Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Lúcia: Boldogság

Mikor Julia feleségül ment Altay Tamás professzorhoz, mindenki csodálkozott. Húszéves volt, kacagó szemű, telt mellű, izmos lábú és gazdag. Két telet már átbálozott, minden teniszversenyen részt vett, úszott, evezett, autót vezetett. Azonkívül síelt, bridzselt és flörtölt.
A professzor tizennyolc évvel volt idősebb. Komoly, zárkózott ember. Az egyetemen régiségtant adott elő.
Juliával a római Forumon került össze. Julia egy glyciniával befuttatott oszloptöredéket fényképezett. A virágos rom előtt két hatalmas római macska egy férfikalappal játszott. A kalaphoz tartozó férfi is ott ült egy kövön, és valamit jegyezgetett.
A kalapból kiesett egy kis csomag, és a papiros csörrenésére a férfi felemelte érdekes, sápadt, arcát. Julia kezében megrezzent a gép, és egy hajszálnyit oldalt csúszott, éppen mikor elkattantotta. A férfi alakjának háromnegyed része ezzel kiesett a képből. Nem bántotta. Fő, hogy a cicák benne voltak.
Julia szeme kék ragyogással nevetett.
– Megeszik a cicák a kalapját – mondta franciául.
– Inkább az ebédemet – felelt ugyanúgy Altay, és felemelte a csomagot.
A két macska visszavonult, de nem mondtak le a zsákmányról. A Vesta-templom romjai közül figyelték az eseményeket.
– Ci-ci-ci – hívta őket Julia.
– Maguknál is így hívják a cicákat? – kérdezte a tanár.
– Nálunk így. Én magyar vagyok.
– Vagy úgy! – mondta magyarul a férfi.
A meglepetésen mindketten nevettek. Altay bemutatkozott.
– Érdeklik ezek a régi kövek? – kérdezte a fiatal lányt.
– Imádom őket! – lelkesedett Julia. – És ez a glycinia, [536] nézze milyen dús, és milyen csodálatosan lila! És ott a macskák, ahogy kikandikálnak, milyen édesek!
– A tanár elnyomott egy mosolyt.
– Tudja, mi ez? – kérdezte egy három oszlopból álló templomrészletre mutatva.
– Hogyne! Azaz hogy… – a lány zavartan elhallgatott.
A tanár megint elnyomott egy mosolyt, aztán magyarázni kezdett, vagy inkább mesélni. Körüljárták a Forumot. Altay szavainak nyomán Julia előtt feltámadt a régi Róma. A romokból csillogó márványpaloták emelkedtek. Az üres talapzatokon istenszobrok álltak. Tógás férfiú szónokolt az egyik emelvényen, vitatkozó polgárok, utcai muzsikusok tolongtak. Rabszolgák előkelő urak gyaloghintóját húzták, virágfüzéres lányok áldozatot mutattak be valamelyik istennőnek.
– Milyen érdekes mindez – csodálkozott Julia. – Maga honnan tudja ilyen jól?
– Kicsit a mesterségemhez tartozik. Régész vagyok.
Julia tisztelettel nézett rá.
– És – kérdezte habozva – olyan öreg múmiákat is szokott kiásni? Tudja, olyan fáraókat, akik aztán bosszút állnak?
– Szoktam? Azt nem merem mondani. Nálunk az Alföldön nincsenek múmiák. De fiatal koromban részt vettem néhány ásatásban. Van is néhány szép emlékem. Egy arany fejdísz. Jól illenék magának. Meg egy kis macskafejű istennő. Maga szereti a macskákat! „Olyan fáraóknál” találtam. – Mosolyogva nézett a lányra, akinek arca erős idegenkedést, szinte rosszallást fejezett ki. – Nem szereti a múmiákat?
– Nem hiszem, hogy szeretném – mondta kurtán Julia.
– Pedig tudja, milyen szép dolog egy olyan négyezer éves királyfi? – évődött vele.
– Húszéves vagyok – nevetett fel diadalmas örömmel Julia – Sokallom a korkülönbséget.
– Igen. Igen… – mormogta szórakozottan Altay. Elhallgatott. Egy perc múlva mintegy önmagának ismételte. – Igen. A korkülönbség kicsit sok…
Hat hét múlva feleségül vette Juliát.
*
A házasság nagy meglepetést és szinte megütközést keltett abban a körben, amit Julia úgy hívott: a Társaság. Mi jutott eszébe, ennek a ragyogó teremtésnek, hogy lekötötte magát egy ilyen savanyú, unalmas emberhez? Ezt a kérdést tárgyalták különböző változatokban. Ki az az Altay? – kérdezték mások. Ah, igen, egyetemi tanár. Mintha hallottuk volna a nevét! Egyiptológus vagy olyasmi? Hallottátok, hogy tizennyolc évvel öregebb Juliánál? Megőrült az a lány?
Julia bátyja amerikai modorban felrakta lábait a szék karfájára:
– Oké! Nem vitatkozom veled! Egy év múlva legfeljebb elváltok – és bosszankodva rágyújtott kis pipájára. [537]
Mici néni, Julia kedvenc nagynénje kétségbeesve rázta bronzvörös, loknis frizuráját.
– Szerencsétlen gyermek! Be fog lepni a por, mint egy négyezer éves királykisasszonyt. Mit akarsz ezzel az emberrel? Hiszen még bridzselni sem tud! Amellett gyenge a gyomra, és diétát tart. Óvakodjunk a rossz gyomrú emberektől!
A diéta dolog Julia apját is lehangolta. Amíg csak arról volt szó, hogy leendő veje nem sportol, és nem kártyázik, pártolta, védte Altayt, aki „kitűnő családból származik,” és „úgy látszik, rendes ember”. De mikor kiderült, hogy nem iszik, nem is dohányzik, és évek óta nem szabad töltött káposztát ennie, akkor már az öreg úr gondterhelten nézett lánya házassága elé.
Julia barátnői kíváncsian faggatták azokat a fiúkat, akik az egyetemen látták Altayt.
– Legalább szép? Stramm? Jó pofa?
Az értesülés lesújtó volt. Tudomásul kellett venni, hogy Julia vőlegénye nem „stramm.” És bár a feje érdekes, halántékán őszesen csillogó hajjal, hátul bizony már kopaszodik. Különben karcsú, nyúlánk, könnyedén hajlott vállú. Ez, bár éppen akkora, kisebbnek mutatja a valkűr-termetű Juliánál. „Jó pofának” éppenséggel nem nevezhető. Komoly, szűkszavú, otthonülő.
A házasság a rossz jóslatok ellenére látszólag jól indult. Julia elégedettnek látszott. Tovább is sportolt, és jött-ment. Férje szerint „sohsem volt otthon”. Persze a teniszversenyekről le kellett mondania, mert nem utazhatott el minduntalan. Bálokra sem járt, mert Tamást fárasztotta a kései lefekvés.
– Szegényke! – mondogatták Julia barátai, mikor Altayék a legvidámabb poharazás közben éjfélkor felkerekedtek, és elbúcsúztak.
– Nem szól, nem panaszkodik, de látszik rajta, hogy fáj a szíve!
– Tamás egy zsarnok, nem lehet így tartani egy fiatalasszonyt!
Nyáron Julia híres bronzszobor alakja hiányzott a tengerpartról. Hegyek közé ment az urával diétás szanatóriumba, mert Tamásnak ártott a nap, és tiltva volt a hideg fürdő.
Julia bátyja türelmetlenül várta, mikor „mondja be Julia az unalmast”. Mici néni is csupa panasz volt:
– Nem neki való, nem neki való! Szegénykém, megszakad a szívem érte, mikor a legvidámabb társaság köréből hazaszalad a korzóról, mert valami kóhot kell kotyvasztani az urának, amit a szanatóriumban tanult.
A Juliáról szóló hírek mind aggasztóbbak lettek. A vendégek gyanús foglalkozások közepette lepték meg Juliát. Egyszer írógép mellett ült, és az ura tudományos cikkeit másolta, máskor a könyveket katalogizálta, megint más alkalommal címkéket ragasztott az őskori edénygyűjteményre.
Két évi házasság után kezdtek visszatérni Julia lánykori udvarlói. Olykor, ha Altay benyitott felesége szalonjába, ott talált egy-két „fiút”, akik gramofonoztak, táncoltak, szendvicset ettek, [538] és barackpálinkát ittak. A professzor ilyenkor mosolyogva üdvözölte a vendégeket, és tíz perces, akadozó beszélgetés után visszavonult.
– Hova mész? – tartóztatta Julia.
– Dolgom van.
És ha az asszony utána szaladt a másik szobába, azt súgta:
– Csak zavarnálak benneteket – és megcsókolta feleségét.
A közvélemény kicsit megnyugodott:
– Julia megfogja csalni az urát – állapították meg elégedetten.
A jóindulatnak helyeslőleg bólintottak.
– Juliától nem lehet rossz néven venni.
– Juliát meg kell érteni!!
– Az ember nem vesz el egy Juliát, ha beteges, öregedő, és csak az avar csontvázak, meg a hun agyagkorsók érdeklik.
Julia apja elégedetlenül húzta fel bozontos szemöldökét, mikor lánya két, barnára sült sportifjúval jött vele szembe az utcán.
– Az a baj, hogy nincs gyereke – dünnyögte. – A mi családunkban az asszonyoknak első évben gyerekük volt.
Meg is mondta Juliának.
– Minek nekem még egy gyerek? – tréfált Julia. – Van nekem kit becézni, etetni, ápolni, kiért remegni, s kivel vesződni. Időm sem futja még egyre! – és nevetett, de a nevetése mintha hamisan csengett volna.
Hogy Julia valóban megcsalta-e az urát, nem derült ki. Általában az volt a vélemény, hogy igen. De attól függetlenül Julia továbbra is hazament az urával a legragyogóbb mulatság közepette, és hét órakor letette a rekettet vagy a bridzskártyát bármilyen izgalmas partiban játszott.
– Mégis mi történnék, ha itt maradnál? – próbálták marasztalni. – Leharapná zsarnokod az orrodat? Hogy lehet ilyen zsarnokságot elviselni?
Julia mentegetőzött, védte az urát, szidta a szakácsnőjét, de mégis hazament. Útközben kicsit rossz kedvű volt, de mikor benyitott Tamás dolgozószobájába, és az ura beesett, meleg, barna szeme felragyogott az örömtől, akkor elröppent a bosszúsága.
– Napsugár! – tréfálkozott a professzor. – Új csillagászati csoda: nálam este hétkor kezd sütni a nap. – És magához vonta a feleségét.
Az íróasztalán állt az egyiptomi Pacht istennő agyagszobrocskája. Julia szórakozottan simogatta az istennő macskafejét, és örült, hogy hazajött.
Évek során Julia helyzete egyre súlyosabbá vált. Altaynak felesége vagyona lehetővé tette ugyan, hogy otthagyja az egyetemet, és jobban kímélhesse magát, de gyönge szervezete mégis romlott. Ekkor már hónapokat töltött szanatóriumban, ahova a „zsarnok, egoista” – mondták Julia hívei – mindig magával vitte az asszonyt. A mulatságoknál, vendégségeknél már nem volt megoldás a korai hazamenés. Rendszerint egészen le kellett róluk mondani. Julia ugyan eljárt a délutáni teákra, kártyazsúrokra, de [539] mégis nehezére esett nap nap után otthon maradni este, mikor körülötte zajlott a társas élet, és Juci néni csodákat mesélt a különböző „remek” és „isteni” estélyekről.
Egyszer valami egyetemi bál volt, amire Altaynak mint professzornak hivatalosan is illet elmenni. Julia örült, hogy ezúttal nem az ő kedvéért mennek, s nem kell áldozatot elfogadnia. Új ruhát csináltatott, és fiatallányos kedvvel készülődött.
Altay, aki nyugdíjaztatása óta csak a maga örömére, tudományos kutatásokat folytatott, későn ért haza. Valami régi sírt fedeztek fel a környéken építkezés közben, és annak szakértői megtekintéséhez hívták ki. Vacsora után rögtön visszavonult dolgozószobájába jegyzeteket csinálni.
Julia kikészítette férje frakkját, szerető gyengédséggel tette be a gombokat az ingbe. Vigyázott, hogy a fürdővíz ne legyen se hideg, se túl meleg, s minthogy Tamás még mindig késett, türelmetlenségében teljesen felöltözött. Egy ideig kedvteléssel nézegette új ruháját a tükörben, aztán mégis bekopogtatott férjéhez.
– Szívem, fél tíz. Nagyon későn lesz.
– Mihez? – csodálkozott a professzor.
– Tudtommal bálba megyünk – felelte kissé ingerülten Julia.
– Ó, ma van a bál? De borzasztó! Tudja, éppen elhatároztam, hogy azonnal ágyba fekszem. Rémesen érzem magam. Összerázott a kocsi. És az a sok hajuldozás a mérésekkel! Émelygek, fáj a fejem. És magán micsoda szép, új ruha van! Forduljon. Menjen messzebb. És most jöjjön ide. De szép!! Te tündérlány, te! És mindez a szépség csak nekem? Vagy el akarsz menni nélkülem? Azt sem bánom, csak ígérd meg, hogy gondolsz rám közben, és mindezt a gyönyörűséget visszahozod nekem. Ezt: és karjaiba zárta a feleségét.
Julia szeme, mely az első szavakra gyanúsan elborult, fokozatosan kiderült, mint az égbolt a zivatar után.
– El sem viszem – mosolyogta bele az ura arcába. – Nagyobb sikere már úgysem lenne az új ruhámnak.
Altay állapota évről évre rosszabbodott. Azok az emberek, akik szeretik a szabatos dolgokat, a címeket, a címkéket és a beskatulyázást, gyakran vádolták hipochondriával, kényeskedéssel, kedélytelenséggel Julia urát. Az ilyen fajta embert bosszantja, ha valaki mindig fáradt, fáj a feje, fáj a gyomra, ideges, ingerlékeny.
– Savanyú, unalmas fráter – mondták. – Semmi baja. Ha valakinek rendes vesebaja van, cukorbaja, vagy epebaja, az más! De mi az, hogy rosszul érzi magát?
Altay pedig mindig rosszul érezte magát. Néha ismeretlen bajához egyéb bajok szegődtek. Kificamította a bokáját, szardíniamérgezést kapott vagy gyökhártyagyulladást. Ilyenkor a kritikusok megenyhültek. Az évek folyamán erre mindig több alkalom nyílt. Mintha Altay gyenge szervezete vonzotta volna a baleseteket és betegségeket, amik látszólag semmi összefüggésben se voltak egymással. Csak az volt bennük a közös vonás, hogy egyformán gyengítették, őrölték idegeit, s még keserűbbé, és komorabbá tették. [540]
– Képzeld – tréfálkoztak azok, akik egy jobb napján látták –, Tamás ma mosolygott!
– Lehetetlen!
– És beszélgetett is velem!
– Nem igaz!
Tamás csak Juliára mosolygott, és Juliával beszélgetett. Az ő kedvéért evett, az ő unszolására vette be az orvosságot, és tűrte angyali türelemmel a különböző kezeléseket.
Julia akkoriban már nem táncolt, és nem teniszezett. Alig mozdult el otthonról. Komoly és szűkszavú lett. A vendégek elmaradtak a háztól. A bronztestű fiúk és a bronzhajú Mici néni.
Utolsó évét Altay professzor csaknem állandóan ágyban és szanatóriumokban töltötte. Juliát nem engedte el maga mellől. Ha ő ott volt, csodálatos megnyugvással viselte sorsát. Nem idegeskedett, nem lázadozott. Ha Julia észrevétlenül lépett a szobába, olykor mély megdöbbenéssel látott egy számára ismeretlen, keserű arcot, izgatott, kétségbeesett mozdulatot. De ha egy kis nesz elárulta jelenlétét, a beteg arcára rögtön kiült a megkönnyebbülés, és szemében megjelent az a rajongó ragyogás, aminek kihunyta után Julia számára sötét lett a világ.
– Nem tudok nélküled élni – mentegetőzött bocsánatkérően a feleségénél.
– Nem is kell nélkülem élned – mondta erőltetett jókedvvel Julia. – Mit csinálnék én akkor?
Tízéves házasság után Altay professzor meghalt. Julia tíz kilóval soványabban és dús szőke hajában fehér hajszálakkal özvegyen maradt.
Eleinte mindig feküdt. Úgy érezte, hogy nagyon fáradt, és hogy soha sem fogja magát kipihenni.
A házat egyszerre ellepték a régi barátok, akiket az ideges beteg évek óta távoltartott.
– Szegény Julia – mondogatták. – Igazán legfőbb ideje volt. Ő is belepusztult volna.
Édességeket és pikáns nyalánkságokat hoztak, hogy Julia hízzék. Szórakoztatták, vigasztalták.
Julia néhány hétig észre sem vette őket. Hagyta, hogy mások intézzék életét. Evett, feküdt, kezet adott. „Köszönöm” – mondta százszor egy nap. Vagy: „Jók vagytok hozzám”. – Aztán megint semmibe veszett a tekintete, s már azt sem tudta, ott van-e valaki.
A későbbi hónapok még rosszabbak voltak.
Julia már nem volt fáradt. Testének jólesett, hogy pihenhet, agyának, hogy gondtalan. De mindezt a világért sem vallotta volna be. Ahogy megerősödött, úgy fokozódott a hiányérzete. Nem tűrte a magányt, nem tűrte az embereket. Elzárkózott, nem fogadott senkit. Akkor olyan ideges lett, hogy elfutott hazulról, és órák hosszát kóborolt a temetőben meg a külvárosokban. Így múlt el az első év. Ez a türelmetlen kóborlási vágy úgy alakult át idővel, hogy utazgatni kezdett. A második évben csak[541]nem állandóan utazott. A harmadik évben férjhez ment. A barátnők és rokonok ezúttal meg voltak elégedve. Bónis Gábor bővérű szőke óriás volt. Országgyűlési képviselő, földbirtokos. Jókedvében pehelyként kapta vállára a magas, erős Juliát, hogy az kisgyerek módjára kapálódzott, és könyörgött, eressze el.
Most más élet folyt Julia nyolc szobás házában, mint első házassága idején. A földszint legszebb szobáját, ami Altay dolgozószobája volt új, divatos fogadószobává alakították. Altay íróasztala, könyvszekrénye felkerült az egyik üres, emeleti vendégszobába. Az avar edények, a sokezer éves érmek s az emberi csontok gyűjteményét Julia a múzeumnak ajándékozta. Csak néhány kedvenc darabot tartott meg. Az egyiptomi királylány aranyfésűjét, melyet Altay valamikor az ő hajába próbált, meg Pachtnak, a macskafejű istennőnek kis aranyszobrát. Ezt Altay maga találta diákkorában az egyik egyiptomi királysírban. Azóta mindig ott állt az íróasztalán. Ezenkívül megtartotta a nagy mükénei korsót is a kandallón. – Julia ritkán ment fel ebbe a szobába.
Házasságával új, mozgalmas élet indult meg. Ismét űzni kezdte kedvenc sportját, az autóvezetést, melyet házassága utolsó éveiben egyre idegesebbé váló férje kívánságára abbahagyott. A teniszt is erősen gyakorolta. Gábor nagyon szerette volna, ha Julia bajnoki helyezéshez jut. Emellett a sok fogadás, meghívás és premier is igénybe vette. Birtokukra is sűrűn kellett leruccanni. Ott ismét vadászatok, reggelig tartó mulatságok foglalták le.
– Julia elemében van! – mondták elégedetten a rokonok és barátok. – Ez már neki való élet. És milyen szép pár! – lelkesedett Mici néni is. – Szőkék, kék szeműek, egészségesek! Ez a Gábor pompás fickó! Hogy ül a lovon! Öröm nézni! S hogy győzi az italt! Azután milyen remekül szónokol! Még utóbb miniszter lesz belőle!
Mikor aztán másfél évi házasság után Julia erős, szőke fiút hozott a világra, már az apja is boldog volt.
Valóban úgy látszott, mintha az élet kárpótolni akarta volna Juliát mindazért, amit tíz éven át elmulasztott. Julia együtt lovagolt, úszott, vadászott, táncolt délceg, vidám férjével. A társaság kedvencei voltak. A gyermek is pompás kis kölyök volt. Erős és nevető, mint az apja. Egyformán szépek és erősek voltak, egyformán gazdagok ugyanazokkal a kedvtelésekkel.
– Julia megérdemli – nyugtatták meg magukat azok, akiknek nehezükre esett nem irigykedni. – Eleget szenvedett, ráfér egy kis jó élet.
Kétéves házassági évfordulójukat, nagy estéllyel ünnepelték meg. Ott volt a társaság színe-java. Még Gábor minisztere is eljött. Mici néni boldogan igazgatta még mindig bronz színű fürtjeit és szeretettel csípett Julia karjába, mikor végignézte a büfét.
– Gyönyörű, Juliám. Remek háziasszony vagy, szívem.
Hajnal felé magasra csapott a hangulat. A jazz-zenekar mellé [542] cigányt hoztak. Gábor elragadó volt, ha ivott. Tréfás szónoklatokat vágott ki, amit a vendégek harsogó nevetése jutalmazott.
– De az érdem nem az enyém – mondta válaszában az egyik felköszöntőre, mely az estély sikerült rendezését dicsérte. – Az érdem a feleségemé, aki… de hol volt Julia?
Mici néni csodálkozva nézett körül. Julia eltűnt. Erre a konyhába ment keresni. Bizonyára újabb attrakció készül. De a konyhában nem látták. Mici néni nyugtalanul ment fel a hall díszes, faragott lépcsőin. Csak nincs baj a kicsivel? Csendesen benyitott az egyik emeleti vendégszobába, ahová a lenti lárma miatt fektették le a kisfiút az éjszakára. A gyermek aludt. De az asztalon ott feküdt Julia óriási, kék, strucctoll legyezője. Tehát közelben kellett lennie. Mici néni behúzta maga után az ajtót, és megállt a félhomályos folyosón. Nézte a csukott ajtókat. Vele szemben a varrószoba, a cselédszobák, a másik vendégszoba, majd a fürdőszoba. A következő folyosó fehér kőkockáit egy helyen enyhén fényes, kék csík szelte át. Mici néni szeme elé emelte a lornyonját, és megállapította, hogy a kék fény a másik vendégszoba behajtott ajtajának keskeny résén szivárog ki… Halk léptekkel ment oda, és csendesen kitárta az ajtót.
Az éjjeli szekrény kék ernyős lámpája égett. S Julia kék bársonyruhájában ott ült a szoba másik oldalán Altay Tamás íróasztala előtt. A kék ruha egybefolyt árnyékával. Csak a meztelen háta fehérlett ki. Fejét két karjába temetve, mozdulatlanul ült. Amikor a neszre kábultan felnézett, Mici néni megdöbbenve látta, hogy sír.
– Az istenért Julia! Valami baj van?
– Nincs semmi baj, Mici néni – válaszolta Julia, és zsebkendőjével felszárította szemét és arcát. – Semmi baj! Csak tudja… én is voltam egyszer boldog…
Mici néni a legközelebbi székre ült le, és ottmaradt sóbálvánnyá meredve. Lentről felhallatszott a zene. „Ne gondold, hogy az a tavasz…” – húzta a cigány.
Julia visszafordult az íróasztal felé, és kezdte visszarakni a fiókokba a leveleket és fényképeket, melyek szétszórtan feküdtek előtte. Mici néniről talán meg is feledkezett. Egymás után simogatta őket végig. Egy régi halvány, kis amatőrképet kétszer is visszavett. Két macskát ábrázolt a kép, amint egy férfikalappal játszanak. A férfiből nem látszott a képen semmi más, csak a fél térde, és lecsüngő, csodálatosan finom keze.
Lassan berakott mindent, aztán ráfordította a kulcsot. Felállt. Kezével gyengéden simogatta az íróasztalon álló kis Pacht istennő macskafejét. A megbarnult agyagon a kék fényben fehéren világítottak karcsú ujjai. „De édes a kezed” – hallott megcsendülni egy drága, jól ismert hangot. Egy hangot, melyről tudta, hogy káprázat, hogy őbelőle szól, mert az a hang már nem él többé, csak őbenne.
Julia gyakran figyelt föl erre a hangra. Leginkább hajnalban beszélgetett vele, ha Julia egyedül volt. De néha megdicsérte az [543] öltözködésnél új ruháját: „Tündérlány” – mondta. És „megint az én Juliám lesz a legszebb”. Volt úgy, hogy a társaságban vagy teniszpályán váratlanul megszólalt. Néha beleszólt a vitákba, s véleményt mondott. Néha nevetni hallotta Julia valami különösen kedvére való tréfán. Ha Julia tanácstalan volt, vagy ügyetlenséget csinált, akkor kedves csúfolkodással ugratta: „Jaj, azzal a buta-okos kis fejével…”
Férjének erős, vad ölelése közben is megszólalt a hang, és édes, régi feledhetetlen beceszavakat suttogott, melyek után Juliát soha meg nem szűnő szomjúság érzése fogta el.
De a nagy, vidám életben olykor elnémult a hang. Julia hiába figyelt magába, nem hallotta. Akkor feljött ebbe a szobába, és itt, ura íróasztalánál a régi képek, jegyzetek, levelek közt, Pacht istennő macskafeje előtt mindig megtalálta.
– Julia, az Istenért! – tért magához Mici néni. – Te nem szereted Gábort?
– Dehogynem – mosolygott szomorúan Julia. – Gábor aranyos fiú. Hálátlan volnék, ha egy szavam is volna ellene.
– Hát akkor? Nincs pénzed? Sikered? Szép gyereked?
– Van, Mici néni. Minden van.
– Akkor mégis az urad! – jelentette ki tapasztalt szakértelemmel Mici néni. – Gábor kedves, derék fiú, erős, szép férfi, de talán, talán – Mici néni segítségkérően nézett körül a kék fényben, kereste a kifejezést. – Talán elhanyagol? Vagy megcsal?
Julia tagadólag rázta a fejét.
– Hogy is kérdezhetek ilyent – felelt maga magának választ sem várva Mici néni. – Hiszen tudom, hogy úgy éltek, mint a galambok. Kétéves házasok vagytok, de nem merek kopogás nélkül benyitni hozzátok. Hiszen még ma este is, ahogy utánad mentem az ebédlőbe – mert a lány azt mondta, hogy a büfét rendezed – hát ott egyensúlyoztál kezedben egy tál süteménnyel, Gábor meg föléd hajolva csókolt… – Mici néni hangjába egy csepp bámulat és elismerés vegyült kis rezignált szomorúsággal.
Julia elmosolyodott. Bólintott.
– Igen – mondta. – Csókolni tud…
Felállt, az éjjeli szekrényhez ment, és elkattantotta a kis kék lámpát. Nagy csend lett. Aztán a sötétből halk sóhajtással rebbent fel Julia hangja:
– …Szeretni a másik tudott… [544]