Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

Kései észrevételek Spengler művéhez

Spengler műve gazdag irodalmi kvalitásokban. Stílusa ragyogó, fantáziája csapongó és bővelkedik ötletekben. Sokszor elkábít és lenyűgöz a legtávolabbi korok és egymástól távol eső szellemi jelenségek között vont párhuzamokkal, csillogó hasonlatokkal. De mintha kissé túl merész lenne, mintha a fény és csillogás közé felületesség vegyülne, mintha inkább a művész szemével látna, és nem a tudós agyával mérlegelne.

Nem ok nélkül hangsúlyozom mindezt. A mű az újabb német könyvpiac egyik legnagyobb sikere és a legszélesebb körökben nyert elterjedést. Ilyen igényes és nagysikerű művel szemben joggal támaszthatjuk a legnagyobb igényeket és megkívánhatjuk, hogy olyan erősek legyenek a bizonyítékai, amilyen erős a benne megnyilatkozó meggyőződés, és amilyen kifogástalan a formája.

Az a mód, amellyel Spengler az okozatosságot kutató történettudományt, a darwinizmust és a szocializmust elítéli, világosan elárulja, hogy az egész munka tudományos szellem elleni azon visszahatásnak terméke, amely a XX. század legszembeötlőbb és legfényesebb jelensége.

A tudományok merészek voltak föltevéseikben és a tapasztalat részben reájuk cáfolt, elegendő tapasztalat hiányában egyes jelenségek magyarázata tévesnek bizonyult. Az anyag és energia állandóságának túl merev beállítása mechanikává változtatta a fizikát, a kémia az atomok feltevésének túl egyszerű formulázásával nem tudott hozzáférni egyes jelenségekhez, a darwinizmus nem lelt igazolást a részletekben, Kant túl ridegen állította fel a szellem kategóriáit, és megkísérelték, hogy mechanizmussá változtassák a lélek funkcióit. A mozgás és hő nem maradék nélküli jelenségei, a sugárzás, a fény és az anyag közti viszony problémái, a Zeeman-féle jelenségek, a radioaktivitás és a léleknek tudatalatti, le nem tagadható jelenségei: megingattak mindent, és átgondolásra késztették a tudósokat. Felhangzott már a múlt század utolsó évtizedeiben illetékes szájból az ignorabimus, majd a tudomány csődjének szállóigéje, és a metafizika újból helyet követelt a tudományok között. Inogni látszott minden, amit két század alkotott, új fizika van alakulóban, új matematikák mutatkoznak a láthatáron és a bölcsészet terén az értelem átlátszó okozati világába ismeretlen lelki erők kaotikus tényezői vonulnak be egyenjogú faktorként. Nietzsche az erkölcs [636] parancsa helyébe a Wille zur Macht rakoncátlan erejét, Schopenhauer pedig megfosztván trónjától az észt, helyébe a fölötte álló vak akaratot léptette. Bergson tekintélye az értelem fölé helyezi és az élet irányítójának bizonyítja a sejtő és teremtő, minden megértéstől független ösztönt. Szerinte az állati test fejlődése csakúgy, mint az emberi léleké és a történelemé, valami értelemmel föl nem fogható erő, időbeni kifejlődés, belső teremtődés eredménye.

Spengler hirdeti és gyakorolja a miszticizmus jogát. Sajátos és a közönségestől eltérő jelentőségű szavai vannak. Sorsvégzet, idő, tér, vágyódás, aggály, irány, mélység, fiziognómia, fajlélek, szellem, ősjelenség, ősi elv, lét: mind súlyos, embert formáló erőket jelentenek, melyeknek azonban világos és szabatos tartalmuk nincs. Mindezen szavakat és fogalmakat misztikus homály borítja, igazi jelentőségüket csak sejthetjük, de tisztán át nem érthetjük, mert amint Spengler mondja, mindezek az élet valóságaiból fakadnak, és az ész által alkotott fogalmakba, az ész korlátoltságánál fogva nem önthetők. És mégis a szellem hatalmának és fegyvereinek Spengler által történt elvi lekicsinylése egyrészről, és az a mód, ami egyébként elkerülhetetlen – ahogyan Spengler ezen fegyverekkel él és számos új fogalmakat alkot másrészről, mintha megbosszulná magát. Ezen lekicsinylésnek és alkalmazásának belső, az egész művön végigvonuló ellentétén Spengler finom értelme és nagy tudása sem tudott segíteni.

Az emberiség történelmét a művész szemével és lelkével látja. Tagozódást keres benne, észlelhető kezdetet, összefüggő továbbfejlődéseket és befejezést, mint a drámában, valamely kép vagy zenemű kompozíciójában. Szerinte a történelem belsőleg összefüggő jelenségekből áll, melyek folyton keletkezésben vannak, s melyekben összefolyik a múlt a jelennel és a jövővel. Nem lehet tehát azt az egységes egészet részekre, egyes eseményekre bontani, és azt egy különálló okra visszavezetni. Minden történelmi esemény összefügg az egész történelemmel, és nincsen sajátos, csak reá vonatkozó oka. Az ősi eszme, a kezdeti ok, miből a kultúra kicsírázik, ősoka és nemzője minden eseménynek. A történelmi események pillanatnyiak, felvillannak, majd örökre eltűnnek. Csak a természetben lefolyt tények rögzülnek, ezek állandóak. Csak itt van okozatosság és ezért: csak itt van tudomány. A történelemnek nincs tudománya, mert egész művét „Philosophie der Unphilosophie”-nak nevezi.

Spengler szerint nem lehet beszélni világtörténelemről, mert nincs emberiség és nincs összefüggő kultúrai egység, hanem csak teljesen eltérő szellemi alkatú népek és összefüg[637]gésre képtelen kultúrák, melyek születnek, élnek és az őket hordozó népekkel együtt feltartóztathatatlanul, és az utánuk következő népek befolyásolhatása nélkül elhalnak.

Hat ilyen kultúrát állapít meg Spengler az eddig lefolyt történelem világában, úgy mint a hindut, az egyiptomit, a kínait, az antik népekét, az arabok és napjaink kultúráját, a nyugatit.

Az ember szerves egységben egyesülő testi és lelki mivoltából magyarázza Spengler a társadalmak és kultúrák sorsát. Erre támaszkodva állapítja meg, hogy mindegyik sorsa ugyanaz, mint minden szerves lényé, mindegyiknek van kezdete, tehát vége is. Minden kultúrának osztoznia kell alkotója, az ember sorsában, születik, felserdül, megérik, elöregszik és meghal. Az ember és a természet egybeforrott; minden kultúra más talaj, más égalj és más néprajzi viszonyok között fogamzik, és ezért minden társadalom úgy odanőtt ahhoz a talajhoz, amelyen keletkezett, mint a növény. Az ember történelmében növényszerű értelemmel föl nem fogható kozmikusság és minden népben vagy népcsoportban: eredendő eszme rejlik, amelynek cselekvésben és történésben megnyilvánuló időbeli továbbfejlődése alkotja azt, amit történelemnek mondunk, csak ezen ősi eszme kivirágzása: a politika, a vallás, a tudomány, művészet és gazdaság. Minden szép és minden kultúra ezen ősi eszméje más és más és azért az egyik kultúrának igazi jelentőségét, más ősi eszme hatása alatt élő idegen kultúra embere meg sem értheti. A letűnt kultúrák titkaiba a mai kultúra embere be nem hatolhat. Teljesen értelmetlenül állunk a klasszikus kor kultúrájával szemben is, bármennyire ismerni véljük is annak minden részletét. Szerinte a reneszánsz kora, amely pedig büszkélkedett azzal, hogy új életre ébresztette az ókor művészetét és tudományát, tiszta nyugati műveltség ősi eszméjére támaszkodik, amelyre az antik kor embere rá sem ismert volna. Csak a kultúrába szökkent társadalmaknál észlelhető külső rend: művészetük, társadalmi berendezkedésük és politikai szervezkedésük, szóval fiziognómiájuk fázisai alapján állapíthatjuk meg valamely társadalomnak lényegét és korát, valamint azt, hogy a kultúra kezdő vagy előrehaladottabb korban van-e. Különböző kultúrák azonos korait nevezi Spengler egyidejűségeknek. Így frappáns hatással egyidejűséget lát Homérosz kora és a keresztes hadjáratok – Themisztoklész és XIV. Lajos – Szókratész, Buddha és Rousseau kora között. Homérosz és a keresztes hadjáratok: a görög és a nyugati kultúra fiatalságát, Themisztoklész és XIV. Lajos: az érett kort, Szókratész, Buddha és Rousseau: a civilizációba való átmenetet [638] jelentik. Bámulatosan szellemesek művészeti és művészettörténelmi megállapításai. Az építészetet tartja az egyiptomi műveltség, a szobrászatot a klasszikus, és a zenét a modern műveltség művészetének. Az egyiptomi kultúra alapeszméje a megszabott, határozott irány, a klasszikusé a közvetlen érzékelés, és a modern koré a végtelenbe vágyódás. A korábbi kultúrák végkorszakainak tünetét észleli a mi korunkban, és ezen egyidejűség alapján állapítja meg korunk elaggulását, jósolja annak közeli halálát, és a civilizáció pusztulását.

Maga a keletkezés mindegyiknél csupa rejtély, de a tovafejlődésnek összhangzásban kell maradnia keletkezésével, annak gyökerével. Nem tudhatjuk, hogy kikben jelentkezett elsőül az egyiptomi vagy mai modern nyugati kultúránk, de bizonyos, hogy más a csírája az egyiknek és más a másiknak, azért is minden kultúra más – más a kínai és más a görög, s mindegyiktől elütő az arab és a nyugati. Csakhogy a kultúrák ugyanegy életerőnek a megnyilvánulásai, ezért azonosak korszakai, fejlődésének fokai és az egyes fokok jelenségei. A testiség, a közvetlen jelen rögzítése jellemzi a görög kultúrát, a távolságba való lendülés s a beláthatatlan jövőre való gondolás a jelenkorét. Ezért fejlődhetett ki a görögök városállamaiban a szobrászat, az érzékelő vallás, a magaszemlélő tudomány, s ezért a jelen korban a világhatalmi törekvés, a végtelenségek felé törő tudomány és építészet, a láthatatlan és mindenható Istenben megtestesülő vallás, a világűrbe szárnyaló zene.

Más a kezdő, más a fiatalkor, az érettség, a végkifejlés, hanyatlás és pusztulás vagy mint Spengler nevezi: a civilizáció állapota. A kezdő korban van valami az állati magzat életéből, csupa sejtés, tapogatódzás, élőkészülődés a jövőre, durva önzés és erőszak; faragatlan, esetlen művészet a kezdőkor képe, míg fejlődő formaérzék, túláradó tevékenység jellemzi a kultúra minden terén a fiatatkort; a férfikor pedig: állandósult, de még nem merev formák, az elhatározások körüli nagyobb meggondoltság; az aggkort: a kultúra arányainak visszafejlődése, új alkotások ritkasága és a régiek tökéletesítése. Az aggkor kultúrája mintegy leválik az ősi testiségről és az élet minden terén átszellemül. Ezzel megakad a továbbfejlődés, a formák és célok megmerevednek és elkövetkezik a civilizáció állapota, amely nem egyéb, mint a kultúra lassú elhalása.

Ide kapcsolódik be Spenglernek egészen újszerű érdekes fölfogása arról a szerepről, amelyet minden egyes kultúrában a városok játszanak. Szerinte minden fejlődésnek dina[639]mikai hajtóereje az embert eltöltő félelem érzése, oltalomkeresés az ismeretlen és félelmet keltő mindenséggel szemben, szorongás, a magagyengeség érzése. Ezért tömörül városokba, melyek azután társadalmát is, kultúráját is halálra ítélik. A városban élés elzárkózást jelent a természettől, melynek az ember gyermeke. A városok felé rajzó nagy tömegek, azokat minden kultúrában és minden korban lassanként nagy városokká, majd világvárosokká fejlesztik. Az ellentét a városok lakossága és a falvakban maradó lakosság között mindinkább kimélyül, mely csak azzal enyhül, hogy a városok a falusi lakosság mind nagyobb tömegeit szívják fel magukba. Míg a városi ember egyenlőségre és egyformaságra törekszik, és idegenszerűen áll a mindig sajátos, egyformaság híján levő természettel szemben, a falusiak továbbra is egynek érzik magukat vele. A város az ész uralmát hirdeti, a fizikai erővel, a zabolátlan, teremtő őserőn alapuló ösztönös múlttal szemben. A város új társadalmi osztályt termel, a polgárit, mely a falusi életen alapuló ősi nemességgel és papi osztállyal szemben mind nagyobb hatalomra tesz szert, s mely természetes tettrekészségen, tettreképességen s mindenséggel szemben való alázaton alapuló falusi élet helyébe a meggondolást, a számítást, a szervezkedést, az emberi értelem mindenhatóságát lépteti. Minél nagyobbak lesznek a városok, annál inkább kerítik hatalmukba a lakosság életét és teszik egyöntetűbbé gondolkozását.

A város tehát megöli az ősi érzéseket, mesterkélt gondolatvilágot teremt, demokráciát és szocializmust, racionális vallást és erkölcsöt s visszariad mindentől, ami a falura emlékeztet, s ami függővé teszi a természettől, de ezzel elzárkózik az ősi forrástól, amely naggyá tette. A tökéletes elvárosiasodás képtelenné teszi a társadalmat új eszmékre, új alakulásokra, és ezzel a kultúra civilizációvá változik, ami Görögországban Periklész, Rómában a Gracchusok korában, a mi kultúránkban a francia forradalommal következett be. A civilizáció ugyan az általános választójog, a hadkötelezettség, az adózás, az ingyenes orvosi segély, a nyilvános könyvtárak és a szabad sajtó útján a nagy tömegeket is hozzájuttatja a kultúrához, mindez azonban a nagy tömegek lelkében élet nélküli, megkövesült valósággá válik, mert bár sóvárogva veszik át a civilizálás által nyújtott jót, de mindazt csak velük született jognak tekintik, melyért őket semmi kötelesség sem terheli. Folyton új követelésekkel állnak elő, és lassanként kihal belőlük minden kötelességérzés. Nem akarnak katonáskodni, nem akarnak adót fizetni, bel- és külforrongások közepette elidegenednek az államtól, önmagukra szorítkoz[640]nak, fogy a népesség száma, a városok visszafejlődnek és minden állam zsákmányává válhatik valamely belső vagy külső kalandornak. Így a civilizáció lassanként leválik a kultúráról, kezdetleges primitív állapotok következnek el, azok ősi ereje nélkül, primitív vallás, primitív életrend, új fejlődés lehetősége nélkül. Szürke, egyforma, ideálok és lélek nélküli tömegek laknak majd a mai kultúrállamok területén, vágyak és célkitűzések nélkül vegetatív állati életet folytatván, levetvén a közösség érzését, apró csoportokban, fellahszerű tengődésben, a szellemi, erkölcsi és vagyoni pusztulás végzetes lejtőjén. Elpusztul a kultúra és a világ új megváltásra szorul, mely új életet jelent, hogy azután ugyanazon a végzetes lejtőn maga is megsemmisüljön, mint megsemmisült minden eddigi kultúra. A láthatáron az orosz kultúra jelentkezik, amely véget vet az áldatlan nyugati civilizációnak. Spengler előre látja, hogy 200 év múlva nem lesz többé nyugat-európai kultúra, s nem lesz többé német, angol és francia, mint Justinianus korában sem létezett római.

Nem látott és nem sejtett gondolat ösvényeket, sok nemes érccel biztató új utakat vág Spengler a történelem meredek útjaiba, de azt kívánja tőlünk, hogy az emberiség életét szabályozó törvényességről és az emberi haladás folytonosságról vallott meggyőződésünket adjuk fel, és higgyünk a történelem céltalanságában, értelem nélküliségében és végzetességében. Pesszimizmusa még Schopenhauernál is sötétebb, mert Schopenhauer legalább megengedi, hogy az ember szükségképpen boldogságra törekszik, de Spengler látószögéből értelmetlen minden ilyen törekvés, ami egy magának az életnek a végzetességével. A vanitatum vanitas, a milliók boldogtalanságának és néhányak boldogságának a zsoltára Spengler könyve.

Sivár és gyászos eredmény! S ha kiindulási pontja oly megtámadhatatlan lenne, következtetései oly ellentmondás nélküliek és ténymegállapításai annyira kételyen felül állóak, mint amilyen szuggesztív erejű a meggyőződése, kétségbe kellene esnünk az emberiség jövőjéért. De szerencsére ez nincs így! Bámulatra méltó tudása és sokszor elragadó szellemessége sem leplezheti azt, hogy a műnek súlyos hibái vannak, hogy kiindulási pontja önkényes, megoldhatatlan, belső ellentétekben szenved, és hogy megállapításai sokszor nélkülözik a ténybeli alapozottságot.

Teljesen önkényes az egyén és a társadalom lelki és testi azonosságára épített kiindulási pontja. Mert csak az egyénnek van testi egysége, de nem a társadalomnak, ezért az egyén kénytelen mindazt elszenvedni, mit az anyag elszenved, [641] tehát: fiatalságot, megöregedést, halált. Ennek a társadalom, mint csupán lelki egység: nincs alávetve. A társadalomnak nincsenek korai, mert mindig vannak serdülők, ifjak és öregek. Az ember elhal, mert sejtjei elhasználódnak, holott a társadalom sejtjei, az egyének mindig megújulnak, és így fiziológiai szempontból egyformán fiatal és egyformán öreg Spengler kezdő- és öregkora. Az emberiség kezdőkorában sem fiatalabbak az öregek és a civilizáció korában sem öregebbek a fiatalok.

A társadalom elöregedését lelki értelemben sem lehet elfogadni, mert eltekintve attól, hogy az ember lelki öregedése elválhatatlan kapcsolatban áll a test elöregedésével, meg nem érthető, hogy az évszázadokon át kultúrát fejlesztő társadalom, az emberi természet örök azonossága mellett – ami Spenglernek egy másik kiindulópontja – hogyan válhatik egyszerre kultúraellenessé. Nem érthető meg, hogy miért jelentene a több kultúra kultúraképtelenséget, miért jelentené a tömeg, a mindenki kultúrája és az azt előmozdító eleven erő megsokszorosodása a kultúra halálát.

Spengler szerint nincs különbség ember és ember között, és az emberi természet, térre és időre való tekintet nélkül, mindig azonos. Ezzel a megállapítással azonban nem lehet összeegyeztetni az ősi eszmére vonatkozó tanítást, mert nem lehet megérteni, hogy az azonos emberi természettel miként egyeztethető össze a csupán egyes társadalmakra nézve igaz és a csak azokra nézve hatályos, míg a többi társadalmak embere által meg sem érthető ősi eszme; miként lehet az, hogy legyen emberi eszme, amely más társadalmak emberére nézve semmiféle hatással nem bír, de általa meg sem érthető? Mintha mindegyik társadalom a Mars bolygóbeli társadalom lenne, a többi társadalomra nézve. Mintha nem lenne igaz az a tétel, hogy minden ember egyforma, hanem ellenkezőleg: hogy annyiféle az ember, ahányféle a kultúra, és hogy az emberiség lényegesen eltérő fajokból áll. Mintha Spengler önkéntelenül is a faji teoretikusok győzelmesen megcáfolt tévelygéseivel befolyásoltatná magát, és mintha más szavakkal és más beállításban, de ugyancsak sub specie aeternitatis a fajok örök harcát hirdetné és azt a történelmi iskolát igazolná, mely a társadalmakat alkotó fajok ösztönszerű ellentéteiből magyarázza azok örök háborúskodását, a fajok romlását és emelkedését.

Spengler a heteronom ősi eszmékkel valójában minden emberi tehetségtől független, azok felett álló s az ember ismert lényegével össze nem egyeztethető természetfölöttit csempész kiindulási pontjába, mely semmiképp sem fedi az [642] ember és az általa alkotott társadalom, a kultúra természetének azonosságáról vallott meggyőződését.

A kiindulópontok és a következtetések közti ezen ellentétek kibogozhatatlanok, de ha csakugyan fennáll az, hogy mindegyik társadalom ősi eszméje annyira eltérő, hogy egyik kultúra sem képes a másikat felfogni vagy befolyásolni, akkor csakugyan meddő a történelemmel való minden foglalkozás.

Spengler fejtegetéseiben rábukkanunk egy igazán bámulatos, másik ellentmondásra is. Ha a történelem bázisa az ember, úgy ez alatt, az embert a maga egészében kell értenünk, és sorsának irányításából nem szabad kizárnunk az értelmet. Márpedig Spengler ezt teszi, amidőn az értelem jelentéktelenségéről beszél, és azt bizonyítja, hogy az értelemnek nincs szerepe az emberiség történelmében s hogy az tisztán az ősi eszme, a sors, a végzet, az időmúlás függvénye.

Mindezekre az ellentmondásokra Spenglernek ezért volt szüksége, hogy védelmezhesse és kiépíthesse a pusztulásnak általa előre elképzelt apriorisztikus formáját. Mert az ember természetének kétségtelen azonosságával szemben, csak a rajta kívül álló ősi eszme beillesztésével igazolhatta a társadalmi fejlődéseknek kölcsönös idegenségét, csak a társadalom és ember testi azonosságának föltételezése mellett tudta a társadalom elöregedését és halálát elfogadtatni, és csak az értelem kizárása mellett érthette meg az általa hirdetett pusztulást, mert az értelem hatalmának az elismerése az embert a pusztulás elkerülésére is képesíthetné. Csak az egyidejűség elvétől látja a bekövetkező pusztulást elkerülhetetlen végzetnek.

Ezen belső ellentmondásokhoz járulnak még a föltételezéseket cáfoló tények is. Minden kultúra befolyásolta a másikat, az egyiptomi a görögöt és viszont. S vajon mi egyéb a Görögország politikai bukása után az akkor ismert egész világot betöltő hellenizmus, mint a keleti és nyugati kultúrának nagyszerű egybeolvadása. Nem vagyunk-e szemtanúi a kínai reneszánsznak, és nem láttuk-e napjainkban a japán csodát, nem készül-e olyasvalami, mint Afrika megújhodása, ami pedig mind nem más, mint a kultúrák érintkezése és áthasonulása. Minden nép nyelvében, szokásaiban és vallásában távol eső idegen befolyások fedezhetők fel, úgyhogy Spengler állítása a kultúrák idegenszerűségéről, egymagukban állásáról és egyedülvalóságáról igazán megdöbbentően és majdnem fájdalmasan hat.

Spengler szerint minden kultúra végkorszakát, a civilizáció korát, többek közt a törvénytisztelet hanyatlása, az erkölcsi züllés és az elnéptelenedés jellemzi. Mindezt aláírom, de fenntartásokkal. Hiszen Kína, mely szerinte egy évezred [643] óta éli a pusztulás korát, a világ egyik legtörvénytisztelőbb s az erkölcsi hagyományokhoz legragaszkodóbb társadalma, melyben az elnéptelenedés tünetei sem észlelhetők. Azt hiszem, mindez elmondható Indiáról is. És ha Egyiptom és Róma történeti végkorszakaikban tényleg elnéptelenedtek, azt az örökös harcok és a népesedésre kedvezőtlen agrárpolitika okozták. Nem látjuk Róma kis- és középpolgárságának erkölcsi süllyedését sem. Az erkölcsök ama elvadulását, melyet a római társadalom felsőbb köreiben és a nagy tömegben észlelhetünk, nagyon jól magyarázza a teljesen hetorogén elemek hirtelen és erőszakos keveredése: tehát nem a többkultúra mérge, hanem éppen ellenkezőleg a kultúra hanyatlása.

Azok az objektív tünetek, melyek az előbbi korok bukását okozták, a mi korunkban hiányzanak. Az elnéptelenedés, a kötelességek iránti közöny fent és lent, a haza és a város iránti ragaszkodás elhalása, az elkerülhetetlen és végzetszerű keveredés a kultúra alacsonyabb fokán álló népekkel, azok eszméivel és intézményeivel, az élet egészének teljes bizonytalansága voltak kísérő tünetei a korábbi korok bukásának. De az egyidejűség szellemesen megkonstruált elvének nem lehet következménye a mi korunk pusztulása, ha hiányzanak a múlt kultúrák elhalását magyarázó objektív okok. A letűnt koroknak nem voltak ideáljai, a mi korunk azonban új ideálokkal vajúdik, a baj csak az, hogy nehezen tud megválni a régiektől. Szenvedésekkel telített átalakulások mérföldjelzői ennek a vajúdásnak, de a tudatok alatt, fájó idegekből kivirágozva meg fog születni az új társadalmi rend, minden hitlerizmus, minden fasizmus, minden bolsevizmus és annyi más izmus ellenére is.

Spengler világnézetébe bevilágít a kultúra és a civilizáció közötti éles megkülönböztetés. A kultúra szerinte a fejlődés, a civilizáció a visszafejlődés kora. A kultúra az alkotással egyértelmű, míg a civilizáció csak kiterjeszti a kultúrát a tömegekre. Erről pedig nagyon rossz véleménye van Spenglernek. Ő az arisztokratikus erkölcs, a görög értelemben vett kiválók uralmának a híve, szemben a proletár erkölccsel, a pártrendszerrel. A művészet, a szép iránti érzék túlteng Spengler egyéniségében, és ezen tisztán egyéni, minden tömegszerűt lenéző gőgök érzésszemüvegén át Spengler öntudatlan elfogultsággal szemléli a mai demokráciát. Ezért nem szereti a várost, ezért pesszimisztikus közeli pusztulást látó diagnózisa.

Hegel mondta először, hogy a kultúra csúcspontja kezdete egyúttal a hanyatlásnak is, és hogy a kultúrának egy nemzetben megvalósult formája soha vissza nem tér. Hegel [644] befolyása Spenglerre nemcsak ebben mutatkozik, hanem, mintha az ősi eszme is leszármazottja lenne Hegel „Weltgeist”-jének, bár annak egysége és örök összefüggése helyett összefüggéstelen darabok formájában. Amennyivel nagyobb Spengler történelmi tudása, annyival alaposabb boncolója letűnt korok egyes jelenségeinek, s amennyivel élesebb szemű látója különböző korok azonosságainak, annyival fölötte áll Hegel történelmi érzékben, az emberi szellem és a történelmi fejlődés reális értékelésében. Spengler szerint a múlt élettelen tény- és adathalmaz, Hegel szerint minden jelenben benne él a múlt is, a múltak eredményei: minden korok eredménye: a fejlődés összefüggő és folytonos.

Mi átérezzük Spengler világnézetének szörnyű történelemellenességét. Éppen a kultúra terjedése teszi az egyéneket öntudatosabbakká, belátóbbakká, függetlenebbekké. Szöges ellentétben Spenglerrel nekünk az a meggyőződésünk, hogy a civilizáció valóra fogja váltani a történelem egész eddigi menetének irányát s, hogy el fog hárulni, ha ezer szenvedés árán is, minden akadály az általános egyenlőség és szabadság megvalósulása elől, melyeknek fokról fokra való kiépítése volt minden eddigi kor harci tárgya és problémája.