Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Thurzó Lajos: Baka István házat épít

Kint a város szélén, a beltértől jó félórai járásra terül el az Ingyentelep. Pár száz, inkább kunyhóra, mint házra emlékeztető apró, nagyobbrészt vakolatlan épület van ezen a telepen. Ingyentelepnek hívják ezt a sár- és bacilusfészket, mert a város annakidején majdnem ingyen adta a háznélküli, nincstelen napszámosembereknek.
Sok utánajárás és alázatos kalaplevevés után Baka Istvánnak is sikerült kiharcolnia egy darabka földet ezen a gidres-gödrös, mocsaras területen. A porta immár megvolt, csak a házat kellett ráépítenie. Mert nagyon kellett a kis ház, ahol családjával meghúzódhatott. Három leánya és két fia volt Baka Istvánnak, meg állandóan betegeskedő felesége, Piros.
A házbérrel már éppen torkig volt. Majdnem minden évben változtatnia kellett a lakását. A gyenge kereset, a sok gyerek, a beteg asszony mind súlyos gondok elé állították. Sohasem tudta pontosan megfizetni a havi nyolcvan dináros házbért. Türelmet, megértést egy lakásadójától sem várt, mert nem is várhatott. Ha panaszkodott, hogy nincs pénze, hogy a héten keveset keresett, hogy sok a gyerek, az asszonyhoz orvost kellett hívni, csak ritkán szánták meg. Legtöbbször durván tudomására adták: „Ha nincs pénze, ne lakjék! Menjen a pokolba, vigye vackait a szabad ég alá! Minek a sok gyerek a szegénynek?” Mostani házigazdája mondta ezt neki, Zsiros András, akinek még hat háza volt. Hat szépen jövedelmező háza, s azon kívül sok-sok pénze. Az egyik ház csupa bolthelyiség. De ez mivel sem tette könyörületesebbé. A lakbért kíméletlenül beszedte, behajtotta. Baka Istvánban forrt a düh, valahányszor Zsiros András benyitott. Előre tudta már, hogy miért jött. És Baka Isvánnak elő kell teremtenie a nyolcvan dinárt. Mert Zsiros András azzal fenyegette, hogyha nem fizet, kilakoltatja. Baka István pedig semmitől sem félt jobban, mint a kilakoltatástól. Eszébe jutott, hogy hányszor verte az őszi, hideg eső szegényes bútordarabjait, amint kidobálva a kocsiút sarában hevertek. Ezt akarta elkerülni, ennek akart elébe vágni a házépítéssel. Ezért harcolt, küzdött, ezért verejtékezett.
Piros, a felesége reménytelenül nézte ura vergődését. Ha este holtrafáradtan hazatért a munkából és leült az asztalhoz, hogy a sovány vacsorát megegye, mindig az építendő házról folyt a szó. Az asszony hitetlenkedve, lemondóan rázta a fejét:
– Nem lesz abbu semmi, István! Kár annyit törni a fejed rajta, a porta még nem elég. Piz kő ahhó, sok piz!…
Baka István dühösen vetette fel a fejét, s feleségére tekintve, kemény öklével az asztalra csapott: [562]
– Ne avatkozz te az én dogomba, ha nem érted! Nem a te eszedhő való ez. A háznak őszig meg kő lenni, ha mondom!… Oszt meg is lesz, még ha az orrunkká túrjuk is a fődet, akkó is!…
S Baka István terve közeledett a beteljesülés felé. Jött az aratás, aztán a kukoricaszedés. Munkába fogta az egész családot, csak éppen a kétéves Bözsit meg a tízhónapos Verát nem. Még az asszonynak is ki kellett a munkából vennie a részét, amennyire az ereje megengedte. Julist, a nagyobbik leányt kikérte a kántortól, akinél szolgált, Janit, az asztalosinast mesterétől, Andrist, kisebbik fiát pedig az iskolából.
Folyt a munka hajnali két órától este tizenegyig. Lázasan kaszált, szedte a markot, tördelte a kukoricacsövet, vágta a szárat az egész család az új ház ígéretében. Így nagy nehezen összejött a szükséges pénz, amennyit Baka István gondolt, hogy elég lesz. Az utolsó szem búzát is pénzzé tette. Még kenyérnek sem maradt télire.
– Nem bánom én, még ha a péktű kő is hordani a kinyeret, kilónkint – dörmögte. De tető alatt kő lennünk!
A ház felépítése azonban mégsem ment olyan könnyen, ahogy azt elgondolta. A meglevő pénz csak az anyagra futotta. Kőművesre, ácsra már nem jutott. De Baka István nem sokat töprengett. Hozzászokott már a meglepetésekhez és váratlanságokhoz! Sógora, Burza Péter is hasonló helyzetben volt. Annak se futotta a pénzéből, és mégis felépítette a házát.
Baka István egyik vasárnap kiment a piactérre, megkereste a sógorát. Segítségül hívta. Sógora szívesen jött, mert őt tartotta sógorai között a legbecsületesebbnek.
Nekigyürkőztek, megásták a fundamentumot, felverték a falat. A nyers falakra ráácsolták a gerendát meg a horogfákat. Erre meg a cserepeket. Alig hogy beköszöntött a hideg idő, már készen is állt a ház, Baka István háza! Ott állt a többi között piros tetejével, vakolatlan falaival, két kis apró ablakával diadalmasan.
Az arravalók elképedve rázták a fejüket:
– Muszáj, hogy az ördögge cimborál ez a girhes Baka!… – mondogatták. Ki a fene gondóta vóna, hogy ilyen egy-kettőre felépíti ezt a kunyhót?… Hisz alig tud keresni magának meg a sok gyerekének az istenadta!…
– No, úgy is néz ki ez a ház – gúnyolódtak a rosszmájúak, az irigyek.
– Ma akárhogy néz a ki, mégis ház a, oszt Baka Istványé! – vágták vissza a megértőbbek.
Baka István nem törődött a sok mendemondával. Beszélhettek tőle, amit csak akartak. De nem így a felesége. Piros csendes, józan asszony volt. Nem szerette, ha az utca nyelvére vette ügyes-bajos dolgaikat. Ezért nem is járt át a szomszédokhoz beszélgetni. Most is restellte a dolgot. Baka István vigasztalta:
– Ne törődj te avva, hogy mit beszélnek. Fő, hogy meglett a ház. Nem kő a házbért fizetni! Ennivaló meg majd csak akad va[563]lahogy. Ha másképp nem, hát emék fát vágni a télen. Addig meg lesz valami munka.
A Tisza még nem fagyott be. Gabonát, fát, sót kellett kihordani az uszályokból. Meg lehetett vele naponta keresni tíz-tizenöt dinárt. Igaz, hogy nehéz munka volt, de jobb híján nem lehetett válogatni. Erre számított magában Bakai István. Azután ott volt a lánya is.
– A Julis is csak ád haza valamit a havi száz dinárbú! – tette utána.
Julis múlt vasárnap volt odahaza. Az orrát fintorgatta, amikor belépett a még nyers szagú szobába. „Jobb a kántorékná” – mondta. – „Ott padlós a szoba, a falak szárazak. Még a konyha is különb ettül a szobátul!”
Folytatta volna még tovább is megjegyzéseit, ha apja véletlenül nem néz a szemébe. Haragot látott benne megvillanni. Erre abbahagyta. Szoknyája zsebéből kivette a száz dinárt, s az asztalra tette.
– Ez az utolsó száz dinár, amit hazaadok – szakította meg az imént beállt, nyomasztó csendet. – Eztán kő a piz nekem!… Nincs egy rendes ruhám!… Úgy nézek ki, mint egy cigánylány!… A naccsága is aszonta tennap, hogy főmond, ha nem őtözök tisztessigesebben…
Julis félig sírva, félig bosszúsan mondta ki ezeket a szavakat. Már régen készült erre a kijelentésre. Nem bánta, akármi is lesz a vége. Még ha el is zavarják, vagy kitagadják. De a ruhára szüksége volt! Meg egy pár harisnyára. Cipője még nem is volt soha. Fapapucsban járt télen, nyáron. Aztán elérkezett már az ideje annak is, hogy bálba járjon! Legalább vasárnap a délutáni táncra. Annyiszor hívták már az utcájabeli cselédlányok. De fapapucsban csak nem állíthat be… Kinevetnék…
Nem is csuda, hogy Julis bálba kívánkozott. Már tizenhetedik életévét taposta. Meg nem is volt csúnya leány. Észrevette ezt sokmindenből. Kivált a férfiak viselkedéséből. Női ösztönével is érezte. Mint ahogy érezte, és tudta, hogy akármit is felel az apja, a harcban ő fog felülkerekedni!
Úgy is lett. Julis győzött. Baka István jó ideig nem szólt semmit. Csak nézte a szoba közepén furcsán ácsorgó, szipogó leányát, akinek kijelentése mélyen szívébe vágott. Nem gondolta volna, hogy ezt merje mondani!… Hogy a száz dinárt?… Mit is mondott… Hogy ez az utolsó száz dinár, amit… Baka István fejében egymást kergették a gondolatok. Kínjában belemarkolt az asztal szélébe. Vagy talán igaza is van Julisnak? Tizenkét éves kora óta szolgál, azóta minden hónapban pontosan hazaadta a keresetét. Venni meg alig vett neki valamit. De hát erről ő nem tehetett. Kellett a pénz! Ha munka nem is volt, enni csak kellett valamit. Elvégre tizenkét éven át nevelte, féltő gonddal óvta minden bajtól. Küzdött, harcolt, robotolt érte, hogy felnevelődjék a többivel együtt. Most sem ragaszkodnék annyira ahhoz a száz dinárhoz, ha nem építi a házat… De ezzel is csak Julis, Jani, András, meg a többi gyerek jövőjén akart [564] könnyíteni. Hogy ne lakjanak úgy, mint ő sok hosszú éven át, házbérben. S hogyha egyszer az ő összeroncsolt, munkában megrokkant szervezete felmondja a szolgálatot, ne kerüljenek az utcára. Még ha a beteg asszony nem volna… Még csak éppen ez hiányzott, hogy Julis megvonja azt a kevés pénzt! Éppen akkor, amikor a ház miatt az utolsó paráig kiköltekezett, s amikor megszűnt minden munkalehetőség!
Tegnap künn járt a hajóállomáson. De ott azzal utasították el, hogy nincs szükségük újabb munkásra. Így hát ettől is elesett. Még csak a favágásban reménykedett. De itt is baj volt. Az olcsóbb és gyorsabb gép mind több helyről kiszorította.
Andris is sírva jött haza tegnap az iskolából. Vékony kabátja teljesen átázott az őszi esőtől, bocskorába befolyt a víz, a szája széle kék volt a hidegtől. Janinak sem volt rózsás helyzete a mesterénél. Mert amikor valahová elküldték, mindig hazaszökött. Darab kenyeret kért az anyjától, s csak úgy dőlt belőle a panasz, hogy nem adnak neki eleget enni.
De legalább hagyott volna valami búzát. Ha más nem, hát kenyér lett volna az asztalon. De akkor meg nem épült volna fel a ház, amely az övé, mellyel ő rendelkezik, melyben ő parancsol, s melyért nem kell házbért fizetnie. S nem lett volna udvara sem, ahol azt tehet, amit akar. De mit ér mindez, ha nincs munka, nincs kereset, nincs kenyér. A házzal nem lehet jóllakni… A nyári kereset teljesen elment. A házra, a vacak, átkozott házra…
Baka Istvánt égették, perzselték, gyilkolták a gondolatok. Feje tetejétől a talpáig ismeretlen forróság öntötte el. Lázadozva és felkorbácsolva ugrott fel az asztaltól. Azután vak dühvel Julis felé lépett, s hosszú csontos kezével az ajtó felé mutatott:
– Hát ha így állunk, naccságos kisasszony, takarodj a szemem elől!… Többet ne is lássalak!…
Kiáltását tompán verték vissza a nyers falak.
Julis helyett azonban ő támolygott ki, mint a részeg a szobából. Szeme üvegesen meredt előre az ajtóra, amelynek nyílása, ahogy kilépett, elnyelte meggörnyedt, roncs alakját. [565]