Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Majtényi Mihály: Jakab, a késes

– Novella –
Este Szentgyörgy irányából porfelhőben szekerek kocogtak a város felé. Terhes, megrakott, púpos kocsik, egész karaván. Vigyázva jöttek az úton egymás nyomában, mint ahogy csilingelő vagy kongó harangszóra lakodalom vagy temetés libben elő a porfelhő mögül, jelenésre.
Mert csak árnyék volt a sok szekér, vonuló árnyék. József-napi vásár váza. Portékát, kacagást és lacikonyhát mesterládába zárva vittek, nem volt rangsor a vonulásukban, csak cél. Táltos prüszkölő, hétmarkos lovak és apró cigánygebék egymásutánja volt ez összekeveredve a porban. De jöttek mégis feltartóztathatatlanul. Riasztó volt a szekérzörgés, a kutyaugatás és minden körülöttük. Még a harangszó is elevenebben mondta az angelust ezen az estén.
De nem lett csend utána, esti harangszó után. Emberek talpaltak, idegen emberek szüntelenül az ablakok alatt. Mintha nógatnák egymást, hogy járjanak körbe szüntelenül az utcákon. Pénzt csörgettek minden utcasarkon: ezen az éjszakán az egész város, de talán az üdvösség is eladó volt. Korcsmák mélyén nagy hasú bukszákban ezresek kérkedtek, az arcok kigyúltak a sok pénz láttára. Még aki aludt, az is mosolygott álmában: kihajtom a két hízót – álmodta –, és bekecset veszek a fiamnak…
Valami kegyetlen anyagiasság volt minden szóban, minden sóhajtásban, minden álomban. Életre keltek a tárgyak, gondolatban lábra keltek a jószágok, eltávolodtak vagy közeljöttek, mióta szamárfüles kalendáriumokból kiolvasták az írástudók a József-napot. A névnapok rendjében a Szent Rókus lábsó ábrái között kevélyen trónolt a dátum, odaírták letörülhetetlen törvényszerűséggel az ábécé sorrendjében. Izmos volt, és kiemelkedő, mint Gulliver a törpék között. Holnap az óriás végigfekszik a vásártéren, karját-lábát belógatja a környékbeli utcákba, magába szívja a szalmazsákok féltett bankóit, a takarékperselyek piculáit, elnyeli a hízót és a kistehénkét. A csere-bere orgiája ez, de utánozhatatlanul izgató hangzavarral, szédítő látnivalókkal.
Az éjszaka palástjából a csillagok enyhe és megbocsátó tekintettel néztek alá. Jó időt ígértek, és ez volt minden, amit az eget kémlelő vásárosok ebben a pillanatban a Jóistentől elvártak.
– Csak jó időt adj, uram – a bajjal majd csak megbirkózunk magunk.
*
Jakab, a késes fázósan aludt a sátorban a pokróc alatt. Olyan üstöke volt, hogy legénykorában szívesen belémarkolt akárhány lány a dús hajzatába. Göndör, kemény dróthaja volt, s rendezetlen félkoszorú módjára fonta körül fejét.
Riadt nyugtalansággal szundikált a mesterláda tetején, pedig párnát gyömöszölt feje alá az asszony. De hát a vásárra járó csak nyúl módjára alhatik, sorsa az örök vigyázz. Végig az egész sátorsoron lapuló, lihegő félálomban pislogó és álmos tekintetek [551] meredtek a homályba minden neszre. A fák lombkoronája lenyúlt a sátorlapig, ágak bólogattak a szélben, valahol felsírt álmában egy kis inasgyerek, olyan kezdőféle, szopóskoszton levő, ahogy mondják. A késes elhúzta száját. Ez még sír – gondolta –, ugyan mit sirat? – Néha későn járó szekér zörgött, és láda puffant a távolban jeléül, hogy nincs nyugalom az éjszakában és a szívekben sehol…
Hát nincs. Nincs nyugalom, olyan hozzám-tőled futás az egész. Keresztjét hordja az ember, szerencsét kerülget, és álmot kerget. Négy tucat fa nyelű, két tucat gyöngyház, fél tucat hármas. Mit érsz vele, Jakab, ha mind eladod? A ládát újból meg kell tölteni! Zörög a szekér, és fut. Ha földbe vered a cöveket, az jut eszedbe: milyen nehéz lesz kihúzni onnan! Örök rontom-bontom. Mézes száj a vevő felé: ezt tessék, aranyos nagysága, ezt a kicsit a gyereknek. Az ember ellágyul egy percre, de keményen kell szólni a következő pillanatban: elmenjetek innen kölykek, mert közétek csapok!
A túlsó láda felől megmozdult egy nagy test. Tele szájjal, álmosan mondta az asszony:
– Nyughass már, Jakab!
Odakünn egy ág gúnyosan bólogatott: nyughass már! Nincs csúnyább, mintha valaki álmában beszél.
*
A kegyszerárus vidám zeneszóval tért meg hajnalban. Púpos kis ember volt, de italos és szoknyabolond. Örömére a vásári korán kelő népnek, egész a sátráig húzatta. Az inas röhögve már messziről szaladt jelenteni az asszonynak:
– Gyün a gazda.
Hát jött is kalapját rangosan a feje búbjára csapva. Néhány lacikonyhás csavargó volt vele. Azokat egyre kergette az öreg: na, menjetek már, na! De tapadtak hozzá, mint a kullancs.
Jakabtól a harmadik sátor volt az övé. A késes megbotránkozva dugta ki a fejét a muzsika zajára, de már nem volt ideje visszahúzódni, az öreg meglátta, és ráköszöntötte a jó reggelt.
– Szomszéd úr! – kiáltotta – Ha az egész Tisza mind borrá változna…
Kis szünetet tartott, mintha nagy mondásra készülne. Azután részeg, bódult fejjel oldalt csuklott, s leeresztett hangon odavetette:
– Aztat én mind kiinnám, szomszéd úr!
Utolsó erőfeszítéssel még kurjantott egyet. Szánalmas, csuklásba fúló, gyenge kurjantás volt. Lépett is hozzá egyet-kettőt bokázva. Végül is bebotlott a sátorlapon, amely szemérmes zárkózottsággal, akár a legördült függöny, eltakarta szégyenét…
Így indult a József-nap. Mikorra a napkorong feltolta hasát a vásártéri házak zsuppfödele fölé, már orgiáit ülte az adok-veszek. Legelsőbb kékruhás pandúrok rendezkedtek az árok mögött. Asztalt hoztak a vámházból. Itt trónolt a passzusíró hatóság. Ásítozva jött a közmérleg őre, a Könyök utcán pedig piszkos pecérlegény kóborkutyát hajszolt.
Hangos verkliszóval az árkon innen megindult az első körhinta, hogy szédítő útján meg se álljon késő éjszakáig… [552]
Most már jöhet a mesebeli álruhás királyfi, áll a vásár, és áll a szédület. Együgyű lelkek meséje táplálja ugyanis a hitet, hogy a vásári sokadalom mézeskalács hercege ragyogó napfényben végiglépked néha a sátrak útvonalán; a morózus zsörtölődőknek tyúkszemére lép, s a síró gyereknek, aki elvesztette a vásárfiára valót, aranyhatost nyom a markába. Ha meg esősre fordul az idő, bebújik szélapó köpenyébe. Ő fordítja ki az ernyőket, ő libbenti meg a sátorlapokat, hogy a fukar árus azt higgye: tolvaj cigány keze nyúlt a portékája felé. Pénztelen, apró süvölvények találhatták ki ezt a mesét, és fokozhatták így a semmi mágikus erejét, a napfényét, amely végigömlik a sokaságon. Az sem céltalanul történik, mint ahogy az eső sem céltalanul kergeti szét a vásárosokat! Ki lehet, aki itt a nincs erejével beavatkozik, és igazságot oszt? Herceg, álruhás, onnan a vágyva vágyott cukros sátor felől. Talán az a bajuszos, torzonborz ember éppen, aki komoran szembejön kötőféket lóbálva. Ezzel a szerszámmal nyergeli meg aztán az arany szőrű táltost.
De ezt csak az együgyű hiszi már és a gyerek. A vásár azért van, hogy a portéka elkeljen, és hogy a város helypénzt kapjon. Drága helypénzt tenyérnyi földért négyszer egy esztendőben.
Mikor Jakab, a késes tegnap leolvasta a pénzt a vámos asztalára, sóhajtott. Ismert már minden tintafoltot, minden faragást ezen az asztalon. Harminc éve annyiszor szúrta le a helybért a sátráért, éppen erre a barna léclábú asztalkára, hogy örökáron régen megvehette volna azt a hat lépést a vásártéren.
– Aztán olcsóbban nem adják? – próbált alkudni. Zokon vette, hogy rámordultak, és nem nevettek tréfás szavain.
Álmodozva nézett a porfelhő mögül a körhinták felé a napfényes délelőttben. Utána a lacikonyhák irányába vetett lapos pillantást. Mindez, így összezárva: a gyolcsostótok, a ringlispíl, a lacikonyhák és az egész sátorsor – ahogy együtt-gurultak faluról falura, városról városra, erőt adtak szívének. Mint ahogyan a gyalogjáró is örömmel érez köves utat a talpa alatt esős időben.
Szeme már harminc éve látta ugyanezt a képet, és nem vette észre mégsem, hogy foghíjas lett a vásár szája. Nem látta, hogy egyes szakmák már régen nem járnak vásárra, hogy ringlispíl is csak kettő forog, hogy megfogyott a lacikonyhák és a gyolcsostótok száma. Nem látta, hogy a vevők nagyobbára fitymálva veszik kézbe a portékát, nem hallotta az ócsárló suttogást sem. Nem vette észre, hogy az egész vásárkép és a vasári zaj évről évre zsugorodik.
Csak elnézett az annyiszor látott vásári sokadalmon, s puha, flanel ronggyal dörzsölgetni kezdte késeit, a gyöngyház nyelű kisbicskákat és a komor, nagy, disznóölő szörnyetegeket. Közben időről időre ilyeneket rikoltott bele gépiesen a hullámzó sokaságba:
– Itt a fényes csudabudli, erre-erre tessék! Mindegyik garantált, négyfelé vágja a lószőrt hosszában!
*
Mágikus ereje van minden késpengének. Egyenes, éles vona[553]lában láthatatlan erő szunnyad. Társa az embernek már ősidők óta. A kődarabon és husángon túl a penge jelentett először hatalmat. A legegyszerűbb gép, amely kettévágja az összetartozó rostokat. Amit a kés kettészelt, soha többé össze nem ragaszthatja semmi. Tulajdonképpen imádkozni kellene hozzá minden nap, ha nem lenne alárendelt, kis és nagy erők állandó rabszolgája a kés. Csak kitalálni lehetett nehéz, szúrni, vágni: vele már gyermekdolog.
Az asztalon százszámra pucéran, kiteregetve egyetlen nagy kínálkozás. Minden rost, papír vagy kötéldarab megremeg a láttára. Itt az ősellenség! A dolgok összecsomózva szunnyadnak összezavartan, tehetetlenül, ájultan. A penge aztán nekirugaszkodik a kötélbilincsnek vagy a húsdarabnak, és egyszerre vérpiros csík buggyan elő, vagy foszlányok hirdetik: itt járt a kés. Itt járt, és rombolt. A penge elvégezte kötelességét.
Mit akartok tőle, emberek? Hisz azért hasítottak acéllemezt, azért kalapálták vékonyra, azért izzott több száz fokos tűzben, hogy vágni és szúrni lehessen vele, rostot bontani, széjjelválasztani valamit, hogy ne álljon soha többé össze.
Én mindig behunyom a szemem, ha rápillantok a késre. A gyilkolás istene szikrázik az élén.
*
Esküszöm, hogy az a legény, aki délután fél négykor végigment a József-napi vásáron kezét zsebre dugva és fütyürészve mindenre gondolt, csak a késre nem. Az élet legtöbbször olyan, mint a kiteregetett könyv lapja. Kényelmesen olvashatsz benne, de ha tudni akarod, hogy mi van a másik oldalon, tovább kell lapoznod. – Hát fordítsunk, lapozzunk egyet!
A legény végigmegy a gyolcsosok során, unatkozó pillantást vet a rőfökre és végekre, felül a körhintára, megpróbálja a körforgást, a szédületet, befordul a lacikonyhára, megiszik két decit. A gyorsfényképésznél megrendel fél tucat képet: cédulát kap, negyedóra múlva átveszi a képeket, beteszi őket a kabátja belső zsebébe. Néhány lépést tesz, és ismét előveszi a fényképet. Nézi, nézi: Ez lenne ő?
A tömeg tovább sodorja, Jakab sátra elé tereli. – Nini, kések!
Jakab, a késes abban a pillanatban zendít rá:
– A legfinomabb budli, tisztelt közönség, négyfelé vágja a lószőrt…
Tetszik a legénynek a csalogató, s mert amúgy is kell neki egy kés, megáll a sátor előtt, és rámutat egy középfajta zsebkésre:
– Hogy ez a gyilok?
– Ez-e? – kérdi Jakab mester. Mintha nem értené jól, pedig csak villámgyorsan számadást csinál a várható üzlet reményében. – Húsz pénz – mondja.
Úgy mondja, hogy benne van. – De azért tizennyolcért odaadom – teszi utána.
De a legénynek nem kell tizennyolcért se. Tizennégyet adna legföljebb.
Kerülgetik a tizenhatot. Hányféle jó tulajdonsága is van egy bicskának! Mind meghallhatod most a késes szájából: pattintja, [554] rángatja, dicséri. De a legény csökönyös, kétszer is nekiindul. Elmegy, és visszajön. Pénzt olvas és tűnődve áll. Most kellene a fotográfus, hogy hirtelen lekapja az arcát. Mert a legény nem akarta megvenni a kést, nem is akart kést venni. S mégis.
Angyal áll a sátor szélén hívogatva, feléje integetve: Hagyd a kést, hagyjad dobd el, és fuss nem ér annyit!…
De a legényt kétfelől és lökdösik.
Ott áll az alku közepén, az angyalt most eltakarja egy fekete ember, aki konyhakésre alkuszik. Most már a késes feleségével nyelvel a legény, de nem győzi szóval. Végül is engedelmesen az erősebb akarat előtt meghajolva csendesen odaszól:
– Na, adok tizenhatot érte!
*
Tizenhat pénzt fizetett a legény a késért, lefizette becsülettel, nem volt harag benne, gyűlölködés sem valaki iránt.
De volt benne két deci bor.
Később még kétszer-kettő, összesen hat. Aztán fél liter, majd két liter. Ekkor már a távoli templomtornyon nem is lámpások, hanem tűzcsillagok parázslottak, és úgy vonult a békés Szent József-napnak néhány hátralévő órája, mintha zsarátnokot gurítanának a sátrak között.
Hosszú út volt ez a csillagfényes estig, mint ahogy hosszú és végtelen majdnem minden út, amely a nyitott késig vezet. A bűn nem akkor születik meg, amikor a tett. A bűn fészke sokéves, lehetősége a megtört gondolat, a végzetes „bánom is én”. a csikorgó foggal kimondott „összetörök mindent”. Ökölcsapás, mely az asztalon táncol: kicsit már gyilkosság. A becsapott ajtó: parányi töredék ebből az érzésből. Pillanatnyi rálépés arra az ösvényre, amelytől a késpenge nincs már messze. Néha összetörnek a fékek és szalad a kocsi. Minden méter felégett híd ilyenkor, és az út torkában vad bánom is én harap a csetlő-botló, rohanó ember vérébe…
A bűn hosszú-hosszú út, a tett: fekete fal a dolgok végében.
Csak lassan ásta magát a legény vérébe a késhez tapadó gondolat. Mint ahogy az esővizes csatorna sem telik meg egyszerre, hanem hangtalan esőcseppek duzzasztják. Lassan kezdte magát különbnek érezni mindenkinél, aki körülötte vigad és duhajkodik a korcsmában. Később kitolta a határokat a falakon túlra. Az ilyen magában gubbasztó, sarokban ülő, csillogó szemű italos emberben, akinél még a szó sem mutatja az utat, mindég sok van a hangtalanul támadó vérebből. Már akkor gyilkos volt, gyilkosa mindenkinek, aki útjába akadt, csóvát vetett feléje, vagy kétségbe vonta a megnövekedett hatalmi érzését.
Aztán váratlanul kirobbant a verekedés. Nem is vele, nem is volt hozzá semmi köze. Talán csak meglökték egészen véletlenül…
Torkig jóllakott kupecek, bőrtáskás vásárosok, riadt szemű nők mellett ugrott neki a verekedőknek. Egy pillanat alatt történt. Fejbe verték, mint egy tolakodó, beteg kutyát. Akkor megvillant kezében a kés, szúrt, és talált. Valaki gyilkost kiabált, és a vad zűrzavarban késsel a kezében továbbfutott a legény… [555]
A sátrak közt sápadt karbidlámpa fényénél csomagoló, siető vásárosok riadt arcát látta. Pár lépést futott, de lábai váratlanul egymásba botlottak, mire végigvágódott a földön magába szíva az útszéli por furcsa szagát.
*
Éjszaka: múló förgeteg söpört végig a városon. Valahol az országúton egy baktató vásáros szekeret ért utol a vihar. A felcsillanó villámfényben Jakab, a késes hajtotta, nógatta a lovait. Portékát vitt a mesterládában, vitte a késeket százával, jámbor és örök kötelességtudással.
Nem is gondolt arra, hogy ő a végzet feltartóztathatatlan fuvarosa.