Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kázmér Ernő: E. F. Sillanpää

Finn regényeket olvasva egyre erősebben él bennünk az a tudat, hogy íróik művészetének minden íze, minden gesztusa a nép, a múlt és a föld éltető gyökeréből táplálkozik, és tör utat ahhoz a sajátos északi lélekhez, ahhoz a sajátos északi természeti világhoz, amely a finn nemzet lényege. Minden finn költőnek, regényírónak a nemzeti múlt és a föld mitikus álma a nagy élménye. Ezt festette a nagy Järnefelt, s ez csendül ki Sibelius szimfóniáinak zenei hangjából is. Költő, író, festő, szobrász vagy zenész, a népi költészet és a népi zene mitikus természetpoézisében talál iránya, egyénisége szabad kifejlesztésére. Amikor a halhatatlan Lönnrot egy gazdag élet minden percét a Kalevalának, az ősi hagyományok e dús forrásának feltárására fordította, tulajdonképpen a finn nemzeti műveltségnek és a népi irodalomnak olyan emlékanyagot adott, amely köré csoportosulhatott csakhamar az egész nemzeti élet. Alexis Kivi pompás humorú népi elbeszélése az A hét testvér éppen olyan hatalmas népi eposszá vált, mint a Kalevala, amelynek hatása alatt írta, míg a századunk második tizedében elhunyt Juhani Aho álmodozó hangulatú, gyermeki emlékekből táplálkozó lírai vázlatai vagy a nagyszerű lélekrajzú, az érett nyár panteizmusából kiteljesedett szünidei regénye, az Elli házassága, a múlt század végén elhunyt és svédül író nagy finn elbeszélőnek Zacharias Topeliusnak bensőséges és a finn tájak szépségét visszatükröző meséi tisztaságából fakadt. Mint Hamsun Panjában, Aho regényeiben is, ez a lenyűgöző hatás, amitől az észak valamennyi nagy elbeszélője Lagerlöf éppen úgy, mint Aho kortársának. Johannes Linnankoskinak Dal a tűzpiros virágról című nagy regénye – elszakadni soha sem tudott. Voltak finn regényírók, és vannak még ma is, akik a falu nincstelenjeinek szomorú életét, (Arvid Järnefelt, Ilmari Kiantos) az orosz elnyomás alatt sokat szenvedett finn nép történelmének legtragikusabb szakaszait (Maila Talvio, Joel Lehtonnen) írják. Ha itt-ott ki is tör belőlük a szomszédos orosz nép irodalmi titánjainak, így elsősorban Tolsztojnak leegyszerűsített, evangéliumszerű eszmei világa, népi alakjainak kedélyében és szenvedélyében az ősi lélek ős a Biblia tisztaságából feltörő természetesség a döntő. A Gösta Berling álomvilága és a Hamsun természetimádása!
Az új Nobel-díjas F. E. Sillanpää a mai finn irodalomnak legkimagaslóbb alakja. Az előtte járó Kivi, Aho és Linnankoski nagy nemzedékének hűséges követője. Az „ezer tó országának” középső részéből, a megvesztegetően szép finn tájnak arról a vidékéről való, ahol Eino Leino rövid, kezdetleges népdalszerű versei születtek, és ahol a nép daloló kedve azokban a többszólamú dal-együttesekben nyilvánul meg, amelyek az egyszerű érzés kifejező erejével, szabadon áradó természeti és romantikus hatást keltenek. Sillanpää nagyon szegény volt. Jó ismerősök segítségével jutott [583] az egyetemi városkákig, a művészektől népes apró kávéházakig, ahol művészek körül lézengett. Később már erre az életre sem telt. Abbahagyta orvosi tanulmányait, s visszament a faluba. Rövid életű folyóiratocskákba küldte első novelláit, amelyek a világháború előtti évek északi irodalma nagyságainak, így Hamsunnak és Strindbergnek modorát tükrözték. Később körülnézett falujában, és sokat kószált a messze eső tanyákon is. Így került közelebb a természethez, az ősi élmény egyszerűségéhez. A jámbor szomorúság című regénye már egy gyermekkorától késő öregségéig szenvedő földszegény parasztnak szomorú, embertelen élete, aki végül is a polgárháborúba sodródik, ahol a fehérek agyonlövik. A halál, mint valami megnyugtató, minden testvérháborút megbékítő jelkép leng a regény felett. A valószerű ábrázolás darabosságából is felsíró finom léleklátás elnyomja azt az alig észrevehető, megbúvó tendenciacsírát, amit valóban csak az érzékeny fül hall meg.
Legújabb regénye a „Silja”. Ezért kapta a Nobel-díjat. (Magyarul: Franklin Társulat, Budapest, 1939. – N. Sebestyén Irén figyelemreméltóan szép és meleg érzéstől fűtött értékes fordítása.)
Egy régi családfa utolsó hajtásáról, egy magányosságában emberektől, vágyaktól teljesen elszakadó és a halál elé szinte alázattal lépő fiatal leányról szól ez a társadalomrajzában és emberismeretében nemes egyszerűségű meghatóan szép nagy regény, amely nemcsak az új finn, de az északi regényirodalom utolsó pár évének is legkiemelkedőbb alkotása. A finn természet végtelen világa és élő valósága, a csendes tavaknak, partoknak, szigeteknek és nyári éjszakák illatáradatában éneklő madarak hosszan elnyúló dallamának gyöngéd harmóniája veszi körül minden élő alakját. Varázslatosan tiszta levegőjében minden olyan súlytalan, természetes, magától értetődő, mint a Kustaaék ősi, családi házának és a hozzá tartozó gazdaságnak tönkremenése. Hilma halálos betegsége és az öreg Salmelus halála, akit éppen úgy találnak holtan kis konyhája küszöbén, mint egykor az ősi ház csűrjében apját a nagygazdát. Sillanpää messze kanyarodott attól a költői küzdelemtől, hogy a maga lelki élményeit énekelje vagy kikívánkozó őszinteségében csak a maga hangulatát fesse. Az ő világának forrása nem a saját lelke, nem is a saját szíve verése, hanem mindenkié. Minden, ami körülötte van. Az esemény sem csupán az övé. Nem is vele történik. Együtt éli át azokkal, akikkel az elszórt falvakban, gazdaságokban vagy tavak mentén húzódó erdők homályába rejtőző kunyhókban találkozott. Az élmény kedvéért sokat kell barangolni. Sok embert és sok dolgot kell megismerni. Sok mindenre kell emlékezni. Mint mikor az események fejlődő mozzanatai apró láncszemekből öltenek formát, elbeszélő művészetének legmagasabb eszményét éppen azok a hétköznapi, magától értetődő apróságok szolgálják, amelyek mögött gyöngéd és lélekbe világító érzékenységek muzsikálnak. Milyen finom és impresszionizmusa nyugtalanságában is, mégis mennyire mélabús az a szép jelenet, amikor Silja, a szolgálóleány táncba készül. Ragyogó jókedvvel öltözködik, majd a szelíd dombok lejtőire kapaszkodva, az alkony pírjában égő, rőt nyárfaligetek fái alatt megy [584] a falu felé. Pontos és biztos korrajzával milyen tökéletes és orvosilag is megdönthetetlenül hű a tüdőbajos Silja lassú haldoklásának leírása, az elsorvadó anyag helyébe lépő teljes lélek szerelmes érzése, Armasz emléke, ami élete utolsó pillanatában is szorosan hozzásimul, mint apja szelleme, amikor egyszer kisleány korában férfias erejének teljességével éppen úgy ölbe vette, magához szorította, és hónaljáig belemerülve a vízbe, a recsegő, úszó jégtábláról kimentette. Míg Silja élményei egyre sorvadnak, egyre átlátszóbbakká, szinte légiesekké válnak, mögöttük a finn gazda nehéz élete, küzdelme és a derűs égbolt alatt is verejtékes munkája húzódik meg. Az egykori vagyonok teljes felőrlődése, az elszegényedés és az események hátterében a polgárháborúban összeütköző féktelen szenvedélyek tömegrajzai már a történelemíró lefojtott, objektív magatartását öltik magukra.
Nem volt könnyű ezt a maga erőbírása elé gördített súlyos feladatot megoldani, és Silja légiesen tiszta története mellé a finnek népi vonásainak: a józanságnak, az egyszerűségnek érzelmi lágysággal párosuló faji tulajdonságaiból kibomló nemzedékképet megfesteni. Mint egykori pártfogója: Järnefelt, a festő ő is tisztán rajzol meg mindent. Világosan látni tájait és alakjait. Nem siet a leírással. Vannak tájak, amelyekhez szívesen visszatér. Ha egy új alakot rajzol, nemcsak azt rajzolja, hanem a vele, körülötte élő világképet is. Az északi irodalomban csak Hamsun festői ereje mérhető az övéhez. Csak az ő színeinek festőisége hat olyan drámai erővel, mint a Sillanpääé. Méltó utóda a nörnholmi remetének, erős szeme annak a láncnak, amely a mai európai regény magányos mestereit a szenvedő emberért való együttérzéshez köti. Ebben a szolidaritásban nincs egyedül. A vidéki vagy az úgynevezett „regionális” irodalom hódít ma a világirodalomban. Így a legújabb francia irodalomban is, amelyben a regionális törekvéseknek olyan reprezentánsai vannak, mint Mauriac (Bordeaux környéke), André Chamson (Cévennes), Jean Giono (a Durance folyó partjai) és C. F. Ramuz (A francia Svájc legvadabb hegyvidéke, a Valais). Sillanpää különben Jean Gionora és C. F. Ramuzra is sokban emlékeztet. Giono regényei is földszagúak és főmotívumuk az a szinte testi együttélés, ami alakjait a földhöz köti. Stílusa a paraszti beszédnek valóságos ritmusa és hasonlatait a természet szépségeiből veszi. Emberei az állatokkal és a növényvilággal természeti közösségben élnek azzal a csodálatos tudatalatti, ősi panteizmussal, ami C. F. Ramuz regényeiben már a népköltészet látomásáig ér. A francia–svájci elbeszélőnek erős színekkel, súlyos gesztusokkal felépített és falu valóságtragédiákra emlékeztető történéseihez muzikális, könnyelmű népköltészeti emlékanyag simul, ami az elemi erővel kitörő sorsszerűséget a népmese darabos hangulatával és a mese lassú, méltóságos patakzásával tompítja. Regényeinek valóságos népi melódiája van. Ez a befelé énekelt melódia Sillanpäänak is megvesztegetően varázsos sajátossága. [585]