Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kázmér Ernő: Asszimiláció a magyar irodalomban

Farkas Gyula, a berlini egyetem magyar tanára új könyvet írt (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban. 1867–1914) és abban az 1867–1914 időszakot alaposan átvizsgálva azt próbálja bizonyítani, hogy a magyar kiegyezéstől a világháborúig terjedő korban asszimiláns németek és zsidók a magyar irodalom és a közélet szellemét megrontották. Az ilyen kérdéssel foglalkozó munka írója ma természetesen nem kerülheti el azt a véleményt, hogy a tudományt, illetve szellemtörténetet a mai tömegpolitika divatos jelszavainak szolgálatába állítja. Ha Farkas Gyula korábbi jelentős könyvei – itt elsősorban a Magyar romantikára gondolok – szigorúan tudományos jellegűek is, új művébe valóban belekerült valami abból a mai hangulatból, amely a tudományosan felismert tényeket a faji érzelem szűrőjén át próbálja megvizsgálni.
A mai magyar szellemterületen kívül élő magyar írónak kétszeresen nehéz Farkas Gyula nagy vihart felvert könyvével foglalkoznia. Elsősorban azért, mert minden áthasonulást és a magyar szellemi alkotáshoz való rendíthetetlen hitet nyereségnek tart, és az asszimiláció annyira divatos kérdésében csupán az egyetlen, megdönthetetlen felfogást vállalhatja: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Az a maroknyi magyar író, aki a mai magyar szellemterületen kívül él és dolgozik, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy a vele dolgozóktól vérségi és faji okiratokat követeljen. Eszményképe még mindig annak a kicsi, fekete hajú, szlovákul imádkozó asszonykának fia, aki 1823 első napján született, és akit apja, Petrovics István véd meg az utcagyerekektől, akik az ugrándozó kisfiúcskát tótszármazéknak csúfolják. De túl ezen a hiten a nagy vitához az itteni magyar író azért sem tud hozzászólni, mert a budapesti szellemi élettel csupán érzelmi kapcsolatai vannak, és az ottani folyóiratokban, napilapokban lezajlott asszimilációs-disszimilációs vitairatokat csak itt-ott, akkor is csak kivonatolva olvashatta. De meg különben is a nagy vitához innen hozzászólni már elkésett dolog. Az asszimiláltak egy részét a magyar törvényhozás időközben disszimilálta, mások pedig mint az asszimilált családok harmadik-negyedik nemzedéke ösztöneikben és idegreflexeikben most fedezte fel magában azt, hogy a mai németséggel való közösségérzése mélyebb, rokonibb, mint a magyar kultúra, amelyben született, és amellyel évtizedekig szolidárisnak vallotta magát. Ha tehát Farkas Gyula új könyvével most alkalmunk van foglalkozni, kénytelenek vagyunk azt a mai szenvedélyektől, előítéletektől és mítoszoktól elválasztani, és mint tárgyilagos szemlélő feltételezni, hogy az író, a berlini légkör és a berlini igézet ellenére is, módszereivel, nézeteivel és az 1867–1914 közötti korszak irodalmi életének történeti felvázolásával komoly kísérletét akarta adni annak, hogy az új magyar irodalmat társadalmi hátterével és környezetével együtt ábrázolja. A kiegyezés[531]től Ady érvényesüléséig terjedő kor, amelynek társadalmi kereteit az egyes írók betöltik, egy magában is megálló, nagyszerű szellemi korkép. Alig két éve, hogy erről a magyar szellemi termelésre annyira döntő korszakról Schöpflin Aladártól egy a kor társadalmi hangulatát, politikai-nemzeteszmei küzdelmekből kiemelkedő írók harcos életének világos és lehiggadtan tiszteletre méltó bátor történetét kaptuk (A magyar irodalom történeté-t a XX. században), amely Farkas Gyula művének írása közben jelent meg. Schöpflin Aladár félreérthetetlenül és megdönthetetlenül megállapította, hogy a kiegyezés utáni korszak polgárságát sem a nemesség, sem a parasztság nem táplálta emberanyaggal, s így a gazdasági élet vonalát bevándorolt asszimilánsoknak kellett kiépíteniük. Magától értetődő tehát, hogy a magyar nyelv használatára áttért bevándorlók a maguk életformájával és világfelfogásával és így szellemi vágyaikkal, műveltségi körükkel a védekezés, valóságos defenzív állásokba húzódott akkori nemesség eszményeivel szembekerültek, viszont elvitathatatlan valóság, hogy éppen ennek a többfajta szellemiségnek kivirágzása vezet el bennünket ahhoz a tragikus korhoz, amidőn a vesztett háború pánikjában sok bűnbak mellé a modern magyar irodalmat is a vádlottak padjára ültették.
Schöpflin Aladár műve után, amelyben az irodalomtörténeti anyag klasszikusan tárgyilagos szellemtörténetté szélesült, Farkas Gyula könyve meghökkentő olvasmány. Amikor az ember leteszi a könyvet, amelyben az író szinte ízeire tépi a kort, a kor gondolatát és az írók szellemvilágát, vagy ha úgy tetszik, az apró epizódokból egy vészesen izgatott nagyvonalú freskót akar felvázolni, valóban nem tudjuk, az anyag összehordásának bátorságában vagy a túlhajszolt izgalom lázában keressük-e az írót? Könnyű lenne írót és művét kárhoztatni, de nehéz megmondani, ki és mit akar? Válasszuk tehát a nehezebb utat, próbáljuk a művet túlzott tárgyilagossággal megközelíteni, és megkísérelni, mi is volt az a benső parancs, amelynek engedelmeskedve ezt a könyvet megírta?
Bevezetőjében megkísérli, hogy az új magyar intelligencia három rétegének: a magyarnak, a német-tótnak és a zsidónak struktúráját és fejlődését megmutassa. Ebben a törekvésében szemléletét magyar történelmi tényekkel próbálja irányítani abban a reményben, hogy „egy elsüllyedt irodalmi kor felidézésével talán szolgálatot tehetünk önmagunk helyes megismerésének, amely soha sem volt olyan parancsoló követelmény, mint napjainkban”. Egy valóban tiszteletre méltó kísérlet, de ahogy az irodalomtörténeti íróból szellemtörténeti kutatóvá mélyülni akaró Farkas Gyula az elsüllyedt irodalmi kornak társadalmi gyökereit keresi, és ahogy például a jobbágyság korát tömören úgy jellemzi, hogy abban az időkben „bizonyos patriarchális viszony fűzte egybe a nemest és jobbágyát”, ebből csak arra következtethetünk, hogy a kor anyagába még sem mélyedhetett el, még annyira sem, mint például az az Acsády, aki történelmi műveiben és az Akadémián tartott előadásaiban erről „a patriarchális viszonyról” bizony másképpen gon[532]dolkodott, beszélt és írt. S amikor Farkas Gyula a kor legsúlyosabb kritikájául azt vallja, hogy „az új Magyarország megteremtésében és kialakításában a történeti magyarság túlnyomó zömét alkotó paraszt milliók nem vették, mert nem vehették ki részüket, s ennek bizonyára nem a magyar faji erőnek természetes megtörése volt az oka”, akkor nem a szabadelvű kormányzatnak a valódi népi politikától való idegenkedésében kell a történelmi okot keresnünk, hanem távolabb, illetve kissé visszafelé, annak a Magyarországnak történelmében, ahol 1841-ben minden huszadik ember nemes volt. (Ugyanakkor Csehországban minden 828-ik, Felső-Ausztriában pedig minden 353-adik.) Ezért a tévedésért nem ítéljük el Farkas Gyulát. Az irodalomtudósnak nem kell feltétlenül a történelmet ismernie. Igaz azonban, hogy ha történelmi korokat rajzol, és azokból a jelenre következtet, illenék a történelmi anyagot átvennie, és arról legalábbis annyira korszerűen gondolkodnia, mint ahogy könyve az asszimiláció kérdésében a mai atmoszféra minden jellegzetességét a legaprólékosabban felsorolja. Ne essünk azonban túlzásokba, és ne akarjuk véleményünket azokból a sűrűn ismétlődő tárgyi és időbeli tévedésekből leszűrni, amelyek nyilvánvalóan onnan erednek, hogy a Berlinben dolgozó írónak nem állott az a teljes könyvtári és hírlapanyag rendelkezésére, amely egy ilyen mű megírásának elengedhetetlen kelléke. Mi, akik minden forrás és könyvtár nélkül dolgozunk, és az élet harcában elkopó emlékezetünkre vagyunk utalva, az ily fogyatékosságokkal szemben megértőek kívánunk lenni. Nem akadunk fenn azon sem, ha helytelen évszámokat mond, és az új magyar irodalomban döntő eseményű könyvek címeit hibásan idézi.
A könyvnek tulajdonképpeni vezérgondolata az irodalom századfordulója, és mindaz, ami azt előkészítette, és követte. Ebből a kizárólag irodalmi szempontból kiindulva a könyv sokszor valóban izgalmasan érdekes. Majdnem ötven év magyar szellemvilágának alkotóit portretizálja, külső és lelki életüknek azzal a jellegzetes vonásaival és gondolkozásukra jellemző cselekedeteiknek, kapcsolataiknak azzal az aprólékosságával, amely szárazon, adatszerűen is elmondva meggyőzően, sokszor regényesen hat. Az Arany–Gyulai kor irodalmi klasszicizmusának alkonya, és ezzel a korral egy időben, de teljesen ellentétesen alakuló Jókai Mór–Vajda János pályafutása után már az asszimiláns írók veszedelmének kezdetét látja. Meggyőzően próbálja igazolni azt a feltevést, hogy a századvég nagy költőit, így például Reviczkyt és Komjáthyt az irodalomban előre nyomuló idegen: zsidó és német szellemiségű írók szorították ki. Azonban Komjáthy is, Reviczky is vidéki városkákban éltek, sokat betegeskedtek, és önérzetük túltengésében, az elvont eszmékért való gáttalan rajongásukban forrt az a jellegzetes líra, amely például Komjáthynál valóságos önhimnusszá áradt:
„Ki fény vagyok, homályban éltem…” Hogyan tudtak volna érvényesülni, amidőn a századvég közönye nehezedett az irodalmi közéletre, és maguk is, a Felvidék német-tót környezetében németül, sokszor tótul is verseltek. Ez a század végi közöny Farkas [533] Gyula szerint is, a konzervatív irodalmi fórumoknak minden újabb irodalmi jelenség elől elzárkózó politikájából fakadt, és megint csak Farkas Gyula írja, hogy „a nyolcvanas évek végétől kezdve elsősorban a hazai zsidó értelmiség az a réteg, amely a magyar irodalom hajtásait egyáltalán figyelemre méltatja, és mindinkább erősbödő hatalmi eszközeivel érvényre juttatja”. Ilyen mondatok után kissé csodálkozva olvassuk tovább a könyvet, amely mint valami vásári gramafón, amelyen mindig egy és ugyanazon lemezt játszanak, szüntelen az asszimiláns idegen szellemet, eltompult magyarságot, a lassú mérgezés titokban dolgozó folyamatát emlegeti, s mire a századforduló új irodalma kiérleli Adyt, a Nyugat írói már azért sem forrhatnak össze a törzsökös magyarsággal, mert a zsidók zseniknek, a németek pedig őrülteknek bélyegezik őket!? S ki a német? Rákosi-Kremsner Jenő. Teljesen érthetetlenül olvassuk ezt a megállapítást, hogy a túlzottan sovén Rákosi Jenő nem állt Ady mellé, és jelentőségét sem ismerte fel, annak egyetlen oka, hogy: német volt, aki az elidegenedés veszélyétől nem félt, és minden bevándoroltban asszimilációs objektumot látott, a nemzet erősbödésének újabb lehetőségét. Alig múlt tíz éve, hogy a huszadik század magyar közéletének nagy harcosa: Rákosi Jenő kiállt a sorból. A szellemtörténész Farkas Gyula már egy évtized távlatából vizsgálhatná Rákosi Jenő közéleti szereplését, és minden légköri nyomás iránt érzett fogékonyságának azt a szokatlan fordulatát, amellyel, és egyre merevedő konzervativizmusával a magyar közélet minden átfogó kérdésével: így a nemzetiségi kérdéssel, a demokratikus haladás vívmányaival, végül pedig az új magyar irodalommal, elsősorban Ady Endrével szembekerült. De ennek a végzetesen sajnálatos szembekerülésnek és a Nyugat ellen felvonultatott politikai érvelésnek az volt a következménye, hogy inkább a német-tót asszimilánsok mellé állt, és a publicisztikája mögé felsorakozott úri magyar középosztályt teljesen elidegenítette attól az új magyar irodalomtól, amelyet a zsidó Ignotus vezetett. Ez a szembekerülés politikai állásfoglalásából fakadt, amely az új magyar irodalom előretörésében a népuralom eljövő győzelmének, a radikalizmus és a szocializmus térhódításának veszedelmét látta. A magyar nacionalizmust féltette. Ez az érvelés fogékony talajra hullott olvasóiban, abban a magyar úri társadalomban, amely Tisza István vezérsége alatt a magyar történelmi osztálynak tudta magát. A magyar szellemi élet szomorú hasadását előidéző eseményeket legalább részben el lehetett volna kerülni, ha a dunántúli sváb gazdatiszt fia: Rákosi Jenő századunk elején nem válik újságírói hatalommá. De hogy azzá erősödhetett, ahhoz azzal a magyar úri társadalommal való eszmei közössége volt szükséges, amelynek lelkiállapota és műveltsége akkor még a Rákosi Jenő konzervatív nemzeti vágyainak hullámában sodródott. S itt elérkeztünk végre oda, hogy Farkas Gyula asszimilációról vallott felfogásának mélyére nézzünk. Ha a felfogásnak látszólag csupán érzelmi kitevői vannak, nem lehet észre nem venni Adolf Bartelsnek, a meglehetősen sekély német irodalomtörténésznek hatását, aki már 1909-ben megjelent Geschichte der deutschen Litera[534]tur című munkájában az árja faj külön irodalmi elhivatottságáról és az „elzsidósodott” német irodalom veszélyéről írt.
Farkas Gyula általában kételkedő az idegen származásúaknak a magyar nemzettestbe való asszimilálódásával szemben. Erre aránylag kevés példája van. Talán egyedül Gellért Oszkár, akiben a befejezett asszimiláltság ritka folyamatát látja. Gellért Oszkár kivételesen tiszta férfilírájának hangja, szemérmessége a magyar költészetnek valóban nemes értéke. A német származású Schöpflin Aladár tökéletes asszimiláltságát is csak azért húzza alá, hogy Rákosi Jenő hatalmát kisebbítse. Amit a zsidó asszimilációról mond, az általában nem újdonság. Farkas Ignotusszal szemben legtürelmetlenebb. Harcának, vezéri szerepének célját és értelmét „a magyarnyelvű zsidó fajiság művészetének magyar nemzeti művészetté való elismertetésében” látja. Holott, ha kissé tárgyilagosabban és mélyebbről nézné a kort, merné-e azt állítani, hogy ha Ignotus nem lett volna az, aki volt, a Nyugat és a melléje állt írók tábora boldogulhatott volna-e, vagy a komjáthyjenők és a reviczkygyulák sorsa ismétlődött volna meg? De Farkas Gyula felelőssé teszi a német asszimilánsokat is a századvég hanyatló magyar irodalmának és az új íróknak a magyar nemzeti szellemmel sokszor szembekerülő sorsáért. Az asszimiláció különben mindig nyitott kérdés volt, és Farkas Gyula éppen elég példát hoz fel arra, hogy a magyar szellemvilág ezt a nyitott kérdést soha sem kerülte ki, de megoldani mégsem tudta. Mai formájában a probléma kiéleződött, és a nürnbergi törvényekben megnyilvánuló faji felfogás a mai délkelet-európai kérdés fogalmazására és a mindenfajta asszimilációra nem maradt hatás nélkül. Természetesen ezekkel a fogalmazásokkal szemben, ahol az még egyáltalában lehetséges, erős viták és támadások fejlődnek ki. Erre minden olyan harcosnak fel kell készülnie, aki az egyénnek népi rendeltetését a faji leszármazásban látja. A XX. század emberisége ugyan szembehelyezkedik ezzel a fel fogással, és a nehéz idők orvosságát nem az asszimiláció elleni ellenszenv felkeltésében, hanem egy nagy népi demokrácia egészséges kifejlődésében látja.
Farkas Gyula vihart vető és vihart támasztó könyve, ha tudományos jellegét és tárgyilagosságát kétségbe is vonjuk, mégis értékes könyv. Sok tiszta írói portréja, rengeteg társadalmi és irodalmi adata, a múlt század utolsó negyede irodalmi életének színes kavargása megfogott bennünket. Gyulai Pál egységesen végiggondolt és egységesen megfestett arcképe, a szerencsétlen Tolnai Lajos meghasonlott életéből fakadó fanyar és keserű regényeinek érdekes elemzése. a Reviczky nemzedékén betelt magyar társadalmi közöny végzetéről írott tragikus lapjai megtámadhatatlan bizonyítékai, hogy Farkas Gyulánál jobban a nyolcvanas évek irodalmának értékét és jelentőségét senki sem ismeri. Az új magyar irodalomtörténeti kutatás bizonyosan hálás lenne érte, ha inkább erre az átfogó feladatra vállalkoznék. Bizonyosak vagyunk benne, hogy értékes munkát adna. Ha mostani könyve nem a Magyar Történelmi Társulat kiadványaként, hanem egy magánkiadó sorozatában kerül a nyilvánosság elé, akkor is mint irodalmi adattár és hasznos [535] forrásmunka ismertté válhatott volna. Így azonban tudományos munkának kell tekintenünk. Ebben az értelmezésben valóban erősen alulmarad azon követelményen, amit egy ilyen műtől várnunk kell. Megjelenése előtt a könyvet bizonyára olvasta valaki. Kár, hogy az írót nem figyelmeztette túlságosan németes mondatfüzéreire s rengeteg idegen kifejezésére. Illő, hogy a nemzeti újjászületés eszményét hirdető könyvet a legkifogástalanabb magyarsággal írják. Különösen akkor, ha az író egyetemi tanár!