Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kázmér Ernő: Csathó Kálmán: Szita utca 25.

Bizony, ide s tova húsz éve, hogy Csathó Kálmán regényeit olvastuk. A két évtized alatt, ami azóta eltelt, az úri magyar középosztálynak ez a kedves, derűs, szinte túl kedélyes írója vagy egy tucatnyi regényt jelentetett meg. Legújabb művéből látjuk, könnyű hangja azóta sem mélyült el. Valóban, ma sem célja olvasóiban borús-tragikus gondolatokat ébreszteni, vagy Isten bocsáss, regényeinek társadalmi körét, mulatságosan könnyű alakjait a kritika boncoló kése alá vonni. Írói magatartása még mindig csak a szórakoztatás vágyából fakad. Nincsenek lelki gátlásai, sem olyan mélyreható kérdései, amelyekből arra is következtethetnénk, hogy évtizedes, népszerű regényírói múltja után végre a magyar sorsközösségnek olyan szimbolikus erejű gondolata felé nyúlna, ami irodalmi alkotásában mindannyiunk szívbeli ügyévé válhatna. Szerénysége és a maga vágta írói útja mellett kitartó ragaszkodása dicséretre méltó. Ehhez a lehatároltsághoz nem is illik más, mint szépen, kedvesen, simán, itt-ott elegánsan megcsillanó, jó társaságok langyos levegőjű szalonjaira emlékeztető elbeszélői hangja, amiből csak itt-ott ütközik ki valami abból a valóságból, amit ma még a felszínnek legfelületén maradni akaró író sem tud kikerülni.
Azonban a húsz év alatt, ha az író nem is, de a magyar társadalom alaposan megváltozott. Ha annak alkatát Csathó Kálmán ma is ifjan dobogó szívével veti papírra, a könnyű társadalmi olajnyomatból ma már történelmi freskó és szociológusok izgalmas, tudományos anyaga lett. Az a valóság, amit az író legújabb regénye, a Szita utca 25.” is érint. Ezt a valóságot úgy állítja be, hogy a régi világ erkölcsösebb, előkelőbb és finomabb volt. Rendületlenül vallja, hogy a mai őszintébb. Az új regény nagymamája ezt az őszinteséget ugyancsak abban látja, hogy „ha az embereknek melegük van, megmutatják a hózentrógerjukat”, de a nagymamának kevés joga van az unokák világa felett ítélőszéket tartani. Mert bizony az egykori kis tizennégy éves kokott, aki sóhajos célzásokat tett korai csalódásokra, a „férfiak” becsületességébe vetett hitéből való kiábrándulására, s aki a próbabál szavazataiért nem restellt újabb hódítási játékokat kezdeményezni, egy cseppet sem maradt alul dolgozó, kenyeret kereső mai húszéves unokájánál, aki fiúk társaságában bárba megy, hogy egy régi szerelmének és unokahúga vőlegényének zavaros ügyében végre tisztán láthasson. Ezzel a regény meséjével és gondolatmenetével nagyjából végeztünk is. Érdekes formájáról, stílusbeli finomságairól illik azonban egy és mást mondani. Meglepő ugyanis a nagymama-unoka feljegyzéseit felváltó naplóformából kikerekedő társadalmi kép, a személyek azonossága mellett is annyira elüt egymástól. Az író ehhez a társadalmi képhez szerencsés formát választott. Az elhasználtnak, unottnak vélt naplójegyzetekből úgy a kor belső analízise, mint a külső események levegője tömör rendben, sűrítve mutatkozik, és a szétfolyni látszó naplóforma a regénynek valóságos szerkezeti egyensúlyozottságot kölcsönöz. Benne a regényanyag tisztán és világosan áttekinthető és írója természetes, közvetlenül csevegő, minden mester[586]kéltség nélkül is sokfelé mutató elbeszélői, leírói képzeletét szolgáló stílusával az olvasó és az író között szinte magától értetődő, közvetlen kapcsolatot teremt. Valljuk be, az ilyenfajta regényre is szükség van. Az utóbbi években annyi „eszmei emelkedettségű”, „filozofikus törekvésű”, „európai igényű” magyar regényt olvastunk, hogy szinte jólesik, ha csak húsz évben egyszer is, egy olyan regénnyel találkozni, amelynek írója nem akar mást adni, mint mi lényege!