Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Az időt nem lehet leállítani, kérlelhetetlenül múlik. Az ideológiák korszakokat jelölhetnek, de a világot megváltani induló eszme idővel elhalványodik, célját betölti, vagy célját veszti. Új korszak jön, új ideológiával.

Az irodalmi szemle a legalkalmasabb orgánum valamely művészi hitvallás (ideológia) meg-gyökeresítésére. Időszakonként jelenik meg, és periodikus (heti, hónaponként, félhavi) forgalomba hozatalával felélénkíti újra felkelti, erősíti a közönség érdeklődését. A napilapnak más feladatai vannak, elsősorban a hírszolgálat, semmint hogy „iskoláknak”, „irányoknak” megfelelő fóruma lehessen. Az „újság” egy napig él, néha még addig sem (napilapok reggeli, déli, esti kiadásai), ezzel szemben a folyóirat maradandóbb, ami feltétlenül kelléke és egyszersmind igyekvése a kialakuló célirodalomnak.

Az ideológiát a körülmények, főleg a környezet, életstandard, megismerés és az ezek hatásaként beálló evolúció termelik ki. A Fáklya az Új Élet, a Vajdasági Írás és még egynéhány tiszavirág-életű, jelentéktelenebb folyóirat voltak a délszlávországi magyar irodalom első kollektív próbálkozásai. Ezekben a folyóiratokban még nem a specifikus területi irodalom kapott kifejezést, hanem a káosz literatúrája. Ez a megállapítás nem értékmérleg az egyes, akkoriban megjelent írásokról, csak annak a leszögezése, hogy az említett folyóiratokból hiányzott az egységes világszemlélet. Kitaposott mezsgyék tisztes utasai jöttek – jöttek az olvasó elé irodalmi hátizsákjukban tradíciók terhével, a fáradt csoport mellett ruganyos inakkal törtettek az ifjú adyendrék. Helyet kaptak az oktoberista emigránsok, Kassák – utánzók, szimbolisták, keresztrejtvényben beszélők és így tovább. Az irodalmi kialakulásnak ebben a periódusában a kollektivizmus együttjelentkezést jelent, de nem közős világszemléletet. Ezek a folyóiratok nem „szemlék” voltak, – s így természetes: nem lehettek átütő erejűek.

Az első délszlávországi magyar nyelvű világnézeti szemle, az aktivista Út a bécsi Ma képmására készült úgy külalakban, mint tartalomban. Mielőtt még aktualitását veszthette volna az aktivizmus mint irodalmi irány, megszűnt a lap.

Nem a napilapok elvitathatatlan, eddigi kultúrfunkciójának értékét és az említett irodalmi kezdetek kortörténeti jelentőségét kisebbítjük, amikor irodalmi „szemlét” sürgetünk, hiszen a Vajdaság írói jó ideig csak a készségesen rendelkezésre bocsátott újsághasábokon hallathatták hangjukat, azon a néhány vendéghasábon, mely az irodalomnak jutott, később pedig az említett folyóiratok oldalain, melyekre egyaránt kinyomattak minden jelentkező, bizonyos színvonalat elérő írást, tekintet nélkül irányára, felfogására.

Az egyénben a jellem idők folyamán alakul ki, az irodalom karakterét is csak az evolúció későbbi menetében kereshetjük. A délszlávországi magyar irodalomnak majd másfél évtizedes múltja van. Az elhaladt idő a káosz kora volt. A régi ideológiák zűrzavarából csitult ki az önállósuló „vajdasági” hang.

A káosz korára jellemző, hogy nem volt kikristályosodási tengelye. A szólamok harmónia nélkül hangzottak el, és hiányozott a vezérszólam.

Az irodalmi jelszó az a varázssziget, mely az ideológiának absztrahálás útján előállítható dióhéjaként mutatkozik. A dióhéj zárt magház, mely sejteti a tartalmat, de hogy valójában mit, azt csak akkor tudjuk meg, ha feltörtük.

Ha az író a probléma magházát diótörővel pattintja fel, „comme il faut” irodalmat csinál, ha a fogával töri meg a diót, elnevezik parasztnak, proletárnak, naturalistának, realistának stb.

Van irodalmi „kemény dió”, és van „papírhéjú”, könnyen felroppantható mondanivaló, – így áll elő a nehéz fajsúlyú és a könnyű irodalom.

Látszólag számos divergens irodalmi csoport menetel szétágazó irányokba vagy egymás ellen, mégis, ha sub specie totalitatis nézzük az „iskolák”- „avant garde”-ok, „irányok” és „izmusok” felvonulását, – eljutunk a szinergia törvényéhez. A sokféle törekvés végül egy eredőbe fut. Minden szellemi revolúció az emberiség evolúciójának az összetevője. Az irodalmi irány időben és helyben elszigetelt jelenség, azt hiszi magáról, leállítja mindörökre a világot, pedig épp csak az események alá gurul, a világ legfeljebb megcsúszik rajta, haladó irányba. Esetleg visszanéz rá, mint túlhaladott, elhagyott, út menti kőre.

Az emberiség szellemi zászlósai, az „iskolák” fejei, az „izmusok” kitalálói és a világszemléletek megkonstruálói nem akarják bevallani, hogy a csoportosulások, elszigetelődések, klikkek és gárdák kivétel nélkül a szinergia (összeműködés) törvénye szerint fejtik ki cselekvéseiket a nekik jutott helyen és időbeni. (Vitatkozásra való hajlandóság, végtelen polémiák, irodalmi szélmalomharcok, az ellentétes irányok létjogosultságának tagadása.) A polgári felfogás destruktívnek bélyegzi a baloldali irodalmat. A munkásírók elnézőbb frakciója jóindulatú mosollyal intézi el az „elefántcsonttoronyban rezideáló exclusiv mestert”. A szélsőségesen aktív művész „tisztelt hullaház”-nak címezi a megszólított polgártársadalmat. Militarista és pacifista felfogás viaskodik, argumentál önmaga mellett, a másik ellen. A lehatárolt ideológiai nem végkifejlett, csak összetevője az eredőnek.

Hogy irodalmunk tényezővé váljék, ideológiára, közös nevezőre, karakterisztikára van szüksége. A délszlávországi magyar olvasó új életkörülmények közé került, természetes, hogy a mentalitása is specifikusan önállósult. Az itteni írónak jut az a feladat, hogy közönségét olyan írásokkal szolgálja, melyekre az olvasó érdeklődéssel figyel fel, ez az írás pedig az, melyben saját való környezetét látja meg. Az írók egy része instinktíve egynéhányan pedig már öntudatosan érzik át feladatukat. A tudatos írógárda kollektív jelentkezése az egységes szellemben szerkesztett folyóirat, a szemle.

Nemcsak a művészi hitvallásnak van szüksége időszakonként feltűnő írott orgánumra, de áll ez fordítva is: folyóirat nem képzelhető el ideológia nélkül. Erdélyben a Korunk és az Erdélyi Helikon körül csoportosult világnézeti alapokon a két meg nem alkuvó irodalmi tábor. Az ellentétek eredménye a szinergia törvénye szerint a differenciált „erdélyi” irodalom.

Móricz Zsigmond, hogy az ideológiáját túlélt Nyugatba új vért öntsön, az újnyugatot népies irányba indította tovább.

A Zágrábban megjelenő Literatura ebben az esztendőben lépett második évfolyamába. A tudományos és művészeti folyóirat, amiként az évnyitó beköszöntő mondja: „nem az ideológiák bazárja”. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy egységes, kialakult világnézetet szólaltat meg. Kár, hogy kevés belföldi nevet hoz, ezek helyett sok a fordítás és szemelvény külföldi írókból, ami a lap internacionális jellegének, szellemének megfelel.

Határozott ideológia szolgálatában áll a Belgrádban szerkesztett Jugosloven, mely konstruktív-nemzeti szellemben dolgozó szemle. Ugyancsak az idén lépett második évfolyamába.

A szinergia törvénye mindenütt jelenlevő. A Literatura a belföldi „szociális írók” hiányát panaszolja fel, a Jugosloven pedig terjedelmes és gazdaganyagú külföldi könyv- és folyóirat-panorámával szolgál. Az antipoláris jelszavak alatt menetelő táborok közös irányban haladnak, s ez a kultúrák összehangolása.

Az eszmekörök időben élnek, és térhez kötöttek. A délszlávországi magyar irodalomnak, hogy földbe gyökerezzék, és számot tarthasson arra, hogy az irodalomtörténet és kultúrhistória évkönyveiben feljegyezzék, jellegzetességet kell magára vennie. Ha meglesz a kétségtelen karakterisztikája, lokális színe, bárki felismeri, hogy erről a vidékről jött. Legyen az irodalmi varázsige a vajdasági local couleur, melyet az írók tehetségüknek, készültségüknek, lelkületüknek, érdeklődési körüknek, látóhatáruknak megfelelően variálhatnak víg paraszt-történettől lateiner tragédiáig, [130] tájképtől modern románcig. Csak az esemény talaja legyen a futóhomokos alföldi terület, a fekete földű bácskai szántó, melyek felett a levegőben nem a hegyek ózona, hanem a tüdővész, a földéhség és a közöny bacilusai úsznak. A földön itteni mentalitású és itteni levegőt szívó, lehelő ember járjon!

A Kalangya hivatása az, hogy a specifikus vajdasági írásokat gyűjtse kötegbe, periodikusan megjelenő kötetekbe. Ezáltal eléri, hogy „szemlélete” lesz, s a köréje csoportosuló írókat elindítja egy konkrét művészi hitvallás „irány”-ába.

Csak íróink készségén áll, hogy ennek az absztrahált ideológiának a héját dús, ízes tartalommal töltsék meg.

A délszlávországi magyar irodalom keretén belül a probléma magjának kibontásmódja az egyes írók diszkrecionális joga marad. Alakulhatnak ki frakciók, árnyalatok, komoly és könnyű irányok, sőt mi több, osztályirodalmak is, de minden öntudatos és felelős író vegye témáját az itteni életkörülményekből. Ezáltal jogosultságot kap az írása, mert egy zárt területen, bizonyos népréteg életében megtörténő specifikus mát gyökeresíti meg a tudatban. A káosz korát fel kell váltani a kialakulás epochájának.

Ha csak annyi hasonlóság van az itteni írások között, hogy mindegyikben fellelhető a lokális színezet, az nem megy az írói egyéniség rovására, de megvalósítja az írók szinergiáját. Ez az összeműködés evolúciós tényezővé válik, helyet biztosit irodalmunknak a specifikus literatúrák társadalmában, és kort jelöl, mely tovább visz haladó irányban.

Így vonul be irodalmunk térbe és időbe.