Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kázmér Ernő: Márai Sándor: A szegények iskolája

Egy alig ismert ókori filozófus, Epietetus mondta valahol, hogy aki boldogtalan, saját hibájából az, mert Isten minden embert boldognak teremtett. Márai Sándor néhány évvel ezelőtt megjelent, és most új kiadású könyvében, A szegények iskolájában körülbelül ugyanezt mondja. Aki szegény, az a maga hibájából az, mert mindannyian gazdagnak teremtődtünk. Ennek a megnyugtató gondolatnak hitvallásával az író minden nagyobb erőfeszítés, bölcseleti módszer vagy tudományos vizsgálódás nélkül a szegénység kérdését, a szegény embert a maga környezete társadalmára szűkíti: a tipikus pesti kispolgár havi kétszáznegyven pengős környezetére. Ebből a pesti szemszögből világítja meg érdekes, de inkább irodalmi elképzelésből fakadó szempontjait. Mert, hogy lehet és szabad-e a ma viszonyai között a havi kétszáznegyven pengős jövedelmet – tehát kétezer dinárt – „tűrhetetlen, alantas, élvezetnélküli életformá”-nak nyilvántartani, azt hiszem, nem szorul erőteljesebb cáfolatra. Nem is kell a szegénység klasszikus szociálpolitikusaihoz: Charles Boothoz vagy a Webb-házaspárhoz fordulni, hogy Márai Sándornak a szegénységhez hozzászóló, a megelégedett polgár személytelenségében, érdektelenségében is ragyogó dialektikával megírt eszmei játékát megdöntsük. A szegénység a társadalom betegségi tünete. Ha elismernénk is, hogy a szegénység viszonylagos fogalom, és az élelem, ruházkodás, lakásínségen felül a legelfinomultabb szellemi szükségletnek hiánya is kelthet szegénységérzetet, a megoldás és a segítség bizonyára más felé van, mint amerre azt Márai Sándor keresi, és kerestetni kívánja.
Tehetséges íróval szemben nehéz az érvelés. Kétszeresen nehéz azonban Márai Sándorral, aki regényeiben a belső feszültség, a nyugtalanság és a termő teljesítmény minden hevülését magában hordja. Felesleges őt a szegénység és az eugenika kapcsolataira, az elégtelen foglalkoztatás hiányosságaira, a társadalmi jótékonyság vagy az állami biztosítás szűkmarkúságára figyelmeztetni. Nem a szociális tudományosság művelője. Márai a kérdés magvát a jellem és az egyéniség jelentőségében keresi. „Jámbor álmodozóknak vagy mindenre elszánt fanatikusoknak” nevez már jó előre mindannyiunkat, ha rendkívüli szelleme eszmékben, szenvedélyekben szintetikus, új elméletét akár eszmei, akár anyagias szempontból próbálnánk gyengíteni. Környezetében, szegény ember típusában két ellentétes szubsztancia a lényeg. Az átlagos pesti polgár, aki szelleme frissességével, ösztönös érzelgősségével több a nyárspolgárnál, az úgynevezett „Normalbür[587]ger”-nél, és az a jellem, ha így jobban hangzik, gyengejellem, aki a maga hangos ragaszkodásával nem elégszik meg, hogy a havi 240 pengőnél a kispolgári szegénység beoszthatóságra alkalmas anyagi alapjánál maradjon, hanem szenvedélyes kiegyensúlyozatlansággal, lelki labilitással, termő képzeletének segítségével a gazdagság erős, egészséges tudatával járja az író szegénységi iskoláját. Hőseit az író „gyakorlati szegények”-nek nevezi. Könyvét is ezeknek írja, holott ők teremtették a civilizációt, „leányaik műselyemruhában járnak a moziba, rádiót, autót, könyvet fogyasztanak, mégis olyan szegények, mint a jeges medve a Lappföldön”. Mi „jámbor álmodozók és mindenre elszánt fanatikusok”, bocsásson meg érte Márai, a gyakorló, sőt a gyakorlati szegényeket a szennyes utcák bérkaszárnyáinak túlzsúfolt lakásaiba préselt munkanélküli áldozatokban, a koldulni és hazudni kényszerülő iszákos kamaszokban látjuk. Nem sajnáljuk azokat a polgárokat, akik várótermek falán függő plakátokból teljesednek világ körüli utazókká vagy Dob utcai lényüket az átköltés „nemes művészetével” változtatják például perzsa előkelőséggé. Tagadhatatlan, H. B. barátunk nyolcéves perzsa „élete” rávezet bennünket arra a belátásra, hogy „átköltési művészete” tudományos-patologikus pontossággal megjelölve egy eszmékben, szenvedélyekben értékes „Sonderleistung”, amihez képest a magunkfajta „romantikus átköltők”, a jó élet „kisplasztikusai” igazán csak dilettáns teljesítményekig juthatunk. Az, amit az író regényes átköltésnek vél, s ezzel kapcsolatosan egy és mást párizsi éveiből elmond, az már líra, a „beatus ille” jammesi poézise. Mert az az elegáns dandy, aki Márai volt Párizsban, és a „kóbor eb általános életszintjén” felül ült naponta a montparnasse-i kávéházak teraszán, legyünk ezúttal indiszkrétek, nem szorult barátjának, H. B. úrnak átköltése utánzására.
Vegyünk-e még egyszerűbb példákat, tételeket abból a máraii tanból, ami a szegénység iskolájának anyaga? Szükséges-e, hogy harcba szálljunk érdekes és vidám A-B. tabellájával, amelyek a szegénnyel szerelemből vagy érdekből vacsorázó nő kiadásainak különbözőségeire mutatnak, s amelynek bizonyítására a világgazdaság nagy statisztikusát, Woytinskit is felvonultatja? Márai Sándor íróiságának csillaga magasabban fénylik, és fiatal energiájának kezdő sebességét nagyobb, lélekbemarkolóbb írások adták, semhogy ez a lírai hevületű, de fanyar túlzásba burkolódzó passzív könyvének visszahatása lenne arra a meleg érzésre, arra a jó szívre, amiről egyénien keserű bölcselkedése ellenére is külön kell beszélni. Mert Márai gondoskodni akar a szegényekről, az ő szegényeiről, akik az élet szépségeiről, utazásokról, nőkről, divatról, öltözködésről álmodoznak. Családfőként, apaként akar a körúti kávéházak asztalainál melléjük ülni, és különös szenvedélye tömör, égető parazsával minden légüres derűjével, a szegénység hamujából a gazdagság gyémántját előkotorni. S amikor ez a kedves, derűs, drága költőember bő ulsterébe melegedve megelégedett mosollyal ajkán lép ki a kávéházból a világvárosi utca téli hangulatában nem is látja, hogy a sarki nyomorék koldus arcára az éhség és a fagy lila rózsákat varázsol.
Az ész alapján álló társadalomtudomány és a szív sejtelmein lebegő költői mámor soha sem eredt közös forrásból. A tudomány közvetlen választ vagy maradéktalan [588] utalást ad, a költő művészetet, amit éppen azért neveznek művészetnek, mert nem a természet. Ki ez az új próféta, aki gazdagságot hirdet? Költő, aki a mai vajúdó, kísérleti ifjúság lélektanaihoz néhány meglepő és ragyogóan bravúros regényében szólt hozzá; Úr, aki párás, alacsony ködben úszó budai utcákon kutyáját sétáltatja. Költő és úr… a lelki egyensúly és derűlátás kiteljesedett típusa. Meg kell tőle kérdezni, bizalmatlanság és kétkedés nélkül, mit is akar a szegényektől, Európánknak ezektől a szomorú kísérteteitől, s miért akarja, hogy emberi dokumentumaikat azon az irodalmi, szinte lírai szemüvegen át lássuk, amit a slemilizmustól még a Márai lelkesen elmélkedő fanyar és negatív derűlátása sem tud elkülöníteni?