele és az Ipern körül akkor érte, hogy Európa nagy nemzetei ismét a szenvedés kimondhatatlan kínjait zúdítják az emberiség millióira? Annak idején a győztes Haig visszautasított minden közreműködést abban a béketervezetben, amelyet a győzelem mámorában Foch tábornak tárt eléje. Tiltakozott az ellen, hogy a német nép becsületét megsértsék. Nem hallgattak rá, s „az olcsó moralizálás, a hivalkodó öntetszelgés” odáig fejlődőt, hogy huszonegy év után újra lángba borult Európa. Sok minden másképp alakulhatott volna, ha arra az egyszerű, nemes katonára hallgatnak, aki minden kitüntetést visszautasítva, csak a frontharcosok szövetségének elnökségét tartva meg 1928. elején végleg elköltözik arról a földről, amelyen a valaha is létező legnagyobb hadsereget győzelemre vezette.
A. Duff-Cooper könyve mindenképpen jelentős és időszerű könyv. Olyan olvasmány, amely a történelmi-politikai közelmúltat alaposan megismerni akaró olvasó számára távlatokat nyit. Ezt a célt szolgálja Balla Antal kitűnő fordítása és a könyv gondos kiállításához adott néhány szemléltető térképe.