Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kisbéry János: Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi

Pontosan három éve, hogy Kosztolányi Dezső meghalt. A barátok, rokonok, ismerősök és mindazok, akik indíttatva érezték magukat arra, hogy elbúcsúzzanak tőle, eldadogtak néhány részvevő szót, elmondtak néhány beszédet a sírjánál, méltatták érdemeit, emberi és írói jelentőségét, és e laposságokkal annak rendje és módja szerint el is intézték. Kimerítették, felszámolták. Ők életben maradtak, és mi sem természetesebb, minthogy az élők eleresszék a halott kezét. Mint amikor valaki elutazik. Éppen csak hogy nem szólnak utána: „Nem felejtettél itthon semmit?” „Vigyázz magadra, nehogy meghűlj az úton.” „Tiszteljük az ismerősöket.” Meghalt? Istenem, mindenki meghal, nyugszik meg ez a bölcs szempontatlanság a megváltoztathatatlanban.
Mi azonban úgy is, mint írótársa és úgy is, mint utókor, többel tartozunk az emlékének. Tartozunk neki elsősorban azzal, hogy ne engedjük meghalni. Kosztolányi Dezső az örökkévalóság fölkentje: halhatatlan. Az utókor feladata, hogy ebben az értelemben megbecsülje, jelentőségét felismerje, s halhatatlanjai közt számon tartsa.
*
A nagyság: áldozat. Nem égi kegy, hanem rendkívüli erőfeszítések és megpróbáltatások gyümölcse. Kosztolányi Dezső maga ugyan kacérkodott azzal a felfogással, hogy az, amit ő csinál, alapjában véve játék, azonkívül gyönyör és örök kielégülés, és bizonyára igaza is volt. A dicsőség végre is azoknak a kenyere, akik úgy igénylik, mint tüdő a levegőt, s nélküle pillanatig sem élhetnek. De a feltétel, amelynek árán ez a nagyság megvalósul, ugyancsak rendkívüli hősiességet és önmegtagadást igényel. Minden behatóbb bizonyítás helyett elég itt Kosztolányinak arra a megrögzött és már-már érthetetlennek látszó „szenvedélyére” utalnom, hogy munka közben úgyszólván tízpercenként kívánt valamit, többnyire sötét kávét cukor nélkül, vagy süteményt, gyümölcsöt, de olykor egyszerűen csak „valamit”. – „Adj valamit”, kérte a feleségét ilyenkor, miután bejött a csengetésére. Mit, az Isten szerelmére? Ha Kosztolányi egy ilyen pillanatban rendkívül következetes módon érez, ösztönszerűleg kimondotta volna: „valami csillapítót”. Azt, amit a keresztfán csüngő Krisztus kért, amikor hét sebből vérezve, láztól és kíntól elgyötörve azt suttogta: szomjúhozom. Valamit az önnön lángjában elégő, s a megdicsőülés örvényeiben hánykolódó emberi lélek gyötrelmes megpró[545]báltatásainak enyhítésére, amelyre a költő teljesen öntudatlanul, mint testi hiányérzettel reagált.
*
Nagy ember volt, mert rendkívüli szenvedéseket vállalt. Boldog volt? Állta megpróbáltatása szörnyű terheit, a sorsot, mely osztályrészéül jutott. Eközben mindössze kávét ivott, és cigarettázott.
A nagyság megvalósítása az író feladata. Értékelése: az utókoré. Ki volt, mit tett, mit jelentett az emberiség számára? E kérdések tisztázásához vezető első lépés Kosztolányi Dezsőné könyve, amelyben a költő életéről számol be születésétől a haláláig.
*
Élete úgyszólván attól a pillanattól fogva, hogy megszületett nem mondható mindennapinak. A költő a rendkívüli ember fogantatásában már a megszületése pillanatában szükségképpen „közbejött” valami, ami életpályáját a normálistól eltérítette. Hajlam, beidegzettség, élmény mind közrehatottak abban, hogy a költő valami mást akarjon, mint embertársai általában. A költő a felfokozott, a „túldimenzionált” ember. Állandó láz, nyugtalanság emészti. Az élet számára nem magától értetődő valami. Ellenkezőleg, a költő azzal kezdi, hogy nem érti, nem fogadja el, megütközik, csodálkozik rajta. Ezer bizonytalanság, félelem, aggodalom gyötri. Ő a felsőbbrendű létforma riadt vadembere, aki minden jelenség mögött démoni hatalmak varázslatát rettegi. Mindent kérdésnek érez. Honnét? Hova? Miért? Kétségeivel egyedül érzi magát, Istentől és embertől elhagyatottan. Úgy áll az élet-káosz közepette, mintha rajta kívül senki sem lenne a földön. Ő az élet virrasztó lelkiismerete. Ezer rém üldözi kőben és fában, minden életjelenséggel külön meg kell ütköznie, megvívnia a maga élet-halál harcát, s legyőznie a rémet, mely születésétől a haláláig üldözi.
A költő kimondja, hogy élet, és megborzad rajta. A végtelenség és felmérhetetlenség iszonyata szédíti mindabban, ami e fogalomban rázúdul. Kimondja, hogy halál és feneketlen mélység tárul föl előtte. Élet és halál szédítő örvényei fölött kapaszkodik valamibe véresre horzsolt tenyérrel, remegve és szívdobogva, a szörnyű zuhanás érzetének bénító sokkjával a tagjaiban. Számára az élet iszonyú kelepce, amelyből csak a halála árán szabadulhat az ember. Ezen a kelepcén tűnődik egy életen át, ezt járja körül minden oldaláról, mint rab a börtönét. Mi történik vele? Mit jelent az, hogy ő él, teste van, eszmél, és érez? Mi ez a megfoghatatlan, mely felé hiába nyújtja ki a kezét?
A költő lelkiállapota: idült életválság. A nyárspolgár lelkében csak rendkívül alkalmakkor, gyász, szerencsétlenség esetében fordul úgy fejetetejére minden, mint a költő lelkében egy-egy szó vagy bármely jelentéktelennek látszó csekélység hallucinációjára. [546] E válság az a kényszer, mely elkíséri a bölcsőtől a koporsóig, s amelynek gyümölcse: a költészet.
*
Az emberre a hibái és fogyatékosságai a legjellemzőbbek. Amikor Kosztolányi Dezső költészetét kellene jellemeznem, meglehetősen zavarban vagyok. Nem érzem az eszközöket a kezem ügyében lévén ez a költészet, mint azt már mások is megállapították, eszköztelen. Ez a költészet elsősorban ezáltal nagy, hogy megfoghatatlan. Varázslatos. Nem technika és nem produkció. A szavaknak itt benső hitelük van. Az élményből támadnak életre, a lélek olvasztó kohójából furcsa vonaglással, mint önmagunk törvényei megvetve és felrúgva minden egyéb törvényt. Igaz és bensőséges költészet ez. Ha csak egy kissé idegenebb lenne tőlem, bizonyára találóbban tudnám jellemezni lévén a jellemzés az elutasítás egy neme. Így valahogy nincs távlatom hozzá. Nem látom a fáktól az erdőt. Kosztolányi költészete mindig úgy hatott rám, mint valami vágyálom. Csak csodálkozni és ámuldozni tudtam rajta hívő lélekkel, megbabonázottan. Földig hajtani zászlómat előtte, és hódolni neki.
*
Kosztolányi Dezsőnek, a stílus és forma emberének, ha ma élne, és be kellene számolnia életéről, bizonyára alapos kifogásai lennének életregénye ellen. Ahogyan ő megvetette az életet s az életben a kontárt, ebben is egy kontár kéz beavatkozását látná. Micsoda hajmeresztő ponyva, grand guignol! Amíg életét ő maga irányíthatta, a mester kezének nyomait viseli magán. Ifjúsága, küszködése, szerelme, férfias helytállása bármely nagyigényű mű díszére válnék. Stílusosan élt. A giccs valahol ott kezdődik, ahol a „regény” irányítása kicsúszik a kezéből. Tegyük hozzá, hogy ettől fogva olyan is. Az élet nem tud regényt írni. Deus ex machinákkal operál, úgy avatkozik bele a műbe felrúgva minden belső törvényszerűséget, hogy a legjámborabb regényolvasó is elképed rajta. Ez a legnagyobb méltánytalanság, mely a költőt életpályáján érte.
*
Kosztolányi Dezső életregényéről az írófeleség könyvet írt. Ebből a könyvből mindenekelőtt azt tudjuk meg, hogy szerzője nemcsak mint bennfentes bizonyult legilletékesebbnek arra, hogy ezt a könyvet megírja, hanem mint író is. Vállalkozása nem alkalom szülte próbálkozás. Nyilván nem véletlen, hogy ez a két ember egymásra talált. Rokonlelkek voltak. A feleség emberi és asszonyi erényei, megértése, emelkedettsége méltó kiegészítője az írónak, s hivatottság tekinttében sem állottak egymástól messze. „Míg ő alszik, Görög Ilona dolgozik”, gúnyolódik állapota fölött a beteg író. Harmos Ilona (Görög Ilona) műfordításai, de különösen [547] önálló dolgozatai, novellái és tanulmányai már előfutárai a nagyobb szabású feladatok irányában bontakozó írónak, és nyilván tragikus véletlen, hogy erre az alkalmat éppen a költő halála szolgáltatta. De ez is inkább mellette, mint ellene tanúskodik. Mert nemcsak a feladat nagy és hősi itt, hanem a megoldása is. Neki, aki oly közel állott hozzá, s akiben az átélt megpróbáltatások emléke még oly elevenen él, mennyi akadályt kellett leküzdenie, hogy megőrizze tisztánlátását, s azt, ami elsősorban erénye: tárgyilagosságát. Írása a legmagasabb iskola szellemét tükrözi. Világos, egyszerű, öntudatos. A legrövidebb úton és legközvetlenebb oldaláról közelíti meg a mondanivalóját. Sohasem tetszeleg a szerepében. Úgy látja a dolgokat, amint vannak, s tárgyilagosságát a legnagyobb megpróbáltatások kényszere alatt sem adja fel. Sőt éppen itt mutatkozik a legnagyobbnak. Magatartásában van valami a történelem nagy asszonyainak fennkölt hősiességéből anélkül, hogy e hősi pózt bárhol magára öltené. Emberfeletti módon emberi: a nagy író erényeivel ékes. Nem lát más célt maga előtt, mint az írói feladatot, s önnön szerepét is az örökkévalóság távlatából ítéli meg. Csodálnom kell. Mit tett volna más nő az ő helyében, hogyan állta volna meg a helyét a válságok oly szörnyű örvénylései közepette, mint amelyek rászakadtak, amikor egy megértésben és harmóniában leélt házasélet után egy napon a férj, az imádott bálvány felrúgja a szent életközösséget, és egy nő után kezd futni, egy nő után a világ sokmillió női közül bomlottan és elkárhozottan? És mindezt leírni, és megérteni minden fonáksága és elviselhetetlensége ellenére, a legvégső kétségbeesés, a téboly határán is emberinek találni, és megbocsátani, és nem elveszni és megsemmisülni az emberi esendőség e rászakadó kataklizmájában, hanem csak annál nagyobb önfeláldozással és önmegtagadással helytállani, és kitartani kötelességei mellett: oly példája az emberi nemességnek, mely minden tiszteletünket kiérdemli.
A könyvről egyébként érdemben csak akkor szólhatnék, ha szóról szóra elmondanám a tartalmát. Az ismertetés célja azonban nem lehet az, hogy a könyv elolvasását pótolja, mintegy feleslegessé tegye. A „kivonatolás” a leggyarlóbb kritikusi művelet. Azok után, amiket itt elmondottam, a könyvet annál inkább el kell olvasni, és mindenekelőtt is el kell olvasni. Az olvasó nem fog csalódni benne. Számomra életem egyik legmegrázóbb élményét jelentette. [548]