Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Kisbéry János: Tibor

Azon a napon, amelyen Tibor – Baráth Tibor – betöltötte tizenkettedik életévét, ünnepélyesen rágyújtott egy cigarettára. Az utcán gyújtott rá, nyilvánosan. Titokban már régóta dohányzott. Nyolc éves kora óta! Rendszeresen dohányzott, egy felnőtt szenvedélyességével. Félóránkint rá kellett gyújtania, különben nem találta helyét. A cigaretta jelentette számára ez idő tájt az élet kizárólagos értelmét. Ha megkérdezték volna tőle, hogy mit szeret rajta, aligha tudta volna megmondani. Az első cigarettától halálosan rosszul lett. Mi kívántatta meg vele az elsőt? És miért nem hagyta abba az első után? Ezt sem tudta. De kívánta reszkető izgalommal, s ha olykor nélkülöznie kellett, hiányát testileg-lelkileg sínylette.
A dohányzást erősen tiltották neki. Ezt természetesnek is találta. Már természetesnek talált mindent, amit az életben tapasztalt, s úgy fogott ki rajta, ahogyan tudott. Természetesnek találta, hogy a gyermek nem egyenrangú a felnőttekkel, s hogy ami a felnőttek számára magától értetődő, az a gyermekek számára tilos. Nem is azért, mert azok még kicsinyek, hanem azért, mert gyermekek. Tibor e tekintetben sajátságos felfogást vallott. Úgy képzelte, hogy az ő gyermeksége öröktől való állapot, s éppígy a felnőtteké is. S bár maga is tapasztalta, hogy évről évre nagyobb lesz, mégsem mert arra gondolni, hogy belőle is felnőtt lehessen. Ez fölötte valószínűtlennek látszott. Nem tudta elképzelni, hogy a felnőttek is gyerekek lettek légyen valamikor. Hogyne, hiszen a különbség, amelyet a gyermekek és felnőttek világa közt tapasztalt, áthidalhatatlannak látszott, és semmi sem szólt amellett, hogy ez idővel megváltozhatnék. Miért változnék meg? Ahogyan ő látta, a felnőttek élete örömtelen, cél és értelem nélkül való. Erényeik a munka, a kötelesség, a lemondás. Miért lenne ő is ilyen? Miért, holott semmi hajlandóságot sem tapasztalt magában arra, hogy ilyen legyen? Nem; úgy kell annak lennie, hogy a felnőttek világa külön világ. Még nem volt alkalma megfigyelni, hogy egy gyermek felnőtté lett volna. Ahogyan ő látta, vannak kisebb gyerekek, és ezekből lesznek később a nagyobb gyerekek. Azután vannak fiatal felnőttek, és ezekből lesznek később az öregek. Lényegében azonban a két tábort egy világ választja el egymástól. Mindegyiknek az a létjogosultsága, hogy tagadja a másikat. A felnőttek és a gyermekek közt semmi közösség sincs. A felnőttek nem tartanak a gyermekekkel a játékban, viszont elkergetik őket, ha köztük lábatlankodnak. A felnőttek komolyak, megállapodottak, nehézkesek, a gyermekek játékosak, felszínesek és felelőtlenek. Ők a törvény és a gyermekek azok, akikkel szemben a törvényt képviselik. Úgy tekintette a felnőtteket, mint [523] a gyermekek társadalma fölé rendelt felsőbbséget. Amit a felnőttek tettek és kívántak, az megfellebbezhetetlen volt, isteni kinyilatkoztatás, és az ő törvényeiket megszegni és rendelkezéseikkel szembeszállni a legvakmerőbb istenkáromlás.
A felnőttek nyilatkoztatták ki a gyermekek dohányzását is bűnnek, és Tibor szülei e tekintetben hajthatatlan szigorúságot tanúsítottak. Élénken emlékezetébe vésődött az a jelenet, amikor az apja megbotránkozott egy cigarettázó suhancon, és megfenyegette, hogy beveri a szájába. Apja felháborodását megfellebbezhetetlen jogforrásnak érezte, és azt a következtetést vonta le belőle, hogy cigarettázni halálos bűn.
És mégis, mégis, Tibor cigarettázott.
Áthágta a törvényt, és abban a pillanatban, amint ezt megtette, feladta tiszta lelkiismeretét, és mindazt a boldogságot, amelyet bűntelensége tudata jelentett számára.
Elkárhozott.
Elkövette a bűnt, és attól fogva a bűntudat nyomasztó érzetével rettegve és titkolózva élte napjait. Bűnére nem tudott mentséget, és a leleplezéstől való rettegés idegbeteggé tette. Kerülte a szüleit, elveszített velük minden bensőbb kapcsolatot. Ha szóltak hozzá, lesütötte a szemeit, és zavart, értelmetlen válaszokat adott. A rossz lelkiismeret kényszere alatt cselekedett, és akkor is bujkált a szülei és az emberek elől, ha történetesen nem dohányzott. Egyre jobban elidegenedett a szüleitől. Nem tudta elviselni a jelenlétüket, és úgyszólván csak enni és aludni járt haza. Méltatlannak tudta magát a becsülésükre, és öntudatlanul önmagát büntette azzal, hogy nem vette igénybe a szeretetüket. Mint aki már előre alibit igyekszik igazolni egy még súlyosabb vád, az álnokság és kétszínűség vádjának eshetőségére. Biztosra vette, hogy egy napon minden kiderül.
És mégis, és mégis…
Rettegve élt, és nyugtalanul, fel-felriadva aludt. Leleplezéstől, árulástól tartott. Egy Balog nevű barátjával vasárnap délutánonkint a külső perifériákon kószált, néha a szomszédos községekbe is átrándulva kizárólag azért, hogy kedvükre, szabadon füstölhessenek. Ilyenkor gyakran kihívták maguk ellen az utcán üldögélő asszonynépség megbotránkozását, akik a fészkükről felberzentett tyúk hangos rikácsolásával szidták őket, és fenyegetőztek, hogy az esetet a szüleik tudomására hozzák. Ettől az eshetőségtől mindig rettegett.
A bűntársak sem voltak a legmegbízhatóbbak. Egy alkalommal összekülönbözött Rica nevű pajtásával, aki erre megfenyegette:
– Megállj, megmondom apádnak, hogy cigarettáztál!…
Tibor apja történetesen éppen az utcán beszélgetett valakivel, és Rica elindult, hogy beváltsa fenyegetését. Tibornak a szíve verése is elállt. Nyomban megkövette a pajtását, de olyan izgatottan és remegve, hogy amannak feltűnt. Megérezte, hogy micsoda veszedelmes fegyvert kapott a kezébe, és ki akarta próbálni.
– Azért is megmondom – makacskodott. [524]
– Nem mondod! – állt eléje Tibor.
– De megmondom. Eressz!
Nem engedte. Rica kiáltozni kezdett:
– Baráth bácsi, a Tibor… –
Befogta a száját. Birkóztak, dulakodtak. Ricát ez csak még inkább feldühösítette.
– Azért is megmondom! – fogadkozott, és minden erejével azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát. Erősebb volt, mint Tibor, és sikerült is neki. Tibor halálsápadtan, reszketve, szemében a rémület zavarával, tehetetlenül állt a helyén. Sírva fakadt. Ettől a látványtól Rica is meghökkent.
– Hiszen csak ijesztettelek! – engesztelte.
– Igazán? – kapott rajta.
– Igazán, no.
Tibor a zsebébe nyúlt, és minden golyóját a markába nyomta. Az üveggolyókat is. Lefegyverezte. Rica kapva kapott a zsákmányon.
– De nem mondod meg? – faggatta.
– Nem, nem – biztosította.
– Soha?
– Soha.
– Esküdj meg.
– Isten bizony.
Ezt még megúszta szerencsésen. Ricát, ha csak tehette, messze elkerülte. És szerencsésen megúszta azt a másik esetet is, amikor egy vasárnap az ebédnél az apja egyszerre csak váratlanul ráförmedt:
– Te cigarettáztál!
Rettenetes pillanat volt. A világ forgott vele. Lángvörös arccal ült a helyén, és szót sem tudott szólni. Vége van, ezt érezte. Vége mindennek, vége a világnak. Ha azt hallja, hogy gyilkolt, és történetesen tényleg gyilkolt volna, kevésbé indul fel rajta. De cigarettázott! Cigarettázott! És ezt az apja kéri számon tőle, az ő erényes, szigorú apja, aki egy idegen, nálánál jóval idősebb suhancot azzal fenyegetett meg, hogy beveri a cigarettát a szájába. Mit mondjon? Mivel védje magát? Le volt leplezve, és várta, hogy meghaljon.
– Hát miért nem beszélsz? – vallatta az apja. – Érzem rajtad a cigarettaszagot. Mutasd a kezedet! – megszagolta. – Hát persze – állapította meg.
Ekkor Tibor váratlanul mégis összeszedte magát. Eddig azért nem tudott védekezni, mert azt hitte, hogy az apja rajtakapta valahol a cigarettázáson vagy valaki elárulta neki, s így a védekezésnek úgysem lett volna célja. A cigarettaszag valójában nem is attól származott, hogy cigarettázott – bár cigarettázott is –, hanem attól, hogy egész délelőtt cigarettatokokat gyűjtött a főutcán. Akkoriban a gyerekek, azok is, akik sohasem dohányoztak a reklámcédulák, gombok és bélyegek mellett főként különféle márkájú cigarettatokot gyűjtöttek. Tibor keze ettől volt bagószagú, és ezt nyomban és meglehetős bőbeszédűséggel el is magyarázta az [525] apjának. A cigarettatokokat is megmutatta. A zsebei tele voltak vele.
Meg volt mentve. De nyugta nem volt többé egy pillanatra sem. A lelepleztetés veszélye, mint eshetőség állandóan kísértette, állandóan el volt készülve rá. Ha szülei a nevén szólították, elsápadt, és kalimpáló szívvel, halálosan szorongva járult eléjük. Az űzött vad nyugtalanságával ügyelte környezetét, és minden hangosabb szóra, kiáltásra ijedten rezzent össze. Ha eltávozott hazulról, félóra múlva már biztosra vette, hogy ezalatt otthon minden kiderült, és nem volt nyugta, maradása. S ha jött haza, félóráig elólálkodott az ajtó előtt, és nem mert benyitni, mert meg volt győződve, hogy bent szörnyű dolgok várnak rá. Nem mert szembenézni a bűnével, és rettegve rettegett a számonkérés pillanatától. Nem mert gyónni. Öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott. Szilárdul elhatározta, hogy szégyenét nem éli túl, és csak addig él, amíg bűne ki nem derül. Az élete volt a tét, az életével játszott.
Így teltek-múltak a napjai örök hajszoltságban és halálfélelemben. Gyermekéletét tarthatatlan állapotnak érezte, és alig várta, hogy egyszer végre a háta mögött tudhassa. Bár még mindig nem remélte, hogy belőle valaha is felnőtt válhassék; lelkileg egyszer és mindenkorra ehhez az állapothoz rögzítődött, mint aki arra van ítélve jogerősen és megfellebbezhetetlenül, hogy gyermek legyen egy felnőtt világ árnyékában mindörökre boldogtalanul és megvigasztalhatatlanul. De örömmel tapasztalta, hogy a nagyobb gyerekek, suhancok bizonyos engedményeket és előjogokat élveznek az apróbbakkal szemben, és minden reménykedésével ebbe kapaszkodott bele. Megnőni, megközelíteni a felnőtteket, ez lett a legfőbb törekvése. Türelmetlenül siettette az időt, és kimondhatatlanul boldog volt, ha megállapíthatta, hogy ismét elmúlt egy esztendő. Már kilenc éves, már tíz éves, ujjongott fel ilyenkor. Ez volt egyelőre élete egyetlen látható eredménye. Nőtt, és öregedett.
Így érte meg a tizenkettedik évét.
Azon a napon, mielőtt az utcára ment, tetőtől talpig megnézte magát a tükörben.
– Nagy vagyok – állapította meg.
Hosszan, tűnődve nézegette magát. A tizenkét évét kereste magán; azt a rejtélyes valamit, mely immár megkülönbözteti a gyermektől, a jog nélküli páriák boldogtalan társadalmától, és egy felsőbb kaszt tagjává avatja. A tizenkettedik évét tekintette gyermeksége határkövének. Kicsi korában a tizenkét éves fiúkat már egész nagy, komoly felnőtteknek látta, akikre tisztelettel nézett fel, és azóta ő maga is egyre arra várt, hogy egyszer végre tizenkét éves lesz.
Állt a tükör előtt, a csodára felajzottan és csüggedten tapasztalta, hogy abból nem vesz észre semmit. Tizenkét éves volt, és a tükörből ugyanaz a riadt, lágy gyermekarc tekintett rá vissza, mint tegnap vagy egy év előtt. De ebbe hamar beletörődött. [526] Ragaszkodott ahhoz, hogy a tizenkét esztendő azért tizenkét esztendő. Kijárta a hat elemit, már nem gyermek többé.
A sarki boltban cigarettát vásárolt.
– Kinek lesz? – kérdezte a boltos, inkább megszokásból, mint bizalmatlanságból.
– Nekem! – vágta rá dölyfösen, egy megsértett szuverén tiltakozásával cselekvési szabadságának korlátozásával szemben.
– Ejha! – mosolygott a boltos. – Hát te már cigarettázol?
Tibor önérzetét mélyen sértette ez a „már” és sértette a mosoly is, amellyel az „ejha” kiszaladt a boltos száján. Az önérzetén esett sérelmet meg kellett torolni.
– Már öt éve! – vágta oda hetykén, és a választ be sem várva emelt fővel kivonult a boltból.
Rágyújtott.
A pillanat rendkívüli volt, és ünnepélyes. A börtönből szabaduló rab érez így, amikor sok évi raboskodás után először áll meg az Isten szabad ege alatt. Tizenkét éves volta tudatában önérzetesen fújta a füstöt, és megvető tekintettel utasította vissza a járókelők megbotránkozását, akik csak úgy, mint eddig, most is megnézték, néha utána is fordultak.
– Marhák! – gondolta dühösen. – Az persze eszükbe sem jut, hogy én már tizenkét éves is lehetek.
Rögeszméje volt a tizenkét esztendő mint korhatár, és bosszantotta az emberek felületessége, akik erről nem vettek tudomást. Nagynak, felnőttnek érezte magát, és elindult, hogy leigázza a világot: hogy behajtsa a jogait rajta, meghódítsa, a nyakára hágjon.
A sarkon összetalálkozott Andrissal, a pajtásával, akit lisztért küldtek a boltba. Hozzá csatlakozott.
– Az utcán cigarettázol? – ámult el Andris a vakmerőségén.
– Olyan marha vagy, mint mindenki – mérte végig Tibor megvetően. – Már tizenkét éves elmúltam. Mától fogva otthon is cigarettázok – hencegett.
– És engednek?
– Nem mondtam, hogy már elmúltam tizenkét éves! – bosszankodott.
Andris eltűnődött. Próbálta az összefüggést megtalálni Tibor tizenkét éve, és hallatlan erkölcsi bátorsága között. Ez a tizenkét esztendő olyan nagy dolog volna? Lám, ő erre soha nem is gondolt. Pedig ő is elmúlt már tizenkettő.
– Az más – ismerte el némi gondolkodás után, mint akinek a bölcsességére apelláltak, és azon nyomban elhatározta, hogy mától fogva ő is nyilvánosan cigarettázik.
Mialatt Andrist a lisztes boltban kiszolgálták, Tibor az ajtófélfához támaszkodva fújta a füstöt, és viszolyogva vette a boltból áradó lisztszagot. A lisztszagot mindig sivárnak érezte és örömtelennek. Sivár volt maga a bolt is, amelyben nem volt egyéb, mint néhány lisztesláda, egy asztal és egy szék. Émelygő gyomorral gyötrődött a lisztszagon, és nem értette, hogyan élhet valaki egy ilyen boltban, a dús és kalandos életnek ebben a kietlen szahará[527]jában. Nem értette, hogyan akadhatnak az életnek, ennek az izgalmas és titokzatos gyönyörű életnek önkéntes számkivetettjei, akik beülnek egy olyan lisztes boltba, és ott élik le az életüket szürkén eseménytelenül, az áporodott szagban, egy helyhez láncolva, legelemibb mozgási szabadságukban is korlátozva, belepve, elborítva a lisztportól, mindenhol, még szőrös orrlyukaiban is. Itt ismét olyasmivel találta magát szembe, amit nem értett. Miért kénytelen valaki így leélni az életét, mint valami lisztkukac? Ha nem áll módjában, hogy elhárítsa magától a végzetet? Azt elképzelni sem tudta, hogy valaki önként, szabad elhatározásából adja magát efféle foglalkozásnak. Az élet célja, úgy érezte, valami más. Elsősorban nem önmegtagadás. Az élet célja úgy támad az emberben, mint a szénsav megbizsergetve a vérét a talpától a feje búbjáig. Ezt azonban nem értette.
– Mi az, fiam, te cigarettázol? – szólt rá ekkor a boltos.
– Amint láthatja – válaszolta hanyag közömbösséggel.
– Hát szabad?
– Szabad.
– Hány éves vagy?
– Tizenkettő – vágta ki.
– Az más – ismerte el a boltos álnok komolysággal, miközben mosolyt nyomott el a bajusza alatt. – Ha már tizenkét éves vagy, akkor nem szóltam semmit.
– Már otthon is szabad neki – tódította Andris.
– Úgy? Kinek a fia vagy?
– Nagy Istváné – hazudta némi habozás után, mert az utolsó pillanatban mégis aggodalmai támadtak a kérdés célja, és ennek esetleges fejleményei felől.
– Melyik Nagy Istváné?
– Az alvégben…
– Nekem is szabad már – ragadta meg Andris az alkalmat a hencegésre, és öregesen kiköpött a padlóra ezzel adva meg a nyimatékot a kijelentés komolyságához.
– No ne – ámuldozott a boltos. – Hisz akkor ti már kész legények vagytok…
A „legények” egymásra mosolyogtak, kissé szégyenkezve, s a magukra vett szereptől feszélyezve, de boldogan és megdicsőülten. A tekintetük mintha azt mondta volna: „látod, megy ez, csak merni kell”.
*
Nyár volt, július.
Tibor az eperfa árnyékában fát fűrészelt. Már két hasábot összevágott, és szerette volna abbahagyni. De tudta, hogy az anyja kevesellni fogja. Az anyja elvből mindig kevesellte azt, amit csinált. Ezért nem is volt kedve hozzá. Mi haszna az igyekezetéből? Minél többet csinál, annál többet kíván tőle az anyja. Az még nem fordult elő, hogy egyszer is rászólt volna: elég lesz, Tibor, menj most játszani. Játszani még sohasem küldte. Ha játszani akart, úgy kellett szöknie, megkockáztatva egy-egy ki[528]adós verést, ami ritkán is maradt el. Csak dolgoznia volt szabad. Ha kedvében akart volna járni az anyjának, reggeltől estig dolgozhatott volna. Ez volt a rögeszméje, és erre kívánta rákapatni Tibort is minden erélyével, de annál kevesebb eredménnyel. Tibor undorodott a munkától. Nem látta célját, értelmét. A munka, ahogyan Tibor ismerte, egy feneketlen gyomrú szörnyeteg, mely sohasem lakik jól: egy munkaóceán, amelyet cseppenkint kimerni reménytelen vállalkozás, őrület. Legokosabb tehát el sem kezdeni. Az elvégzett munkával csak újabb munkának csinál helyet anélkül, hogy kifogyna belőle. És ha összedolgozna egy életre valót, az anyja ismét csak azt mondaná, hogy csináld még meg ezt, csináld még meg azt. A munkának ez a kimeríthetetlensége csüggesztette főként. Ha még az lenne a feltétel, hogy végezze el ezt vagy amazt, és utána mehet játszani, elvégezné ő ezer örömmel. Még sietne is, hogy mielőbb kész legyen. De így, miért siessen? Hogy hamarabb hozzáfoghasson a másikhoz? A ló is az abrakért húzza a kocsit. De mi haszna neki a munkából? Miért él egyáltalán a világon? Más gyerekek most az utcán játszanak. Senki sem kívánhatja tőle, hogy egész életét, életének minden pillanatát a munkának áldozza fel, mint a rabszolga, és ha mégis, úgy fellázad e kívánság ellen, nem ismeri el létjogosultságát. A munka úgy, ahogyan az anyja hajszolja, őrület; a munka őrülete. Ha tehetné, a világ minden munkáját elvégeztetné, és ha benne meg volna a hajlandóság, éjjel-nappal dolgozhatna. Tibor meg volt győződve arról, hogy az anyja csak azért nem hajszolja szünet nélkül, mert időnkint fellázad, megmakacsolja magát, ellensúlyozza anyja őrületét. Ezért Tibor ugyancsak elvből mindig sokallta azt, amit kívántak tőle, és igyekezett lealkudni belőle.
Kedvetlenül, dühösen rángatta a fűrészt a rekkenő nyári forróságban, és arra gondolt, hogy jó volna fürödni a kanálisban. A banda biztosan ott van. Mindenki ott van; a falu valamennyi gyereke szabadon futkos, viháncol most az utcán vagy a kertek alatt, csak ő van ideláncolva a munka mellé reggeltől estig.
Amikor már három hasábot összefűrészelt, jelentette az anyjának. Azzal kezdte, hogy sokallotta, abban a reményben, hogy anyja is magáévá teszi álláspontját, és legalább nem kevesli.
– Már egész rakást összevágtam…
– Csak vágj még – szólt rá az anyja gondolkodás nélkül gépiesen.
– Vágj még, vágj még!… – öntötte el a dühroham egy pillanat alatt a földhöz vágta a fűrészt. – Mennyit vágjak még?
– Amíg elég nem lesz.
– Mikor lesz elég? Sohasem lesz elég! – kiáltozta majdnem sírva.
Új hasábot dobott a bakra, és elkeseredetten fűrészelt tovább. Elhatározta, hogy ezen kívül még egyet összevág, de többet nem. Ha ez nem elég, akkor… Nem bánta, hogy mi történik. Dőljön össze akár a világ is. [529]
Az utcáról olykor lárma, kiáltozás zaja hallatszott be. Ezekre a zajokra önkénytelenül mindig fölneszelt, mint a vad a párját hívó szóra. De a kocsizörgés vagy libagágogás is módfelett felizgatta, mert a kinti világot idézte fel benne, az utcát, a szabadságot, a maga földöntúli örömeivel. Mindennapos gondja, kínszenvedése az volt, hogy mint juthatna ki az utcára, hacsak egy órára is. A kéredzkedésnek nem volt értelme. Az anyja elvből következetesen mindig nemet mondott, mert nem akarta rákapatni a csavargásra. A szökés sem volt olyan egyszerű dolog. Az anyja állandóan szemmel tartotta, és ebben szövetségesei voltak a testvérei is a négyéves Kata és a hatéves Imre személyében. Ezek rendszerint már vadásztak is rá. Ha észrevették, hogy Tibor az utcaajtó felé somfordál, mint a vészmadarak visítoztak.
– Anya, a Tibi szökik!
– Te!… – kiáltott rá ilyenkor az anyja – ha el merészelsz csavarogni, haza ne gyere, csak annyit mondok!
– Ki akar elcsavarogni? – dühöngött Tibor, és minden gyűlöletével a testvérei ellen fordult. – Fene a nyakatokra, taknyosok! Csak az utcára akartam kinézni.
S hogy a dolgot valószínűvé tegye, tényleg kinézett az utcára. Aznap rendszerint nem is kísérelte meg többé a szökést. Nem volt lelkiereje hozzá. A kifejezett tilalom ellenére elszökni súlyosbító körülménynek számított, ami ritkán maradt megtorlatlanul. Mindig csak olyankor szökött el, ha utólag azzal védekezhetett, hogy „nem tudta, hogy itthon szükség lehet rá”.
Most szükség volt rá. Az anyja nagymosásba fogott, a katlanban égett a tűz, a bográcsban fortyogott a szennyes ruha, bent a konyhában az ebéd főtt, az anyjának minduntalan szüksége volt rá. Most vizet kellett hoznia az ártézi kútról, a boltba futnia kékítőért, mosószódáért, a tűzre tennie, az ételt megkevernie, kis pólyás testvérét, Csörikét ringatnia vagy dajkálnia. Egyszóval amolyan „inspekciós” nap volt.
Ez a kilátástalanság elcsüggesztette. Az életének nem volt értelme. Rab volt. Mialatt pihent és verejtékező homlokát törülgette, szeme úgy járt körül az udvaron, mint a ketrecbe zárt oroszláné. Tehetetlensége vad gerjedéssel fortyogott benne. Minden pillanatban sírva tudott volna fakadni. [530]