Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Timár Ferenc: Apróságok egy emberről

Este már ritkán ment el hazulról, nem voltak céljai. Ha mégis eltökélt szándékkal sétára indult, gyakran találta magát homályos zsákutcákban. Szerette a sötétet. Az embereket nem figyelte. Talán, mert irigykedett rájuk. Sértette jóízű nevetésük, s az, hogy olyan magától értetődőnek veszik az életet. Az utca boldog, önfeledt zsongása nem itta fel magába. Távol maradt tőle, mint egy hindu népünnepély. Csak magamagával foglalkozott, múltját boncolgatta. S most, tíz-tizenöt év után pirult bele egy régi, eszébe ötlő baklövésébe. Ilyenkor egyszerűen szégyellte, hogy él. Mintha mezítláb jelent meg a vizsgán, vagy a menyasszonya szólt volna rá, éppen az esküvő előtt, hogy piszkos a nyaka. Pedig menyasszonya egyáltalán nem volt.
Néhányszor már elhatározta, hogy felfrissíti egész lényét, különösen a műveltségét. Kutatni kezdett régi, középiskolai könyvei után. Érdeklődött is az egyik könyvkereskedésben, hogy árulnak-e még olyan számtanirkákat, amelynek hátulján ott van az egyszeregy, mint elemiiskolás korában. Azt füllentette, hogy a kisfiának kell. Később csodálkozott, hogy a nagyon intelligens nyakkendőjű segéd nem mosolygott a szemébe. Ezek az önfelfrissítési tervek azonban mindjárt a kezdet-kezdetén elakadtak. A „holnap új életet kezdek” elhatározás nem sokat használt, hiába írta fel magányos odúja minden szembetűnő helyére. Harmad-negyed nap, de már néhány óra múlva is kegyesen megbocsátott önmagának, s tovább élt saját módja szerint.
Néha pénzdarabot dobott fel annak eldöntésére, hogy érdemes-e a szív teljesítőképességére bízni az életet. Ha várt valamit, földöntúli jelek után kutatott. Szeretői leveleiben is aszerint bízott, hogy bizonyos idő múlva férfi, vagy nő megy-e el az előtt a pad előtt, amelyre sivár életunalmában letelepedett. Ha a megjelölt időpontban, amikor szemeit kinyitotta, senki sem ment arra, szemrehányást tett a titkos hatalmaknak, hogy már ők sem törődnek vele, bennük sem bízhatik.
Puha lelkű volt, aki sóvárogva várt valami csodálatosat. Persze a csoda sohasem akart bekövetkezni. Mindenre fel volt készülve. Talán még arra is, hogy egy szép napon királynak hívják valamely maláji szigetre. Rendőri idézést kap, hogy a 113-as szobában vegye át a koronázási jelvényeket, és haladéktalanul utazzék állomáshelyére, ahol már vár rá a csokoládébarna hárem. A borzalmaktól, a szerencsétlenségektől is rettegett. Sosem volt benne biztos, hogy amikor nem figyelt oda, nem követett-e el valami jóvátehetetlenséget. Várta, és tartott tőle, hogy egyszer csak becsapódik valami nagy fordulat, s kiderül a nagy tévedés. S akkor bocsánatot kér tőle az egész utca. Vagy egy kora reggel hirtelen kiráncigálják ágyából, falhoz állítják, és bekötik a szemét. Különben jámbor embernek ismerték. Még a légynek sem árt – mondták a háta mögött. Szelíd gyermekkorában aránylag csakugyan kevés légynek vette életét. [559]
Leheletnyi semmiségekből élt, mihaszna kincseket gyűjtögetett. Pillanatokat, véletlen villanások emlékeit, néhány elomló éteri akkordot, pár kósza csókot, amiben nem volt semmi tervszerű. Meleg kézfogásokat, kicsinyes kis diadalokat. Nagyobb kísérletekhez azonban nem volt elég bátorsága. Az életöröm nem szikrázott benne, csak pislákolt. Az a bizonyos áram éppenhogy csak vánszorgott ereiben. Sivatagban érezte magát, sötét csöndben, mely lassan ölte.
Néha leült az íróasztalhoz, hogy egy cigaretta mellett pontosan papírra vesse, mit hogyan kell csinálnia a még lemorzsolásra váró pár év alatt. Furcsa jegyzetek voltak ezek. Csak pár szó, többnyire főnév. Mint: szerelem, pénz, munka, siker, gyermek, szép, csöndes öregség. De csak ritkán jutott odáig, hogy a jegyzeteket eltette pénztárcájába. Minek?
Fatalista volt, de nem tudott belenyugodni a prózai hétköznapok monoton ütemébe. Örökké lázadozott, és majdnem mindig unatkozott. A világ felé merev álarcot viselt, az álarc azonban minduntalan félrecsúszott. Senkit sem gyűlölt, csak önmagát. Gondolt arra is, hogy végez magával. Ez olyan gyávaság lett volna, mint amikor az eldöntetlenre álló meccsen az egyik csapat minden különösebb ok nélkül levonul. De a nagy elhatározástól egy hajszálnyi mindig visszatartotta. Mindig akadt valami ürügy, ami a keresztülvitelt elhalasztotta. Hátha jóváteszi a mulasztásokat. Titkon azt gondolta, hogy küzdelmes ifjúsága csak amolyan purgatórium volt, amely tisztít, s előkészít egy aranyszegélyes öregkorra. Az öregség már előre nyugtalanította. Fázott tőle, hogy magányosan fog megérkezni oda is. Gyakran ábrándozott az utolsó évekről. Tágas, világos szobák, meleg és hideg vizes fürdőszoba macskával mórikáló kis asszonnyal – így képzelte. S lesz vidám, harcos gyerek is, féltucatnyi, meg édes befőttek az éléskamrában, és fényes fekete lemezekre rögzített szép muzsikák. S tüzes szivarral üldögél majd a fehér kandallónál, vagy a lugasban gyümölccsel megrakott asztal mellett, a háttérben véres napnyugattal, fészekre suhanó fecskékkel, s kelet felé: szemüket nyitogató, hunyorgó csillagokkal, amelyek hívják és várják, hogy az egyik éjjel észrevétlenül átköltözzék hozzájuk. Ha majd a vég ágyba dönti, és az ajtó előtt érzi sompolyogni a halált, búcsúzóba bölcs tanulságokat diktál végrendeletnek. Ez lesz a jutalomjátéka, ami minden ripacsnak kijár.
De a boldogságában mégsem tudott hinni. Az egész talán szcenáriumírók blöffje, holdvilágfaló poéták jámbor hazudozása – mondta. Talán nem is tudott volna boldog, vagy boldogtalan lenni. Talán, mert fáradt volt a lelke s képzelete. Kutatásai során egy festőismerőse azt mondta, hogy ha nem érzi az időt, beleolvad a környezetbe s a jelenbe, nem gondolkozik, s csak érzékeivel gyönyörködik, akkor jó. Egy hűvös tárgyilagosságú orvos erre csak azt felelte: „Ha elfelejtem, hogy meg fogok halni.” – Az időt ő sem akarta tudomásul venni. Őszülő halántékkal is visszavágyta a gyermekkort. A jövő várományosának érezte magát, pedig benne volt nyakig a mélyvizekben. [560]
Az ő bölcselete valahogy így hangzott: Elfelejteni magunkat. Ezt úgy értette, hogy: nem töprengeni, hanem az ösztön természetességével fogadni a benyomásokat. Élni, mint a tölgyek, zokszó nélkül viharban, napban. Nem gondolkozni, hanem mindig cselekedni azt, amit éppen lehet. Fúrni-faragni, tenni-venni, teremteni, tollal, ekével, szekercével, s formálni, gyúrni, építeni a magunk kis világát. Magunkat teljesen odaadni a műnek, hogy ne érezzük felesleges voltunkat. A legszebb öröm a gyümölcsöző fáké, a tavaszi terhes asszonyoké, és a paraszté, aki munka után térdén ringatja kacagó gyermekét.
Mindez az ő életének negatív lemeze volt. Ma így élhetett volna, talán a bölcselkedő, hűvösen szemlélődő életet kívánta volna meg.
Gyakran járt moziba. Úgy mártogatta fejét a rémdrámákba, a szerelmi széphistóriákba és az ugrándozó rajz-tréfákba, mint ahogy mások gőzbe menekülnek a kérdések elől. A lelki szerelemről azt mondogatta, hogy értelmes, szellemi munkával foglalkozó embernek nem való. Akkor eszményi, ha magától értetődő és egyszerű, mint a tiszta forrásvíz. Őszinte ajándék legyen.
Sokat ravaszkodott, hogy munkáját érdekessé, szórakoztatóvá tegye. Tudta, milyen veszedelmes az agysejtek elzsibbadása. Tervszerűen hajszolta magát a rögeszmékbe, amelyek nélkül elviselhetetlen az élet. Politikával nem foglalkozott. Szegénynek született, és örömmel látta, hogy a szegények ügye már távolról sem olyan reménytelen, mint nagyapja korában. A társadalom lassan átalakulóban van a dolgozók becsületes társaságává, ahol nem kell negyven évig az aggkor és gyermekek számára harácsolni. A gazdaságilag gyengék kárörömével figyelte az arany alkonyát.
A tömeget tisztelte, de félt is tőle. Nem tudott a nyelvén. Négyszemközt gyakran tett és tettek neki is emberi vallomásokat. Ami önkitárulkozásait illeti, egyre óvatosabbá vált. Többször elárulták a titkot, mit megbízva elmondott. Ezért kevés ember szavának hitt. Különben nem is annyira a szavak értelmét figyelte már, inkább a szemek fényét, a gesztusok ívelését. Nem az értelmi, hanem az ösztönembert.
Ha rosszabbra fordult a sorsa, nem engedte, hogy szeressék. Egyik barátnője megkérdezte tőle, mért alszik olyan szomorúan. De nem tudta megmondani. Sokat panaszkodott az ébrenlétre. S mégis, amikor este az éjjeli lámpát elkattantotta, még jobban elárvult.
*
Nem tudom, mért nem tudott boldogulni. Hiába kutattam titkának nyitját, nem találtam meg. Úgy bolyong most is a lucskos alkonyatban, mint a katona, aki elfelejtette a jelszót. Szemére húzva kalapját céltalanul. A könyvkirakatok újdonságait fürkészi halk, szórakozott fütyürészéssel. Ha bizalmába férkőztök, néktek is azt mondja majd, hogy nincs szánalomra méltó szenvedés; s hogy semmije se fáj, köszöni szépen a szíves érdeklődést.
Ne higgyetek neki. [561]