Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Vető György: Az ő igazi arca

[Kép 01]

Ötven családfő adatait tartalmazza a fenti kimutatás. Úgy, ahogy maga az élet – minden válogatás, minden előzetes szándék nélkül, tisztán a közvetlen életkörülmények valósága alapján – vetíti elénk ezeket az adatokat. Személyes ismerősök ők, a mindennapi élet verejtékes küzdelmének társai. És éppen azért nem pusztán csak tényadatok e kimutatás számsorai, nemcsak a végeredmény összegezői, hanem az élet minden irányú összefüggéseinek alapján egy teljes életkép kifejezői is. És e munka értéke éppen az, hogy nem találgatásokra és feltevésekre ad alkalmat, hanem a való, a mindennapi élet igazi arcát adja. Úgy, ahogy az magában, összes körülményei belső és külső indítóokaiban kialakult. Az adatok feldolgozása is nemcsak a számadatok összehasonlítását jelenti, hanem a számok belső értékét, az élő élet útjának, küzdelmeinek szellemi és anyagi hiányait és értékét. Minőség és minősítés a fontos. Ezt kívánja a tisztánlátás, az elfogulatlan önismeret, amely egyedüli alapja annak, hogy helyzetünket céltudatos munka irányítása alá vonjuk. Népünkről való ismeretünk elszomorítóan hiányos. Anyagi állapota úgy ahogy nagy általánosságban ismert. Szellemi alkata azonban csak találgatásokból vagy pedig bizonyos ideológiák kényszerű magyarázgatásaiból rajzolódott elénk. A találgatások idejét múlta módszere, fellengős álomlátása csak hiú képzelődés. A nép szürke realitások között él, amelyeket tőle független viszonyok irányítanak, s amelyek között ő csak a legkomolyabb megfontolás mellett tudja életét fenntartani. A nép komoly és meggondolt, ezért csak komoly és megfontolt dolgokra figyel föl, de ezeket aztán komolyan is veszi, és egész lényével átélve értékeli. A nép szellemi alkata mélységesen komoly. Teljes tudatában van helyzete feltételeinek, és ösztönösen is – hiszen az élet nála folytonos drámai élmény – megérti a szók és gondolatok súlyát vagy súlytalanságát: életet fenntartó, vagy életet veszélyeztető minőségét. Ez nem jelenti azonban az eszményi lelkület hiányát. Ellenkezőleg. Megrázó élményei inkább emelik eszményi értékének színvonalát. Az élet mélységes értelmet kap nála s egyéni életének iránya a közös élet, a közös sors tisztul[567]tabb megélése felé hajlik. A különféle ideológiák magyarázgatásait éppen ez az eszményiség ellenőrzi. S levont következtetései velük szemben meglepően magasrendűek. Észreveszi a választó és elválasztó törekvéseket, és azokra öntudattal visszahat. Szellemisége öntudatos kritikai látássá szélesült, amelynek belső, tartalmi egységét őszinte emberi felelősségérzete alkotja, emberisége cselekvő, közreműködő, nem elzárkózó (ezért nem is volt érzéke az úgynevezett „kisebbségi” szellemiség inkább csak alkalmi jelentőségű elgondolásaival szemben), míg szellemiségének külső formáit élettapasztalatainak mindig a való helyzetből fakadó tényereje adja. Amit mond, az megokolt, szabatos. Ezek népi szellemiségünk fő jellemvonásai, melyeknek ismerete nélkül nem lehet azt kellőképpen értékelni.
*
A fenti kimutatás adatait úgy az 1933. évre, mint az 1938. évre ötven-ötven családfő szolgáltatja. Az ezután következő kimutatások adatait is. Megjegyzendő azonban – sőt éppen ez a legfontosabb a kimutatások valamennyijénél –, hogy az 1933. év adatait szolgáltató ötven családfő nem azonos az 1938. év ötven családfőjével. Két külön csoport ez. Ezáltal a kimutatás a lehető legszélesebb alapra helyeződött, hiszen mind a két csoport válogatás nélkül jött létre, s így: úgy a szellemi állomány, mint az anyagi, a lehető legvalóbb képet adja. S emellett a két csoport összehasonlítása az adatértékek kritikai ellenőrzését is jelenti. Mert miután az összes családfők adatai kívül esnek a mi lehetőségeink határán – a két csoport adatai kiegészítik, és ellenőrzik egymást. És a következőkben is látni fogjuk, hogy ez az eljárás a lehető leghelyesebb volt, hiszen a két csoport adatai meglepően egyeznek, és így az egész falu szellemi és anyagi állományáról szinte tökéletes képet kapunk. A családfők életkor szerint a 30. évtől a 60. életévig szerepelnek. Ez egy teljes generáció képe, melynek fiataljai már a háború után jöttek az életbe, míg az idősebbek a háború előtti időket képviselik. Ez a beosztás lehetővé teszi a ránk nézve legnagyobb kérdés ellenőrzését: van-e valamilyen élettörés népünk e két korhatára között? Haladtunk-e, vagy süllyedtünk? Megtartottuk-e életerőnket, vagy megfogytunk-e abban? A mindenütt, minden adat mellé feljegyzett százalékarány valószínűsége elfogadható e generáció kebelén belüli állapot megjelölésére annál is inkább, mert hiszen az adatok – s ezt itt még egyszer alá kell húzni – nem válogatás által jöttek létre. A tenger vizének egy csöppje ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint az egész tengervíz. S ha még feljegyezzük azt is, hogy a kb. 750 családfő közül 100 családfő adatai állanak rendelkezésünkre, az ő adataikból keletkező életkép az egészre vonatkoztatva is valószerű marad. Sőt e község életképe – egészen elenyésző kivétellel – az egész jugoszláviai magyarság életképéről is felvilágosítással szolgálhat, hiszen az életkörülmények az egész magyarság kebelén belül nem mutatnak lényeges különbséget. A további kimutatások megértéséhez a fent elmondottak szorosan hozzátartoznak.
*
A tisztultabb emberi gondolkodás – amint e fejezet élén álló kimutatás komor helyzetképét szemléli – az ember belső arcát kutatja-keresi. Azokat a belső történéseket kívánja látni, amelyek függetlenül a napi [568] helyzet súlyosságától, teremtő és megtartó irányba hatnak. És ez természetes is. Hiszen a helyzet minden nehéz volta ellenére is tévedés volna azt állapítani meg, hogy maga az élet is követi az anyagi leromlás útját, vagy hogy a már eleve nehéz anyagi feltételek mellett az élet szükségképpen elsorvadni kényszerül. Nem úgy van. Távolról sem. Az emberi élet nagy összefüggései meghaladják az anyagi lehetőségek nagyon is véges értékű jelentőségét. Az életet az egyetemes, az egész emberi létezés felismerései irányítják. A föld minden kincse s az anyagokban rejlő minden működő erő a szellem magasztos lelkesültsége, emberi célokat láttató és megőrző képessége hiányában értéktelen, halott dolog lenne. Értékeket csak a szellem termel, s ezen értékeket emberi javakká csak az erkölcsi belátás teheti. Szellem, erkölcs s emberség – ez az a nagy összefüggés, amely az élet dolgait irányítja. S az egész emberiség történelme tanúsítja, hogy felemelkedés csak ezen az úton volt lehetséges. Ez a tisztultabb emberi gondolkodás alapja, s ha életünk lehetőségeit vizsgáljuk, csak ebből a szempontból nézhetünk előre.
Népünk óriási többsége falun él. Tehát a falu életminőségét kell elsősorban vizsgálat tárgyává tenni. A falu s népének alapvonásait a természettel való közvetlen kapcsolata adja meg. Vajon népünk szellemiségében ez a kapcsolat élő, teremtőerőként van-e meg? Vagy pedig népünk annak csak alárendelt függvénye? Ez a kérdés azt jelenti: van-e népünknek önálló életszemlélete, lelki tartalma? A helyzet kényszerűségei fölött élő élettávlata? Megrokkant-e élethitében? – évezredes kultúrája rendelkezik-e még – jelen helyzetében is – teremtő életerővel?…
A magyar a kenyér nemzete. A magvetés nemzete. Az anyagiakkal szembeni állásfoglalása egyetértelmű az ima szavaival: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk!” A természet örök változatlansága, emberi erőket meghaladó örök szabályai a magyarnál nem keltik a megkötöttség, a földi rabság, az anyagba zártság érzését. Neki az anyagi világból a: kenyér kell… A kenyér, ami egyértelmű az élettel. Nem a vagyon a fontos, hanem az élet: a megélés, az élmény megrendítő és felemelő, semmi mással nem helyettesíthető emberi kifejeződése. Ezért nem lesz belőle soha se koldus, és ezért nem fukar. S itt, ebben a községben, ahol anyagi javakkal úgyszólván nem is bír, mégis az ő életereje, széles, meg nem kötött életkedve a legnagyobb pezsdítő erő. Ő a legjobb vásárló. Az üzletek forgalmát ő pezsdíti. Az ő évi keresetátlaga az a forgalmi alap, amely az ipar és kereskedés legreálisabb alapja. Meg nem rokkant életkedve úgy lesz mozgató, élő erővé a köz számára. Életkedve nagy szociális tényező, amely mint látjuk, valóban eleven társadalmi érték, és a magyarság számára külön értéktöbblet, mert nemcsak érzelmileg szerez számára barátokat, hanem még termelő értéke alapján külön megbecsülést. Életkedve okozza óriási, szinte mérhetetlen munkabírását. A munka sokszor jár nála a virtuskodás határán. De amikor 16, 18, sőt 20 órai munka után énekelve megy otthonába, akkor az elvégzett, hihetetlen munkamennyiség fölötti győzelme dalol föl belőle. És igen, ezekben a késő esti órákban, sőt már éjszakai órákban felhangzó dal hirdeti, hogy ő az anyagi világban nem rab, hanem győzelmes ember, aki érzi, sőt megdalolja: átszellemíti küzdelmét. Ez az átszellemített élet, ez az ő lelki tartalma, sajátságos, önálló életszemlélete. Munkája [569] nem nyűg, ahogy a természet is nyűg nélkül terem! A munka emberi elrendeltetéssé lesz nála. És mert a kiélés formája mélységesen szociális forma – nem élvező, hanem átélő –, évezredes keresztény kultúrájának méltó képviselője, és jövőbe lendítő viselője ma is.
És hálás a szó legkeresztényibb értelmében. Ő, aki az életet mindig átéli, mit se fogad el „ingyen”! Meghálálom, mondja. Ha „szívességet” tettek neki. Mert neki csak „szívességet” lehet tenni, csak „szívességet” fogad el. Alamizsnát soha! S ahol csúnya számítással találkozik, ott ellenállhatatlan fölénnyel többet ad, és úgy ad, hogy érzik: az életet csak élettel mérve lehet leszámítolni! Az élet nála mindig le van mérve: élettel!… S ebben ő felül nem haladható. Gavallér! Mikor a gazdával „megegyezik” (és mindig egyezik, és nem alkuszik, nem bérre egyezik, hanem: kenyérre! A munkáját kenyérért adja: életért. S munkájáért a kenyeret erkölcsi, kijáró életrésznek tartja. A gazda és a munkás viszonyát nála ez a benső törvény irányítja. És az „emberség” abban mutatkozik meg, abban mérődik le, hogy ki hogyan találja meg a kenyérhez vezető mérték emberségét. A munkának ez az értékelése teszi, hogy a kenyere soha sem válik értelmetlen és értéktelen lakomázássá, hanem áldás az, ami a terített asztalon megrendítő élményű: étel!… S akit asztalához hív, ilyen értelemben tiszteli meg.
*
Az emberség nála valóban: emberség! Amit nem külsőségekből állapít meg, hanem cselekedetekből. Életérzése mélységéből, belülről ítél. Ítélete mindig erkölcsi gyökerű. Ezért nála az élet mindig megdönthetetlen valóság. Magasabb rendű, szellemi érték, amelyből igazi derűlátás fakad, a jóságnak és igazságnak biztos hitű győzelme. Az alkotásokra elhivató igazi képességeket ezért tudja felismerni, ami viszont szellemét az emelkedés színvonalán tartja. Ez magyarázza, hogy nincs „kisebbségi” magatartása. Valamely nemzetiséghez való tartozás a legteljesebb, a legtermészetesebb életvalóság számára, és a „többséghez” való tartozás nála a több életértékben való jeleskedést jelenti. Nemzeti gyűlölködésről: az ő részéről, szó sem lehet. Egész életfelfogása kizárja ezt. Sőt gyűlölni nem is tud. De van mélyen ható emberi megbántódottsága, ami azonban nem „nemzetiségi”, hanem erkölcsi kérdés, ami viszont minden nemzetiségre nézve egyaránt sorsdöntő jelentőségű kérdés. A falu magyar népének nemzetiségi hovatartozása lezárt tény. A kérdés az, hogy ezzel a ténnyel a hivatottak mit tudnak kezdeni?… Hogy a magyar faluban rejlő benső értékeket nemzeti kultúránk méltó és alkotó életértékévé tudják-e tenni?… A magyarság nagy tragédiái – tragédiái és nem katasztrófái, mert hiszen népünk erkölcsi életereje eddig a katasztrófától mindig megmentett bennünket – mindig abból következtek, amikor teremtő benső értékei elvesztették méltó helyüket szellemi életünkben, vagyis sorsunk irányításában. A nagy magyar történelmi teher, az idegen szellem hatalmaskodása, amit olyan klasszikus, örök értelmű magyar fájdalommal panaszolt a paraszt-magyar Tiborc Bánk bánnak, ma minden nagy megpróbáltatásunk ellenére is, vagy talán éppen azért, megoldáshoz közeledik. A magyar nép megtartotta lelki méltóságának életjogát. Nagy figyelmeztetés ez… Ez a lelki hűség olyan jog, hogy kulturális megnyilatkozásunk soha többé nem lehet népünk lelki alkatától el[570]térő szellemi kifejeződés… Élő kultúránk útja ez! S akik e kultúrában teremtő munkára vállalkoznak, azok csak Tiborc történelmi útján haladhatnak. Mert ezen az úton mindenki más megismerszik…
*
A föld birtoklása – a magyarság erkölcsi életérzéséből egyenesen következik – elsősorban nem, mint anyagi jó jelent értéket. A föld neki: nem pénz. Nem pénzért akarja a földet, és ha már van földje, azt nem a pénz értékében értékeli. Tudja, hogy a földnek meg van a saját törvénye, amely szerint az teremhet, tudja, hogy ezekkel a törvényekkel lehet egy irányban haladva, azokkal együttesen munkálkodva több termést is reményleni. Ezt az együttmunkálkodást, a munkának az idejét, a szorgosan hű, szeretetteljes, alaposan komoly munkát a legnagyobb figyelemmel el is végzi mindenkor. Ezt ő így mondja: ismerni kell a földet!… Ez azt is jelenti, hogy a földdel visszaélni nem lehet. Hogy a számítások helyett mély előrelátás kell. Hogy: emberé a munka, de az áldás Istené!… A földet használni lehet, de kihasználni nem. Nem pénzben, nem haszonban gondolkodik a földről, hanem termésben. Haszon nincs, de van áldás. Ezzel az áldással pedig üzérkedni, azt „csak” áruba bocsátani nem lehet. Ezért az áldásból – ha teheti – újra csak földet vesz, vagy pedig igazán emberi szükségleteire használja azt. Az áldás „csak az életet szolgálhatja…”!
A föld így társadalmi nevelő érték elsősorban, s ezért, mert népünk legszélesebb rétegében hat, népi szellemiségünk központi tényezője.
*
Földbirtokos néprétegünk s a kisgazda réteg is, népünk gerince, meghatározott, öntudatos életszemlélete a fentiekben, a lényeg benső értékében körvonalazott. Földbirtokló rétegünk emelkedése vagy hanyatlása sorsunk szempontjából döntő fontosságú. És itt mindjárt le kell szegeznünk, hogy az a hiedelem, mintha földtelen falusi népünk „osztályharcszerűen” állana szemben a gazdaréteggel, csak azoknak a szabados gondolkozású, a falu lényegével mit sem törődő és arról semmi komoly tudással nem rendelkező elvcsépelőknek a lovaglóvesszője, akik a kenyeret, sőt nem is a kenyerüket, hanem a finoman foszló illatos kalácsukat nem munkájukból, hanem „elveikből” préselik ki. Igen: a gazda öntudatos társadalmi személyiség. Értékeli magát. Értékelése azonban nem hatalmaskodás, hanem a birtokolásból eredő felelősségtudat. Minthogy lelki alkatban – a természettel való összefüggésében – teljesen azonos a földmunkással, birtokló felelősségtudata erkölcsi gyökerű. Kettejük viszonya: a jó gazda és a jó magvető viszonya. Ezen az alapon termelnek együtt, vagy válanak szét, megegyeznek, vagy nem értenek „egyet.” Egymásról erkölcsi véleményük van. Egy magasabb igazság vezérli őket… A „jó gazda” mindig megadja: az életet. Aki nem adja meg, az már benső élettörésben van, az a pusztulás felé sodródik. Annak „jó gazda” benső énje már romlásban van. A termés és a termelés benső összefüggés, ami gazdára és munkásra egyaránt hat. A haladás mindig kölcsönös. Ezért a technikai felkészültség e benső összefüggés nélkül nem jelent haladottabb állapotot!!
* [571]
A község múltjából – a többi között – van egy rendkívüli érdekességű történelmi feljegyzés. D. György, földbirtokos – akié volt a község 13 000 holdnyi határa valami csekély kivétellel – 1814-ben szeged környéki dohánytermelőket telepített birtoka egy részén. Ezek a kertészek évek hosszú során annyit szenvedtek, különösen a Tisza áradásától, hogy már nem tudták a haszonbérüket se megfizetni. Ekkor behívatta őket udvarába, letérdepeltette őket, és így sorra járva leköpdöste a térdeplő parasztokat. Mikor szörnyű tettét befejezte, azzal engedte el őket, hogy adósságukat „ezzel” elengedte…
E földbirtokos és utódai a földbirtok minden barázdáját elvesztették már régen!
*
A föld és a munkás viszonya ma még tisztázatlan. A földbirtok túlnyomó része szerb gazdák kezén van, viszont a termelő munkaerő majdnem teljes egészében magyar tulajdon. Ez a termelő erő nemcsak páratlan munkabírást jelent, hanem elsőrendű földművelő műveltséget is. Földmunkásságunk ismeri a talaj termőtulajdonságait, és mélyen ismeri a növényzet élettani minőségét is. Nagyszerű érzéke van a növények gondozásában, és a növényi élet szükségleteit valósággal előre látja. Nincs az az új növénykultúra, amiben azonnal otthonos ne lenne. Ez teszi lehetővé a termelés fokozatos, időszerű fejlődését, a földbirtok okszerű haladását néhány vállalkozóbb kedvű gazdánál. De egyúttal a kiváló képessége szinte rákényszerítette az egész munkatér művelését. A szabad munkavállalásoknál – már szakszerű minősítéseknél is – legkeresettebb munkaerő. Vállalkozó kedve egyre nagyobb, és önálló munkatér keresése a földvételre készteti. Az a hamis – népünk érdekeit nem csak számba nem vevő, hanem egyenesen legázoló iparszerű – liberalizmus, amely a múlt század végén korlátlan demagógiájával a magyar földet bevonta jogtalan haszonélvezésének élvezetkörébe, megfosztva azt: a drága magyar barázdákat minden erkölcsi jelentőségüktől, a kiválóan értékes magyar földművelővel meggyűlöltette a magyar földet, sőt annak ellenségévé tette. E földművelő nép ma már tudatára ébredt szörnyű megcsúfoltatásának. Hogy a földet neki azért kellett gyűlölnie, hogy a haszonszerzők akadálytalanul élvezhessék azt, és hogy minél többet elvehessenek belőle. És sok föld, visszahozhatatlanul sok föld veszett el… Ma, egy új történelmiség kereteiben a földtelen magyar földművelő új helyzettel áll szemben. A földet földművelői elrendeltetésének értékeivel akarja megváltani. A föld kultúrájának akar az együttműködés alapján szolgálni. Ma még e tekintetben helyzete tisztázatlan. Teremtő életereje azonban példás képviselői. Mindenütt: a „ rendért” vannak. Az élet benső, építő, változatlan bizalomra hangolja őt. Hiszi, hogy termő törekvései előbb-utóbb megértésre találnak.
*
A 20-as évek elején veszedelmes mérvű kivándorlás ritkította a magyarság sorait. Majd meg a városok felé elvándorolt. A még le nem higgadt s ki nem alakult életkeretek bizonytalansága okozta ezt. Befelé, önmagában keserű önmarcangolása vitte idegen tájak felé, kívülről meg a megváltozott történelmiség új feladatokat nyitott meg, új életformára lett szükség. Végül is az első szociális tett – a község olcsó házhe[572]lyeket parcellázott ki – bizonyos nyugalmi helyzetet teremtett. A parcellázás alapgondolata a kiváló, értéktermelő munkaerő megtartása volt.
*
Földbirtokló gazdáinknál a gazdálkodás egyéni, szervezetlen. Az általános gazdasági helyzet pillanatnyi adottságai irányítják. A búza- és kukoricatermelés képezi ennek a gazdálkodásnak alapját. A búzatermelés adja a kenyeret, és fizeti az adót. Forgalmi értékül a kukorica szolgál. Az állattenyésztés lehetősége és gazdasági eszközök beszerzése, továbbá a ruházat kérdése főként a kukoricatermeléstől függ. Az irányított búzaár jelenleg szolid alapja a búzatermelésnek. Ez teszi lehetővé az adószolgáltatás rázkódásmentes elintézését. Szervezetlen gazdáink a maguk néhány hold birtokaival minden komoly szorgalmuk ellenére súlyos harcot harcolnak meg birtokállományuk fennmaradásáért. Minthogy a piac pillanatnyi szeszélyeinek vannak kiszolgáltatva, teljesen tartalék tőke nélkül gazdálkodnak. Egzisztenciájuk alátámasztatlan. Állandó nehézségekkel küzdenek. A termésmennyiség csökkenése az életszínvonal mély leszállításával egyensúlyozható csak ki minden esetben. Sőt az ilyenkor beálló eladósodás még évekre is mélyen kihat. És főként ez okozza, hogy a mi gazdáink nem vállalják új növényágak termelésének bevezetését. Gazdasági értékgyarapodásról kisgazdarétegünknél – a birtokállományt 4-től 12 holdig véve alapul – nem lehet szó.
A középbirtokosok – 12 holdtól 50 holdig, mert ilyen is van néhány – már függetlenebbek a napi piac esélyeitől. Forgalmi tőkével azonban ezek sem rendelkeznek. Helyzetük annyival jobb, hogy egzisztenciájuk biztosítottnak mondható. Mint a nép mondja: kitartásuk van. Vagyis a megpróbáltatásokat jobban kibírják. Terjeszkedésről és életszínvonal emeléséről azonban velük kapcsolatban is alig lehet szó.
Az általános gazdasági helyzet gazdáinknál az, hogy vagy nem mernek – például a kisgazdák, vagy nem is szándékoznak –, mint a középbirtokosok letérni a búza-kukoricatermelésről. Ez a termelési állandóság állandó bizonytalanságot jelent. A termelés két növény kultúrájától függ. Szűkös láthatár ez. Egyenlő ez a napi élet fenntartásának a gondolatával. És még ez is súlyosbodik a szervezetlenség okozta rossz értékesítés minden hátrányával. Kínos jelenség, hogy az állattenyésztés szintén legfeljebb csak a házi szükségletek kielégítésére szolgál. A kertgazdálkodás hasonló jellegű. Nem jelent értéktöbbletet. Még a nagy szőlőkultúra sem, amely kellő felszerelés és forgalmi elgondolás hiányában inkább csak, mint gyümölcs nyer egészen kétes elhelyezést. Egyébként a gyümölcstermelés is teljesen jelentéktelen, gyümölcskultúráról szó sem eshet. A szerb gazdák közül néhánynak szép gyümölcsöse van.
Ami csekély anyagi haladás észlelhető – fél hold, egy hold, esetleg pár hold terjeszkedés –, az a földmunkásság javára írható. Akik hihetetlen önmegtagadás és munka árán teljesen biztosítatlanná lett életüket akarják nagy értékű képességeik segítségével realizálni. Ez a régebben erősen elproletárosodó – mert arra gazdasági helyzeténél fogva, de legfőképpen a tekintet nélküli proletarizáló agitáció eredményeképpen hajlamos lett –, ma sem szellemi, sem gazdasági tekintetben nem proletár hajlandóságú. Tiszta látású, kiválóan érdemes néprétegünk ez. Elhagyatott[573]sága szellemileg igen éberré tette, de meggondolttá is. Tudja, hogy boldogulása egyedül saját képességétől függ, ami nagy tudásszomjat eredményez nála. Kulturális életünkbe való bekapcsolódása nagy lendítő erőt fog képviselni. A szerbség felé rendkívüli jelentőségű építő kapocs. Hiszen minden életmegnyilvánulása építő erő éppen a szerbek felé, kiknek a szó legnemesebb értelmében segítőtársuk, gazdasági javaiknak termő színvonalon való megtartója. Értenek nemcsak bármely növény kultúrájához, hanem azon felül is minden, a gazdasági életben előfordulható munkához. Szinte mindentudó ezermesterek. Magyarságuk munkás, építő magyarság, és magyarságunk erkölcsi jellege – senki ne értse félre – őbenne él a legtisztább, a legvonzóbb értelemben: egész önzetlenségében… Minden irányú tiszta emberi öntudatának mindenkinél és minden helyzetben érvényt tud szerezni.
*
Az egyéni életvitel módja a gazdáknál méltóságteljes, szinte ünnepélyes. A család az egész élet kerete. Erkölcsi, vallási és társadalmi alap. Minden a családon keresztül történik. A család minden tagja a családot képviseli. A gyerekek ennek, vagy annak a „családnak” a gyermekei. A szó szoros értelmében családtársadalmi életet élnek. Hozzájuk csak a családon át lehet közeledni. Egy-egy lakodalom meghívottai – bár a szomszédokat is megtisztelik ilyen alkalmakkor – úgyszólván teljes képét adják annak az „élettérnek”, melynek keretében az illető család hat, vagy hatásokat befogad. A „rokonság”, a vérkötelék roppant valóság, amelynek sérelme mindig személyes sérelmet is jelent. A házasságkötések ennek a rokonság-értelemnek misztikus mélységű kapcsolatalkalmai, amelynek szertartásai vannak. A családba való bejutás egyértelmű a családhoz való felemelkedés gondolatával, aminek igen komoly előfeltételei között a belépő családjának erkölcsi és anyagi egyenrangúsága egyike a legfontosabbaknak. Ez alól kivétel alig van. A születés és elhalálozás a rokonság nyeresége szerint ünneplődik meg, illetőleg annak vesztesége szerint sirattatik el. A leánykérés, a keresztelő, a lakodalom és a halotti tor a népi élet éltetet értékelő igazi tartalmára mutat rá. Nem értelmetlen modorosságok ezek, hanem az élet felelősségteljes, komolyságának öntudata. És a komoly haladásnak nem lehet célja ezek felelősségtelén rombolása. Hiszen az igazi kultúra nem a valódi életértékek megsemmisítése, hanem azoknak építő felhasználása. Az élet költészetét – ami a népszokások mélyén olyan áldott sokszínű csillogással fénylik, s ami lényegében a legmagasabb rendű, mert legmélyebb összefüggésű életérzés – egyetlen kultúrnemzet sem tagadja meg. Ma pedig, amikor a technikai fejlődés sokaknál a gépember, a robot iszonyú vízióját teszi meg a haladás céljává, a népéletben megnyilatkozó életköltészet egyetemes emberi értéket jelent. Amely lényegében erkölcsi tartalma által nem a barbár sovinizmust, hanem az erkölcsi, a kultúrnacionalizmust, a nevelő értékű nacionalizmust képviseli. A magyar gazda vallásos mélységű életvitele csupa élettisztelet, amely így egyetemes kultúrérdekeket is szolgál.
Földmunkásaink egyéni életvitele azonos a gazdák életvitelével. Semmi lényeges, tartalmi eltérés nincs közöttük. Formai eltérés is csak annyiban van, hogy földmunkásaink életkedve szélesebb mederben hullám[574]zik. Ő bizony végigdalolja az utcát, és a lakodalmi menetben is táncol. De még hozzá hogyan! A zenész előbb elfárad, mint ő.
*
A közterhek és közügyek terén való magatartás: az állami élet szervezett fegyelmének öntudatos gyakorlása. Az emberi rend és békének úgy mélységes élettiszteletük, mint alkotó, munkás természetük miatt akaratát juttatják érvényre. Politikai magatartásuk ezért nem volt sohasem elzárkózó. A magyarság elsőrendű államépítő erő. A közügyek terén még közvetve is komoly erkölcsi tényező. A közszolgálatban ugyanis nincs, vagy csak elvétve van alkalmazásban. Értelmiségi elhelyezkedésben leginkább a tanítóság keretében van, mint közalkalmazott. Értelmiségi vezető rétege különösen falun – hiszen értelmiségi rétegünk falun találhat elhelyezkedést – csak ritkán van. A magyar kultúrával való kapcsolatát így csak az egyesületi életben találhatja meg. Viszont az egyesületi élet irányvonalait leginkább a sajtón át ismerheti meg. Minthogy azonban sajtónk legnagyobb része kozmopolita beidegzettségű, egységes irányvonal kialakítása eddig nem járt sikerrel, és ezért egyesületi életünk munkája inkább csak alkalmi jellegű, nem pedig szervezett, céltudatos kultúraépítés. Közszellemünk szervezettsége nagyon is kezdeti stádiumban van, és ez okozza a népünktől idegen érdekek befolyását. Népünk lelki tartalma s annak magatartása pedig nem szorul idegen segítségre. S éppen e lelki tartalom megtartása lehet csak célunk, hogy teremtő ereje el ne sorvadjon. E tekintetben veszteségünk máris oly nagymérvű volt a szellemi munkatéren, hogy az idegen érdekek mérlegelése elől nem lehet többé kitérnünk. A magunk kultúrájának benső átélése minden más kultúra tiszteletét is felkelti bennünk. Ez a tény. Ez azonban kulturális együttműködést jelent, és nem a gyökértelen kozmopolitizmust, sem pedig értéktelen szolgai utánzást.
Az e cikkek keretében eddig elmondottakra a következő kimutatások, melyek felölelik az élet minden megnyilvánulását, határozott és ténybeli bizonyítékot nyújtanak. A fentiek után a cikkely élén levő kimutatás jelentőségét most már feltárhatjuk.
*
A családfők életkora a népi élet törzsének, a férfinek élettani szerepét mutatja meg. Roppant érdekes például az, hogy úgy 1933-ban, mint 1938-ban, majdnem hajszálpontosságra ugyanannyi a családfők száma 30 és 50 év között, tehát abban az életkorban, amelyben a teremtő erő a maga teljességében jut szerephez úgy a népszaporodás előmozdításában, mint az anyagi megerősödés terén. E szempontból 1938 még 6%-nyi javulást mutat. E javulás – hiszen mert legalábbis csökkenés nincs – rámutat a magyar férfi kiegyensúlyozott biológiai érzékére, meg nem tört életerejére egyrészt, másrészt arra, hogy élettani hivatását, mint erkölcsi egyéniség, mint családfő gyakorolja, aki így a társadalmi felelősség szempontjából is megfelel az igazi férfierényeknek. Természetesen a javulásban szerepet játszik a gazdasági élet rendszerének állandósultabb, nyugalmibb állapota az előző évekhez képest. Ez a nyugalmi állapot azonban nem jelenti egyúttal a kereseti viszonyok jobb lehetőségét is. Tehát ezért, mint családalapító ok, csak legfeljebb másodsorban jöhet tekintetbe, vagyis csak az erkölcsi indítékok után. Erre mutat az 50-től 60 évig ter[575]jedő életkor családfőinek 1938-ban mutatkozó 6%-nyi csökkenése. Ami a családfők nagyobb mérvű elhasználódására mutat. Férfiaink családfenntartó ereje azonban így is jó időhatárú. A foglalkozási megoszlás legszomorúbb tünete az önálló gazdák hallatlanul alacsony száma. A 30-tól 60 évig terjedő korhatárban 1933-ban a családfők közül csak 8 önálló gazda van, ennek megfelelőleg e korhatárnak családfői közül csak 16% az önálló gazdaegzisztenciával rendelkező családfő. Ha tekintetbe vesszük azonban azt a tényt, hogy a harminc éven aluli családfők közül gazdaegzisztencia alig van, mert a 30 éven aluli férfi még alig örökölhet egyrészről, másrészről pedig beházasodás esetén az após családjánál van, a 16%-nyira rugó önálló gazdaegzisztenciával bírók számát tehát általános értékű százalékaránynak kell elfogadni. Vagyis a község magyar lakosságnak családfői közül 16% az önálló gazda; az úgy ahogy biztosított családegzisztenciák száma tehát hallatlanul alacsony. Még szomorúbb a százalékarány 1938-ban, amikor már csak 8% az önálló gazdaegzisztenciák aránya. A kimutatásból látszik: 1. hogy a gazdaegzisztenciák csökkenése a napszámosok és béresek százalékarányának 1933. évvel szembeni nagyarányú növekedésével járt, vagyis hogy a birtokállomány egyrészről az osztódás miatt nem növeli, hanem ellenkezőleg, csökkenti az önálló gazdaegzisztenciák számát, 2. hogy fokozatos leszegényedés folyik, 3. hogy új, önálló szerzett gazdaegzisztenciák nem keletkeztek…
A megállapítások értéke mindig a megokolástól függ. Vajon mi az oka, a belső bajok ozója annak, hogy a gazdaegzisztenciák száma csökken? Vannak lélektani és anyagi okok. 1. Az új történelmiség keretében a magyarság életkerete megszűkült. Nincs meg a lehetőség a közéletben való elhelyezkedésre, nincs meg a lehetőség a család életformájának kibővítésére. Az életkör tehát valósággal bezárult. Ez nagy lélektani visszahatást szül. Ami a magyar természet érzékeny, lírai és büszke beidegzettségében – amíg az ellenhatás nem jelentkezik –, tehát pillanatnyilag feltétlenül leverőleg hat. Ezért például alig iskoláztatja a gyermekét. Ami viszont éppen a magyarság kulturális előrehaladása szempontjából igen káros, sőt veszélyes tünet mondván: „Úgy sem lehet az én gyermekeimből semmi!!!” 2. Még nem történt meg a magyarság kebelén belül az a nagy kulturális felvilágosító munka, az a szervezett és öntudatos kultúrakiépítés, amely magában a kulturált fők minőség- és számarányában értékeli az iskoláztatást, és nem az általa elnyerhető állások számában. Más a kultúránk erősödésének kérdése, és más az elnyerhető állások kérdése. És ha még tekintetbe vesszük, hogy a kulturált gazda életminőségben csak felette állhat a hivatali élet megkötőségeinek, nyilvánvaló, hogy a kultúra „úri” értelmezése már nem helytálló. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyarság idegen legyen a közhivatali pályáktól. A közhivatali pálya az állami és társadalmi élet fóruma, értelmében és lényegében az állami és társadalmi élet kifejeződésének öntudata. Aki ettől elzárná magát, az már eleve lemondana polgári öntudatához való jogáról, s viszont aki a magyarságot e jogától elzárná, annak állami és társadalmi öntudata nem szolgálná ezek kulturális és civilizatorikus elrendeltetését. A kultúra ügye a lélekegészség ügye. A lelki egészséget tudással táplálni, és neveléssel gondozni kell. Kulturális szerveinknek nevelő gondolatokkal: irányító-, vezető eszmékkel kell minél erősebben hatniok. A kultúra kérdése mindig a nevelői értékek kérdése, a magasabb értelmi és [576] erkölcsi felfogás kérdése. Igazi népkultúrához csak úgy juthatunk el – tehát ahhoz a kultúrához, amely nem kiváltság, hanem mindenkire kötelező jog –, ha kulturális öntudatot nevelünk. A kulturális öntudat véd az elszegényedés gyengeségétől. 3. A romboló kozmopolita irányok hatása természetszerűleg a magyarság elproletarizálódását, elszegényedését segíti elő. A magyar nyelvű kozmopolita sajtó anyagi leromlásunkban a vezető irányt jelenti, és jelzi. Mert egyrészről defetizál minden magyar kultúrértéket, másrészről mint a magyarság képviselője tolja el magát a fórumokra, és ott torzul prostituálni kezd minden, minden magyar életerőt. És ezzel a pusztulás érzését kelti.
Anyagi okok az elszegényedésünk előidézésében: 1. a korszerűtlen búza-kukorica-gazdálkodás túltengése, 2. a szervezetlen, a szövetkezetek nélküli gazdasági élet, az önsegély hiánya, ami a tőkeképződést lehetetlenné teszi, 3. a földvételt korlátozó intézkedések. Súlyosbítja gazdasági helyzetünket az önálló iparosok kis száma. 1933-ban ötven családfő közül 9 az önálló iparos, ami százalékarányban 18%-nak felel meg. Tekintve, hogy a 30 éven aluli családfők közül alig van önálló iparos, a 18% általános százalékaránynak is elfogadható. Még súlyosabb a helyzet 1938-ban, amikor a százalékarány már csak 12%! Tehát a biztosítottnak vehető családegzisztenciák száma az iparosoknál is csökkent. Iparos néprétegünk gyengülésének különösen lélektani okai ugyanazok, mint a gazdáknál, de vannak különleges okok is. Ilyen például a különféle vizsgák letételének nyelvi és anyagi nehézségei. Ipari pályára ugyanis leginkább szegényebb néprétegünk fiai mennek, akiknek vizsgadíjat fizetni és a járási székhelyen napokig magukat eltartani nagy feladat. Sokszor anyagi lehetetlenség. Nyelvi tekintetben is nehezebb a helyzetük, és ezért sokszor félelemérzet vesz erőt rajtuk, és elmaradnak a vizsgákról, amelyek hiányában természetesen önálló műhelyük nem lehet. Iparos utánpótlásunk kérdése a tanoncnevelés megszervezésétől függ. Mindenekelőtt a tanoncelhelyezés kérdését kell megszervezni. Itt megint sajtónkra és egyesületi életünkre vár a felvilágosító munka; fel kell népünket világosítani az ipar korszerű fontosságáról, és arról, hogy a korszerű iparosodásban részt kell vennünk anyagi és általános egzisztenciális szempontból. Nem nélkülözhetjük azt a friss szellemet, azt a sokoldalú és biztosan látó értelmi képességet, azt a világban való jártasságot, azt a kezdeményező-vállalkozási kedvet, és ezt a szervező képességet, ami az iparos sajátja. E kiváló társadalmi erények hiányában népünk mozgató és mozgó erői még jobban lecsökkennének, ami további szellemi és anyagi leromlásunkat vonná maga után, és egy pótolhatatlan foglalkozási ágból való kiszorulásunkat is eredményezhetné. Az erre vonatkozó felvilágosító munkát el kell végezni, hogy az iparos pályához való tartozás ne csak esetlegesség, hanem öntudatos életpálya, hivatás legyen. Iparosainknak e szempontból kell fogadni tanoncaikat, e szempontból oktassák és neveljék őket. A tanoncelhelyezést központi irányítás alá kell venni a tervszerű és szerves iparos utánpótlás elvégzésére. Mindezek életbevágó, fontos teendők, amelyek megoldásra várnak, és amelyeket meg kell oldanunk! A tanoncelhelyezés szerves keresztülvitele megszüntethetné a vizsgákkal szemben ma még fennálló nehézségeket is.
Hasonló szempontok kell, hogy vezessenek bennünket kereskedői néprétegünk kialakításánál is, mert ez a réteg a szellemi és anyagi erők [577] felvirágoztatásában ugyanazt jelenti, mint az iparosság. Kereskedő néprétegünk eddig alig van. Kimutatásunk szerint 1933-ban is és 1938-ban is mindössze l önálló kereskedő esik 50 családfőre, vagyis 2% a számarányuk. Ez általános százalékarány is lehetne, sajnos igen lehetséges, hogy a valóságban még e százalékaránynak is alatta állunk. Pedig tudni kell, hogy az annyira áhított szövetkezeti élet fellendítése a megfelelő számú és kiválóan képzett kereskedők hiányában lehetetlen volna!… De ezen felül is úgy az iparosok, mint a kereskedők társadalmi életünkben – tekintve, hogy csak a saját erőinkre támaszkodhatunk – egyrészről a világgal való szorosabb érintkezésünk fenntartói, másrészről pedig a szellemi és anyagi értékállomány állandó, cselekvő növelői. Ezért pótolhatatlan jelentőségűek társadalmi életünkben úgy kulturális, mint anyagi előrehaladásunk szempontjából, különösen, ha tekintetbe vesszük azt, hogy értelmiségünk ama rétege, amely hivatalokban helyezkedhet el, társadalmi életünkben nem játszik szerepet. Ilyen szempontból kereskedőink súlya életünk cselekvő irányításában egyenesen sorsszerű! Mindezt nemcsak tudnunk kell, hanem élményszerű mélységgel éreznünk és felelősen vallanunk!! Ezt követeli a társadalmi összetartozás igaz hite, és életünk szerves alapokra való helyezésének szükségessége. A teendőket íme a maguk jelentőségének teljességében láthatjuk. A megvalósításuk pedig egyáltalán nem lehetetlen…
Az a néhány, egészen esetleges közhivatali egzisztencia, amely itt-ott lehetséges, néhány rendőr, vagy vasúti napszámos személyében és így tovább, a biztosított családegzisztenciák szempontjából nem jelent számunkra tényleges eredményt. Mert csak kivételként jelentkezik az ilyen egzisztencia, s nem mint szervesen létező életalap. Összegezve tehát a biztosítottnak látszó családegzisztenciák számát, 1933-ban ötven családfőre esett 18, ami százalékarányban 36%-nak felel meg, míg 1938-ban már csak 11, ami 22%-nyi. Vagyis minden öt család közül alig egy család él valamelyest rendezett életviszonylatban, míg öt közül 4 család teljesen az esetlegesség kiszolgáltatottja. Ebből a szempontból társadalmunk élete a folytonos bizonytalanság emésztő nyugtalanságai között őrlődik fel. Népünk óriási többségének sajnos nem lehet más gondja, „magasabb” célja a mindennapi kenyér megszerzésénél. Ez természetesen óriási lelki és testi értékveszteséggel jár, és hogy mégis még a köz számára is marad ezekből valami, az népünk hallatlan teherbírásának minden hőskölteménynél igézőbb tulajdona. Sőt tiszta önérzettel és boldog öntudattal teljes valóság az, hogy népünk életereje és életkedve már leszámolt minden nehézséggel. Azt látja, számon veszi és nemcsak lebírja, hanem mint életének gondolati elemét is elrendezte mondván: „Szegények vagyunk, de emberek!”… És igen: nagy, tiszta, emelkedett emberség szól belőlük, amikor azt mondják: „Más lenne a világ, ha mindenki tudná mi az, embernek lenni!?”… Ők tudják és ez számunkra kifejezhetetlen életérték. Egy olyan kulturális felemelkedés lehetősége, amiben hihetetlen mélységű erők dalolnak. Nincs szentebb feladatunk, mint ezt az emberértéket kultúránk számára megnyitni! Hozzájuk azonban csak igaz, élő emberséggel lehet közeledni. Népünk ellátatlanjai: a feles, béres, fuvaros, napszámos és így tovább, akiknek mindennapi kenyere a mezei termés esetlegességétől függ. Számuk a 80% körül van. Óriási százalékarány ez. Munkabírásuk, minden irányú kézügyességük, feltaláló képességük kiváló munkaerővé teszi őket. Megbízhatóságuk és áldozatkészségük a munkában felülmúlha[578]tatlan. A munkaviszonylatukban komolyan hiszen tudják, hogy életlehetőségük munkaértéküktől függ, de életvitelük derűs. Nótás, táncos kedvűek. Szeretik és méltányolják a derűt, ők bíznak magukban. Aki szomorú, borús kedvű, arra azt mondják, hogy „elfelejtette kinyitani a szemét”. Vagyis hogy az illető nem látja az élet szép jóságait. Társadalmi segítőintézményekkel, de nem alkalmi, hanem állandó, megszervezett irányítás mellett működő, tehát nem jótékonykodó, hanem komoly szociális öntudatos emberséggel ténykedő népegészségügyi, nevelésügyi (mint pl. a tanoncelhelyezés, a szállási gyerekek elkvártélyozása a tanév elején, stb.), hitel, önsegély s beszerzési megkönnyítések – ezek azok a szükséges szociális ténykedések, ahol komoly értékű segítséget lehet nekik, és kell is nyújtani. Mindezt pedig a szövetkezeti munka keretében el is lehet végezni, sőt ennek elvégzésére éppen a szövetkezeti munka hivatott. Nincsen fontosabb teendőnk a szövetkezeti élet kiépítésénél, mert hiszen különösen nekünk szerves társadalmi életet elgondolni a szövetkezeti élet megvalósulása nélkül lehetetlen! Ne feledjük, hogy népünk 80%-a várja tőlünk ezt a valóban komoly és igazán segítő, őket az érték emberi méltóságával érintő építő szociális munkát!!
A gazda és a földtelen munkás munkaéletmódja a következő: a tavaszi, nyári és őszi mezőgazdasági munkák idején „látástól vakulásig” dolgoznak. Ebben a mondásban azonban nem csupán a nehéz életsors talán elégedetlenkedő kifejezését kell látni. Van abban egy jó rész fölényeskedés is, ami azonban távolról sem csak üres gúnyolódás, hanem a munkáját fontosságának és annak sorsszerű megváltoztathatatlanságának emberi panaszát és egyúttal annak méltóságteljes vállalását is jelenti egy kis, de mindig észrevehető emberi daccal. Ez az a félrevágott süvégű lelkület. A nóta ereje. A vadviráglelkület csodálatosan egyszerű szavú, de dallamában a legmagasabb régiókban illatozó, ősi ihletű költői hajlama. A János vitéz lelkülete ez, aki megpróbálkozik a lehetetlennel, és amit nem lehet elérni a földön, azt megfejti a tündérek országában; amit elvesz a föld, azt visszaadja a lélek nótafás rezdülése, ami túllát a földi horizontokon, és ott veszi föl a küzdelmet, ahol az ember is a felhők felett jár… Munkájuk költészete lendülő, valódi életerő, sohase lemondás, vagy megtorpanás – sohase céltalan. A munka nem eszköz a megélhetéshez, hanem maga az élet. Ezért van a munkájukban lélek, ezért nemcsak kapálnak ők, hanem „megkapálnak”… és „megkaszálják” a rétet, a lóherét, stb., és „megaratnak”… És igen: ez a munkaértékelés az ő nagy életképességük és életkészségük, hogy: „látástól vakulásig” bírják a munkát. Szerszámjaikat a saját egyéni kedvük szerint magukhoz, maguknak igazítják. Nincs két egyforma ásó, vagy kapa, vagy éppen kasza a faluban. Ez is mutatja, mennyire átélik munkájukat, mennyire össze vannak nőve azzal. Szerszámjaik, lovaik iránt, szóval a munkában velük levők iránt különös, szinte lelki viszonyban vannak, a személyiség élő valóságába emelik azokat. Például: akár ha csak eltörött kapanyél is, sokáig él emlékezetükben, és „mesélni” tudnak róla. Télen a gazda a jószágot neveli, a földmunkás munkaalkalmat szervez, és szerszámot készít.
Végtelenül leverő, hogy ezek a kiválóan ügyes emberek a megszervezés hiánya miatt: s az egyoldalú termelés miatt és a felvilágosító és piacszerző nevelő munka hiányában télen csak a seprű és kosárfonás igénytelen munkáját ha gyakorolják. Egyébként a hosszú tél „elveszett” [579] idő. Mire a tavasz eljön, a szegénység mértéke sokszor az éhezésig fokozódik!
Népi iparművészet nincs. A népviseletet már régen pusztítja, vagy már meg is semmisítette a szegénység, s újabban a népszokások gyakorlása is nehéz. Bata cipő, Tivar ruha… S cak itt-ott egy-egy régi, fekete ruha… s ráncos csizma… Az ő: valódi arca… éltető arca…