Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Veréb László: Csak mi mondhatjuk meg, hogy kik vagyunk!

A világháborúnak véget vető szerződéseknek volt a feladatuk, hogy a régen vajúdó nemzetiségi kérdést Wilson szellemében megoldják. Európa, de különösen Közép–Európa, egy nemzetiségi mozaik, és ez úgyszólván lehetetlenné teszi tökéletes nemzeti határok kijelölését. Így az új határok megrajzolása után is sokmillió főnyi kisebbség maradt. A helyzet súlyosságát az sem enyhíti, hogy az önálló államok száma a háború után erősen megszaporodott. A fennmaradt kérdés megoldását kisebbségvédelmi szerződésekkel kísérelték meg.
A kisebbségvédelmi szerződésekben az első pillanatban szabadelvűséget és emberséges szellemet fedezhetünk fel, de csak addig, amíg a nemzetek önrendelkezési jogának a lényegét össze nem hasonlítjuk a kisebbségvédelmi szerződések ismertető jelei mögött rejlő gondolattal. Ha ezt megtesszük, rájövünk, hogy szabadelvűségről és emberséges szellemről csak bizonyos mértékben beszélhetünk, hogy a lényeg még papíron sincs kielégítve. A jóakarat nehezen nyilvánul meg, ezenfelül az új államok féltékenyebben őrzik felségjogukat, mint évszázados birodalmak.
A továbbiak könnyebb megértése és megerősítése végett ajánlatos egy rövid kisebbségtörténelmi visszapillantás.
A kisebbségvédelmet a történelem joggal származtatja a vallási reformációt követő lelkiismeret-szabadság védelméből. Első megnyilvánulását Cromwell közbenjárása jelenti Mazarinnál a franciaországi hugenották érdekében. Azóta a kisebbségvédelem tartalmilag és formailag módosult a századok eszményeinek megfelelően.
Már a reformációnak a megjelenése utal a vallás akkori fontos szerepére olyan mértékben, hogy a reformációt egyesek a történelmi középkor és újkor határának tekintik. A vallás annyira fontos volt, hogy ez határozta meg egyes országoknak az akkori nemzetközi társadalomhoz való tartozását. Így érthető, hogy éppen a vallásnak a kapcsán vetődött fel először a kisebbségek védelmének a kérdése. A védelem általában kétféleképpen nyilvánult meg. Diplomáciai beavatkozásra rendszerint akkor került sor, ha a kérdés az állam eredeti határainak megváltozása nélkül jelentkezett, mint a Cromwell féle közbenjárás esetében. Területi változásoknál azonban legtöbb esetben szerződéses védelem mutatkozott szükségesnek.
Tévedés volna azt hinni, hogy a vallási kisebbségek védelme mindig önzetlen volt. Csak Törökországot kell említenünk, melyet az európai hatalmak a XIX. század folyamán voltaképpen közös gyámság alá helyeztek. Az indítóok azonban korántsem egyedül a vallási túlkapások megakadályozása volt, hanem elsősorban a [517] keleti kérdésnek az európai egyensúly szellemében való megoldása. A kisebbségvédelem majdnem a világháborúig, úgyszólván kivétel nélkül megőrizte vallási jellegét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egészen a világháborúig a vallás volt az az egyedüli tényező, mely kisebbségi kérdést idézhetett elő. A vallás jelentősége a korábbi századokhoz képest erősen hanyatlott, és egykori szerepét még a XIX. század elején átvette a nemzetiség eszméje. Az újtól való félelem azonban sokáig halasztotta a megoldást, míg végre a párizs környéki szerződések hozzá mertek nyúlni, de nem sok sikerrel. A sikertelenség okát, ami a kisebbségvédelmet illeti, elsősorban a kisebbség fogalmának helytelen felfogásában kell keresnünk. A szerződésekben említett kisebbségek védelme elfogadható, mert szükséges lehet, de a XIX. és XX. Század beli korszellemnek megfelelő kisebbséget a szerződések meg sem említik, nemhogy védelemben részesítették volna. Ez az első fogyatékosság. A perrendi eljárás fogyatékosságának a kérdése már csak ezután következik. A kisebbségvédelmi szerződések „faji, nyelvi és vallási” kisebbségeket említenek, és ezeknek a védelméről beszélnek. A kérdés az, vajon ez a meghatározás kimeríti-e a nemzeti eszme korszakában a kisebbség fogalmát?
A nemzetiségi eszme, a nemzeti érzés a tömegek öntudatában csak rövid múltra tekinthet vissza. A nemzeti eszme általános érvényre jutásához szükséges feltételeket az amerikai és francia forradalmak adták meg, a szellemi tartalmat és irányítást a romanticizmus, mely mint az előző századok álklasszicizmusára, racionalizmusára való visszahatás jelentkezett. Az ember nemcsak az eszével él, hanem a szívével és lelkével is. A romantikus művészet és irodalom nem futott többé római és görög példák után, talált bőven anyagot a saját háza táján is: népszokásokban, népdalokban, mesékben, mondákban. Verseit nem írta ékes latinsággal, hanem saját nyelvét fejlesztette, hogy alkalmas legyen a gondolat és elképzelés hű kifejezésére. A hideg, kiszámított világpolgárt kiszorította a nemzet fia.
Mi a nemzeti érzés, s minek a függvénye? A nemzeti érzés kétségtelenül egy érzelmi megnyilvánulás, melynek irányát történelmi, faji, vallási, nyelvi, nevelési, földrajzi, éghajlati stb. tényezők szabják meg. Ezeknek a tényezőknek a kölcsönhatása lélektani úton kifejleszt egy nemzeti meggyőződést, és felkelti a nemzeti összetartozás érzetét. Tehát tisztán lélektani probléma, amelynek megnyilvánulásai természetszerűleg magukon viselik az érzelmi indulatok jeleit. Az összetartozást és evvel egyidejűleg a többiek összességétől valóra és lehetőleg önálló létre törekszik. Önmaga határozza meg az összetartozást, és evvel egyidejűleg a többiek összefüggésétől való elkülönülést is. Ez, a régebbi századok folyamán lappangó nemzeti öntudat a romanticizmus hatása alatt gyorsan kikristályosodott, és lendítő ereje mindjobban követelte az érvényesülést.
Ez a magyarázata a XIX. század nemzeti forradalmainak, majd parlamenti harcainak. A kérdés megoldását a békeértekezlet vállalta magára a népek önrendelkezési jogának elvét fogadva el. Szerencsésebb néprajzi elhelyezkedés esetében a népek önrendelke[518]zési joga kétségkívül eszményi nemzeti államok keletkezését eredményezte volna, a mozaikszerű csoportosulás azonban lehetetlenné tette a teljes megoldást. Előfordult tehát, hogy idegen államok területére kölcsönösen jutottak olyanok, kik az államot alkotók többségével nincsenek a fent említett nemzeti, lélektani rokonságban. Az első orvosság, az optálás további alkalmazása az önrendelkezési jognak, mert az optálásban az egyéni érzés a döntő azzal a megszigorítással, hogy az optálás mellőzése még nem jelenti a nemzeti érzés megtagadását. (Mint kuriózumot megemlíthetjük, hogy eddig az optálás lehetőségét csak egy esetben korlátozták. Elzász és Lotharingia azon lakosai ugyanis, akik már az 1870–1871. német–francia háború előtt is elzászi, illetőleg lotharingiai illetőségűek voltak, vagy azok leszármazottjai, a világháború befejeztével nem optálhattak Németország javára.) Marad tehát az utolsó osztály, a nem optáltaké, akik megmaradnak a régi, de nemzeti szempontból idegenné vált államban. Tulajdonképpen ezeknek a „nemzeti” kisebbségeknek a védelmét kellett volna a kisebbségvédelmi szerződéseknek biztosítaniok.
A kérdés ezen utolsó fejlődési fokának a megoldásánál erős elvi következetlenséget állapítottunk meg.
Ha a nemzeti önrendelkezés adja meg a nemzeti állam körvonalait, s ha az opció az ebből eredő személyi önrendelkezés következménye, akkor kell, hogy ez határozza meg a kisebbséghez való tartozást is. Más szóval, ha a nemzeti állam megalakításánál és az optálásnál a követett eljárás elismeri a nemzeti érzés egyéni jellegét, akkor az egyéni jelleget nem lehet figyelmen kívül hagyni a kisebbségekhez való tartozás kérdésénél sem, és különösen nem a kisebbségi kérdés túlnyomó részben nemzeti jellegét megtagadni.
Sajnos a kisebbségvédelmi szerződések szövegezése nem ismeri a nemzeti kisebbségeket, és így a modern kisebbségi problémát nem meríti ki teljesen. A szerződések, mint említettük, csak faji, nyelvi és vallási kisebbségekről szólnak. Így a nemzeti hovatartozást meghatározó lélektani összetétel alkotóelemeire bomlott, és ezekből az alkotóelemekből mint kisebbség meghatározó ismertetőjel három szerepel. A kérdés tárgyalásánál nincs lehetősége az egyénnek, hogy önmaga állapítsa meg valamely kisebbséghez való tartozását. Ez érthető, mert a tárgyi ismertetőjelek lehetővé teszik hivatalos megállapítási eljárás alkalmazását. Ezzel szemben személyi ismertetőjelnél megfelelő eljárásra nincs szükség, mert a nemzeti kisebbség fogalmát, mely ilyen eljárást nélkülözhetetlenné tenne, a szerződések az örmények és rutének kivételével, nem is ismernek.
Ezért, amikor nemzeti kisebbségekről van szó, nem beszélhetünk a szerződések szabadelvűségéről és emberséges szelleméről, még kevésbé a győztes hatalmak jóindulatáról. Ezt az álláspontot nem lehet megokolni még túlzott felségjogféltéssel sem, mert a felségjog elméleti megóvására elégségesnek bizonyult a kisebbségek közösségi jellegének megtagadása, valamint a körülményes és hatástalan perrendi eljárás.
A nemzeti öntudat sajátos összetettsége lehetővé teszi, hogy [519] bizonyos, pl. vallási szempontból valaki kisebbségi legyen, mint pl. izraelita vagy muzulmán, de nemzeti szempontból a többséghez tartozónak vallja magát és viszont. Ezért tulajdonképpen szükség volna úgy a tárgyi, mint a személyi megkülönböztetőjelnek megfelelő kisebbségvédelemre, azonban a kor szellemének megfelelőbb, és kétségtelenül fontosabb az utóbbi, azaz a mellőzött nemzeti jellegű kisebbség. A nemzeti kisebbségeken kívül lehetnek tehát egy állam keretein belül más kisebbségek is. Ezekről beszélnek a szerződések, mikor a faji, vallási és nyelvi meghatározást használják.
Maradjunk most már a szerződésekben említett kisebbségeknél. Vallási, nyelvi és faji kisebbségekről lévén szó az egyének valamely kisebbséghez való tartozását, mint tárgyi tényezők, a vallás, a nyelv és a faj határozza meg. A kérdés most már az, hogy a tárgyi álláspontnak megfelelő eljárás mennyiben felel meg a szűkebb célnak, és tud-e, legalább részben, a nem biztosított egyéni követelményeknek eleget tenni?
A vallásnak a XX. században néhány kivétellel nincs meg az a politikai, jogi és társadalmi jelentősége, mint egykor. Úgy tűnik fel, mintha a vallásszabadság nemzetközi biztosítása általánosságban ma már kissé túlhaladott álláspont volna. Kétségtelen, hogy tanúi vagyunk ma is olyan jelenségeknek, melyek ezt helyenként szükségessé tehetnék, de a kérdésnek ezekben az esetekben rendszerint nincs teljesen vallási jellege. A szerződések a szóban forgó vallást ilyenkor rendszerint meg is nevezik, mint például az izraelita vallást a Lengyelországgal kötött kisebbségvédelmi szerződésben.
Ha mégis nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk a vallásnak, és ha figyelembe is vesszük, hogy a vallás egyike azoknak a tényezőknek, amelyeknek kölcsönhatása a nemzeti érzést meghatározza, a vallásszabadság védelme egyedül, úgyszólván semennyiben sem helyettesítheti egy nemzeti kisebbség védelmét.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a román népek katolikusok, az északiak és a germán-szászok protestánsok, a szlávok görögkeletiek. Ha a vallásszabadság biztosítását tisztán abból ítéljük meg, hogy legalább részben elősegítheti-e a nemzeti kisebbségek érdekeit, akkor azt kell felelnünk, hogy egyedül a vallásszabadság biztosítása, más tényezők, mint pl. a nyelv nélkül erre képtelen. Egy spanyolról, olaszról vagy franciáról feltételezhetjük, hogy katolikus, de abból, hogy valaki katolikus, még semmiféle nemzeti meggyőződésre sem következtethetünk. Van olyan nép, amelynél a vallás hosszú évszázadokig a nemzetiséggel volt egyértelmű, de itt is csak egy vallásnak a nemzeti egyházáról van szó, és a jelentőség itt is inkább a múlté. De a nemzeti állam nem is jelenthet okvetlenül egyetlen vallást. Hollandiában pl. vannak katolikusok és protestánsok, a jugoszláv nemzeti érzés pedig szépen megfér a görögkeleti, katolikus és mohamedán vallással.
A vallásszabadság védelme tisztán vallási szempontból fontos, s a nemzeti kisebbségek védelmét egyedül még részben sem tudja helyettesíteni.
A nyelvnek a jelentősége összehasonlíthatatlanul nagyobb, de [520] a szerződések szűkszavú szövegezése tág teret hagy mindenféle bizonytalanságnak. Így a biztosítékok esetenként hatástalanok maradnak. A nyelvnek mint tárgyi ismertetőjének az az egyik hibája, hogy a szövegben semmiféle támpont sincs a nyelv és a tájszólás közötti különbségre. Ennek az lehet a következménye, hogy egy rokon nyelvet hivatalosan tájszólásnak minősíthetnek, és emiatt nem részesülhet védelemben. A szűkszavúság másik következménye tárgyi szempontból, hogy hiányzik az anyanyelv fogalmi meghatározása. Ugyanis teljes biztonsággal feltehető, hogy a „nyelvi kisebbség” kifejezésben a nyelv alatt az anyanyelv értendő. A bonyodalmat főleg az idézi elő, hogy a nyelvterületek érintkezésénél egy egyén rendszerint több nyelvet is tud. Ha mármost a nyelvet tárgyi tényezőként kezeljük, a kérdés eldöntésére szolgáló eljárás – közelebbi szerződéses vagy törvényes meghatározás hiányában – tárgyi támaszpontokat vesz majd igénybe. Ilyen döntésnél névelemzés, a szülők és nagyszülők állítólagos anyanyelve, lakóhely stb. jönnek majd számításba. Mivel pedig az anyanyelv öröklésére szabály nincs, de nem is lehet, tetszés szerinti eredmény hozható ki. A nyelv fogalmának jelenlegi meghatározása tehát még a tárgyi követelményeket sem elégíti ki. Még kevésbé lehet a személyi követelmények kielégítéséről beszélni.
Az anyanyelv kérdése a nemzetiségétől csak nagyon ritka esetben választható el. A megoldásnál ennélfogva éppen úgy lélektani téren mozgunk, mint amikor a nemzetiségről van szó. Különösen fontos ez akkor, ha 2-3 nyelv közül kell az anyanyelvet kiválasztani. Ilyen esetben a kérdés eldöntésére csakis az érdekelt lehet illetékes, mert a hivatalos eljárásnak kétséges esetekben jóformán semmi kilátása sincs sikerre. Igaz ugyan, hogy tárgyi eljárással is érhetünk el eredményt, ha valaki csak egy nyelvet beszél, és a név jellemző a nyelvre. De amint több megoldási lehetőség van, csakis az egyéntől kaphatunk érdemleges feleletet.
A hivatalos eljárási mód tarthatatlanságára mi sem jellemzőbb, mint Strossmayer, a jugoszláv eszme nagy apostola. Vajon hogy magyarázhatnánk meg az ő horvát voltát, ha német hangzású nevéből német anyanyelvre és ebből német nemzeti érzésre következtetnénk?
Az anyanyelv kérdésének az eldöntése kétségkívül érzelmi tényezőkön múlik. A név stb. nem megbízható támpont. Az anyanyelv éppen azért olyan nagy jelentőségű egy nemzet fiainak életében, mert érzelmi kapcsolatok fűzik hozzá. Az anyanyelvre tehát nagyjából érvényes ugyanaz, ami a nemzetiségre.
A faj a kisebbségvédelmi szerződésekben meglehetősen homályos szerepet játszik. A szerződések néha faji, néha néprajzi kisebbségekről beszélnek, amit az első esetben természettudományi, a másodikban pedig talán nemzeti értelemben lehetne felfogni. Olyan esetek kivételével, amelyekben bizonyos, hogy évszázadok folyamán keveredés nem jött létre, a fajról mint megbízható kisebbséghatározó tényezőről nem érdemes beszélni. A faj többnyire nem mutatható ki, és csak gyengébb vagy erősebb tudatalatti befolyást gyakorol. Mint tárgyi ismertetőjelet általában nem [521] lehet komolyan venni. A „néprajzi” kifejezés sem járul sokkal hozzá a kérdés tisztázásához. Ha jelentősége ugyanaz, mint a „faj”-é, nem vehető számításba. Ha ellenben a nemzetiséghez hasonlót akar megjelölni – ami valószínűbb –, akkor a természete hasonló a nemzeti érzés természetéhez. Csak mint ilyen vehető figyelembe. Mint tárgyi tényező nem ad semmire megbízható választ. Mint lélektani: bizonyos mértékű tudatalatti befolyást gyakorolhat az egyéni vélemény kialakulására.
A vallás és a nyelv védelméről külön rendelkeznek a szerződések. A faji kisebbségek védelme azonban csak általánosságban, a vallási és nyelvi kisebbségek védelmével kerül szóba anélkül, hogy egyszer is megemlékeznének külön a faj védelméről és annak lényegéről.
Ha tehát most visszatérünk ahhoz a megállapításhoz, hogy a jelen kor uralkodó eszméje a nemzeti eszme, hogy elsősorban a nemzeti kisebbségek okozzák a problémát, s csak másodsorban a vallási és nyelvi kisebbségek, s hogy a nemzeti érzés természetének csak egy eljárás felel meg, akkor meg kell állapítanunk, hogy a szerződések úgyszólván semmit sem tettek a nemzeti kisebbségekért, s amit tettek, azt is legfeljebb csak közvetve.
Tagadhatatlan, hogy a vallási és nyelvi kisebbségeket aránylag elég messzemenő jogokkal ruházták fel, de a vallási és nyelvi kisebbségek nem nemzeti kisebbségek.
A kisebbségvédelmi szerződéseknek a céljuk, hogy annak az eszmének a szellemében, amely az új Európát megteremtette, a megoldás elkerülhetetlen hibáit pótolja. Az eszme, amely az európai határokat újrarajzolta, megteremtette a kisebbségeket s a kisebbségi kérdést. A megoldás azonban félreismerte a feladat mibenlétét, s a perrendi eljárás látszólagossá tette még azt a keveset is, ami megmaradt. A megnyugvás helyett elégedetlenséget teremtett. [522]