Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Cziráky Imre: Emeltetett Isten dicsősségire…

Aranyos május végi nap. Mosolyog, játszik a falu. A dolog elején túl vannak már, a sűreje meg csak ezután jön. De odébb van az még! A levegőt is illatossá tette a délutáni, aranyat érő májusi eső. Mintha imádságra jött volna ez az aranyos idő!
Körülbelül ezt magyarázgatja bizonykodva egymásnak az a két pirospozsgás kisgazda is, aki most fordul be a nagy iskola sarkán a főutcára. Mérő Gáspár és Pongrác Pál. Javakorbéliek. Nem sietős a dolguk, nyilván csak a Körbe iparkodnak. De, Uramisten, ki is sietne falun az ilyen gyönyörűséges májusi délutánon, amikor minden fűszálon hivalkodva csillog az aranyat érő eső gyöngyharmata, amikor a szomjas föld szinte szemmel láthatóan issza, szívja magába a langyos vizet, szinte belereszketnek a fák, füvek gyökerei a boldogságtól. Mérő és Pongrác, mondom, tempósan lépegetnek.
Zimonyi doktor az siet. Majd nekiszalad a két embernek. De annak már olyan a tempója. Az is lehet, hogy beteghez szalad. Mire a két ember kalapjához nyúl, és elmondaná az adjon Isten-t, ő már el is kapta, meg is rázta a kemény tenyereket, sőt meg is kérdezte:
– Adjon Isten! Adjon Isten! Kijöttek már a gyerekek az iskolából?
Aztán feleletet sem várva folytatta:
– A fiamat várom, a Zolit. Nem gondoltam, hogy eláll az eső, elhoztam az esernyőjét. Tudják, milyen a gyerek! Aztán megfázik, és kész a baj! Amúgy is olyan vékonyka, pedig már negyedikes!
Mérő Gáspár, hogy feleljen valamit, rábökte:
– Negyedikes?
– Az ám! – lelkendezett a doktor. – Őszre gimnáziumba adjuk Kalocsára!
Az iskola kapuja hirtelen kitárult, és sikongva, lökdelőzve hömpölygött ki rajta az élet: az iskolások. A beszélgetés megakadt. Zimonyi doktor ideges tekintettel a fiát figyelte. Megállt, hogy el ne veszítse a szeme elől. A két gazda is megállt: nem akartak keresztültörtetni a mind szélesebben hömpölygő gyerekáradaton. A doktor hozzásiető fiát ajnározgatta lelkére kötvén, hogy hazamenet a világért se merjen szaladni, a sarat kikerülje. Aztán meg[510]csókolta, és tovább sietett. De a másik két apa szinte közömbösnek látszó nyugalma sem volt igazi. A gyerekáradatot nézték ugyan, de szemeik a gyerekeket keresték. Azok is negyedikesek voltak. A Mérő Gazsi is, meg a Pongrác Pali is. Az apjuk után ők is nagyon tartották a cimboraságot. Sülve-főve együtt voltak. Most is ott állt mind a kettő a langyos esővízzel telefuttatott árok kellős közepén, és sikongva topogtak benne meztelen lábaikkal.
A két apa is mosolyogva nézett össze, hogy észrevették.
– Büdös kölkei… – dörmögte megelégedett boldogsággal az öreg Mérő. Pongrác is csendesen kuncogott mellette. Hogy a Pali gyerek odanézett, és észrevette leselkedő apját, hirtelen kiugrott az árokból. A másik ösztönösen követte, s csak a parton tekintett szét aztán, hogy hát miféle veszedelem az, amely elől ilyen gyorsan kipenderedett az árokból a Pali? Egy szempillantás alatt észrevette a két leselkedő öreget ő is. Mint a tetten ért bűnösök, úgy zavarodtak belepirulva mind a négyen egymás tekintetébe. Ugyan mit láthattak abban?
Nincs csodálatosabb látvány, mint amikor a nyári fürdések idején csendes lubickolgatás közben az ember hirtelen nagy lélegzetet vesz, és csendesen lemerül a víz alá, s lenn a szem nem látta mélységben kinyitja a szemét! Ott látja csak az ember igazán, hogy mily aranylóan szép színe van a zöld nyiroknak, vízi mohának, mely pedig, ha napvilágra hozzuk, undorító, hideg, nyálkás.
A magyar ember szíve sem szegényebb érzésekben, mint bárki más istenfiáé, de veleszületett szerénysége, vagy talán egészséges ösztöne tiltakozik szíve legbensőbb, legnemesebb érzéseinek mutogató feltárása ellen. Magyar paraszt ritkán csókolódzik, mások előtt meg soha. Ha pedig megteszi, az már vagy figurából van, vagy nagy szükség idején, de akárhogy is lenne, belepirul!
Mert hiszen azért, hogy a doktor nem átallotta itt az utcán, mindenki szeme láttára megcsókolni a gyerekét, az nem jelentette azt, hogy Mérő Gáspárnak kevesebb melegség öntötte el a szívét a langyos májusi esővízben topogó Gazsi láttára! Hiszen gyereke! Meg csak rá kell nézni: csupa élet, csupa öröm, csupa egészség ez a Gazsi gyerek! Mustrát vehetne róla minden állapotos asszony! Pongrác Pál elejétől végéig ugyanezt gondolta a maga Palijáról. De nehogy a gyerek elbízza magát, hát egy szájrándítással letörölte arcáról a rárajzolódott mosolygást, és odaszólt:
– No csak!
Ami nyilvánvalóan nem biztatást jelentett a további lubickolásra, hanem éppen az ellenkezőjét: No csak elég legyen már!
Hogy a Gazsi is értsen belőle, hát az ő apja is csavart egyet a bajuszán, és odaszólt:
– No csak mozogj te is! Oszt mire hazaérek, ki legyen ajjazva!
Ezt ugyan felesleges volt mondani, mert mire pár percnyi lihegő vágtatás után hazaér a két gyerek, mind a kettőt újabb „no csak”-kal fogadja otthon az anyja legfeljebb egy karaj kinyérkényi [511] időt engedvén nekik a kialjazásig. Azután lámpagyújtásig az övéké a világot jelentő utca, de azután…! Azután csendes dicsértessékkel meggyújtják a lámpást, aztán ki ki a maga dolgára! A kisebbjének kezébe nyomják a rongybabát, a nagyobbja körülüli a kukoricás kosarat, megkezdik a morzsolást, az iskolásforma pedig odaül az asztalhoz a lámpás mellé, megnyálazza a plajbászt, vagy felüti a könyvet, és mondja! Kisvártatva hazaér az apjuk. Vagy a munkából, vagy – ilyen kisdolgú időben – a Körből, és vacsoráznak. Aztán tesznek-vesznek, kászálódnak, és rövid idő múlva már csak a Bodri van ébren a háznál. Rövid az éjszaka a falun!
Most veszem észre magam, hogy immár a Bodrit ugattatom a csendes falusi éjszakában, pedig alig múlt négy óra, és lám-e, Mérő Gáspárt meg a cimboráját ott felejtettem az iskola előtt! Az ám, ha nekik több eszük nem lenne! Rég benn ülnek ők már mind a hárman a köri szobában, mert, hogy szavamat ne felejtsem, a tanító is velük tartott, és összebújva, fontoskodva tárgyalnak valamit. Hogy egy járatban vannak, azt bizonyítja az is, hogy üveggel hozatták a bort. Ugyan ez azt is jelentheti, hogy nem kis dolog, amiről szó esik, meg hogy huzamosabb megbeszélést igényel!
Nyilvánvaló az is, hogy a tanító mondja, ők meg nekiveselkedve hallgatják.
– Mondom, emberek, hogy nem járnak rosszban, ha rám hallgatnak. Ha van az osztályomban gyerek, aki arra való, hogy tovább taníttassák, akkor ez a két gyerek az! Aztán, hála Istennek, lenne is miből. Nem kerül az olyan sokba, hogy ki ne bírnák. Hogy messzire mennek? Hát az igaz. Kalocsa messzire esik ide. Jó kétnapi járás kocsin. De látják, ha bérmálás esik, maga az érsek is kocsin következik el mihozzánk, oszt nem sántul bele! Az is meglehet, hogy mire a felsőbb osztályokba lépnek a gyerekek, kiépül a vasút is, akkor meg semmiség az egész! Elmennek? Messzire mennek? Hát aztán?
Mérő Gáspár magabiztatón közbeszólt:
– Hát elmennek, oszt le van! Hát én amikó Boszniába vótam katona, oszt két esztendeig haza se eresztettek?!
Pongrác Pali is talált valami vigasztalót:
– Nene, hát ha elmennek, akkó se maguk lesznek abba a nagy idegenbe, mer hisz ott lesznek a falubú hárman is: ők ketten, meg a doktor fia!
– Nahiszen nem is a gyerekeknek lesz furcsa és nehéz a távollét, hanem… hanem inkább a… szülőknek – folytatta a tanító.
– Má mitü lenne fura nekem, ha tudom, hogy jó helyen van? – botránkozott meg Mérő.
– Má minálunk is inkább majd csak az asszony itatja meg az egereket, mer hogy nagyon rá van szokva a gyerekre, oszt neki lesz fura, ha egy esztendeig nem lesz kire pörőni! Mink emberek mégiscsak! Igaz-e koma?
A komának titulált Mérő rábólintott, hogy igaz.
Rettenetesen egy véleményen voltak mind a hárman! Cserélődött ott az üveg is egynéhányszor, bólintgatás is esett számol[512]hatatlan. Az eredmény az volt, hogy szeptember elején három kis ember és három nagy gyerek ült azon a batyukkal megrakott szekéren, mely a tudományos gimnázium azon-korbeli, legközelebbi és legtöbbre taksált székhelyére, Kalocsára vezetett.
Aztán a három kis ember ott maradt. Ott maradt a lelkem mind a három: a Gazsi is, a Pali is meg a Zoltán, a doktor fia. Emez a kettő még hagyján, de a harmadik! Mert a Gazsi meg a Palkó csak épphogy elveresedett egy kicsit a búcsúzáskor, de a doktor fia, a Zoli, az ríva szaladt vagy két sarkot a kocsi után, látta, mert különben igen keményen tartották magukat!
A gyerekek se panaszkodtak. Igaz ugyan, hogy a nagybetűs levelek alján, ott, ahol azt írták: …meg tisztelem édesapám, meg úgy, hogy Mérőnek oda kellett suhintani a Deres hasa alá, hogy a gyerek lemaradjon, mert ha a doktorra hallgat, tán még megálltak volna ott újra búcsúzkodni! De hogy a Zoli is lemaradt, a három nagy gyerek: Mérő Gáspár, Pongrác Pál meg a Zimonyi doktor úgy elcsendesedtek a szekéren, hogy a Deres is észrevette a nagy elkókadást, és ámbátor hazafelé igyekeztek, csak meglassította ő is az iramot a Ráróval. Meg-megálltak minden csárdánál, ahol jövet is megálltak, és ha beszéltek is valamit, bizony csak arról volt szó, hogy mit is mondott ennél a csárdánál jövet ez, vagy amaz a gyerek. Kevesebb volt a szó, de az ital valamivel több. Hazaértek.
Két hétig az útról, Kalocsáról, a jezsovitákról: szóval a gyerekekről folyt a szó. Eddig is volt becsülete mind a két embernek, de most, mintha megnőtt volna a becsület! Templomképviselő, iskolaszék, meg mit tudom én, mi nem volt eddig is mind a kettő, de most, mióta híre járt, hogy a jezsovitáknál a doktor fiával együtt tanulja a diákszót a Gazsi meg a Pali, valahogy még jobban nekiindult a bokrosodásnak a Gáspár meg a Pál tekintélye. Volt ugyan némelyik, javarészt afféle siránkozó öregasszony, aki nem átallotta azt mondani, hogy hogy lehetett szívük idegenbe adni a gyereküket, az egyetlen fiukat abba a nagy messzeségbe, ahol akár meg is halhatnak anélkül, hogy az anyjuk fogja le a szemüket, mondom volt efféle beszéd is, de ezen csak a Mérőné meg a Pongrácné siránkozott, azok is akkor, ha az ember nem édesanyám, meg mindenkit, szerető fiuk… ott nagyobbrészt esett valami packa, amiről bajos lett volna megállapítani, hogy tinta volt-e, vagy sem, amelyről azonban mind a két asszony azt állította, hogy a gyerek szétmajszolt könnye lett volna, de hát ez csak afféle asszonyi feltevés, ami felől gondolkozni ugyan lehet, de amelyet komolyan venni nem szabad.
Majdnem rivilinció lett abból is, amikor karácsony táján a két asszony összebeszélt, és avval lepték meg az urukat, hogy ők bizony befognak, és mennek! Egyenesen Kalocsáig!
Az a két szívtelen ember leintette őket. Még az kellene! Mert két gyámoltalan asszonyi szív nekikeseredik, hát majd rögtön befogatunk, és hajszoljuk azokat a szegény jószágokat télvíz idején Kalocsáig! [513]
Elmúlt a karácsony is. Örömtelenebb volt, mint máskor, mi tagadás, de csak elmúlt. Az asszonyok se mertek már előhozakodni a kalocsai utazás tervével. A doktor is előhozta egyszer, de azt is leintették.
A falu eseménytelen telében az egyetlen szenzáció az a huzavona volt, ami a temetőbeli nagykereszt miatt támadt.
No, de nem is amolyan mindennapi eset volt az sem, azt meg kell engedni!
Volt a faluban kőkereszt, vagy három. A templom előtt egy, a felvégen egy, meg a falu túlsó szélén is egy. Ez a harmadik kereszt volt mindennek az oka. Korhadt volt már a fája, lekopott a festés is a pléhdarabról, de csak kereszt volt mégis! Így a pap. A hitközségi képviselők meg azon a véleményen voltak, hogy kereszt ide, kereszt oda, az alvégen nem is olyan fontos az az öreg kereszt, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy a temetőben egy nagy kereszt sincs, pedig a szomszéd faluban kettő is van a temetőben! Az öreg pap csak bakafántoskodott: hogy azt a keresztet onnan elmozdítani bajos. Mert – azt mondja – azt oda helyezték a jólelkű adományozók, annak ott kell maradni, de meg különben sem érdemes kimozdítani onnan, hiszen korhadt is, kopott is már. Gazsó Pali, akinek az öregapja állíttatta az alvégi keresztet, váltig azon volt, hogy csak át kell vinni a temetőbe! De az öreg pap sem hagyta magát, s mikor már a Gazsó-párt annyira megnőtt, hogy komolyan számolni kellett vele, kijelentette, hogy belealapszik ő is, de csak akkor, ha az érseki hatóság is belealapszik. Legjobb lesz, ha majd ő megírja az érseknek, hogy milyen nagy kalamajka támadt itt a kereszt körül, aztán azért érsek az érsek, hogy eltalálja, hol az igazság, ám döntsön Őkegyelmessége!
Igen ám, ha az öreg Gazsó nem lett volna már vagy húsz esztendeje templomképviselő! De ismerte ám ő is a dörgést! Így szokták a papok! Hogy majd ők írnak az érseknek… Igen ám, de az érsek csak abból tud kiokoskodni, amit a helybéli pap ír neki! Aztán az igazság is úgy osztódik, ahogy a helybéli pap jelentése íródik!
Merész beszéd volt, de igaz. Olyan csatározás indult meg a korhadt fakereszt körül, hogy csoda!
Akkor esett aztán, hogy Mérő Gáspár szót kért.
– Tisztőtt templomképviselők! – mondta. – Hiába itt a sok kajbálás, meg az osztozkodás, merd itt csakis úgy lesz a végin, ahogy az érsek mondja, oszt le van! Mer, amit mink mondunk, az is igaz, amit a plébános úr mond, az is igaz, de csak ott gyün ki az igazság, ahun az érsek akari! Mer én látásbú ismerem is. Má mind az érseket. Nagy úr az! Haszen még mikó a misét mondja, akkó is hat pap ministrál neki, de mindnyája különb a mi papunknál, igaz-e plébános úr?
A plébános ráhagyta.
– Azé hát aszondom, hogy az érsek nékü nem lesz a körösztbü semmi, mert hogy nem is lehet. Azt kék hát csinálni, hogy föl köll menni igenyest az érsek elejbe, oszt értelmesen leanni a szót igenyest neki! [514]
Általános helyeslés követte a beszédet.
Pongrác Pál elhaló hangon szólt közbe:
– Szent igaz, amit a Gáspár mond! Ki kék küdeni bár két választmányt, akik elmennek Kalocsára az érsek elejbe! Mán hogy most ki lesz az a kettő, azt én nem bánom, de jobbadán csak olyant köllene kandedáni, aki ismeri a járást.
Gazsó Pali is felszólalt, de felszólalása természetesen az a mindenképpen ésszerű javaslat volt, hogy a két kiküldött nem lehet senki más, mint Mérő Gáspár és Pongrác Pál, mint olyanok, akik amúgy is ismerik már a járást odafenn, hiszen deákoskolát tanul mind a kettő gyereke az érsek városában.
Farsang volt még. Kétsukos hó takarta a pusztát Bácskától Kalocsáig. Csúszott a szánkó, meg sem érezte a Deres meg a Ráró azt a kétembernyi súlyt a szánkóban, mert hiszen a harmadiknak, a cingár doktornak a súlya számba sem jöhetett!
Hogy ami a váratlan találkozást illeti a gyerekekkel? Hát ez volt az a bizonyos nagy szükség, amit jó elébb említettem: bizony a nyakába borult a két kis ember a két nagy gyereknek, hogy a harmadik párról ne is beszéljünk! Gazsi a Deresnek, mivel ott már igazán nem szégyellte magát, két csókot is adott! Hogy sikongtak örömükben azok a gyerekek! Az öregeknek meg, mivel hogy olvadozni kezdett a szemöldökükre fagyott pára, bizony meg kellett törülgetni a szemüket! Jókora zsákot tett ki a hummiegymás is, amit egy-egy gyerek kapott anyai küldemény fejében.
A gyerekek nem panaszkodtak a jezsovitákra, de ezek se valami különösképpen a gyerekekre. Minden rendben volt hát. Már indultak is volna haza, de az ám, hát az érsek majd elfelejtődött!
Valami rendes öreg úr volt az is! Kezelt mind a kettőjükkel, megkérdezte, hogy van az asszony, hány a gyerek, szivart is adott. A keresztügyre meg csak annyit mondott, hogy legszebb lenne mégis, ha az az öreg kereszt ott maradna, ahova tették, és nagyon megkérte Mérő Gáspárt is, meg külön a Pongrác Palit is, hogy legyenek olyan szívesek, aztán keressenek neki egy, vagy esetleg két olyan buzgó embert, akinek a jó Isten kegyelméből a zsebe is megengedné, hogy állítsanak a temetőbe egy új keresztet! Olyan szép emlék lenne az, olyan Istennek tetsző cselekedet lenne, nem is olyan nagyon drága, neki pedig külön nagy örömet okozna, ha akadna két ilyen derék ember abban a faluban! A jó szándékú embert megáldja az Isten is!
Pongrác Pál kettőt köhentett, mert igen elérzékenyült az érsek kedves, szívhez szóló szavaitól, és megszólalt:
– Hát ehen-e, egyik mán lennék is én magam!!
Mérő Gáspár szemrehányó tekintettel nézett rá:
– Hát én mi a nyovojáé maradnék le?
Az érseknek sincs több keze, csak kettő, de mind a kettőt a két ember felé nyújtotta.
– Megáld az Isten érte mindkettőtöket, gyermekeim!! Szeretem ezt a kettős elhatározást. Rokonok vagytok?
Pongrác kemény hangsúllyal mondta:
– Egybéli cimborák, meg komák. [515]
Mérő megtoldotta:
– Meg mind a kettőnknek itt tanul a gyereke a jezsovitáknál!
Az érsek arca felderült.
– Úgy? Na ennek igazán örülök!! Hogy haladnak?
– Ami csak a legjobb! – felelte Mérő büszkén. – Itt várnak a ház előtt, még mink végezelődünk!
Az érsek szelíd arca elmosolyodott, s jobb kezével megnyomta a csengettyű gombját. A belépő inasnak meghagyta, hogy a kastély előtt várakozó két gyereket vezesse fel.
Az elővezetett két gyerek kipirultan, ijedten csókolt kezet az öreg főpapnak. Az meg hol az egyik, hol a másik gyerek kipirult arcát fogta a kezébe, és szótlanul nézett tágra nyílt szemökbe.
– Valamikor én is ilyen voltam – mondta kisvártatva.
Aztán cukrot is adott nekik. Az asszonyoknak meg szentképet küldött. Mire a hideg folyosóra értek, Mérő is, Pongrác is ugyancsak törölgették a homlokukról a verejtéket! Meleg volt a szoba is, meg a szívük tája is.
Húsvét vasárnapján pedig a temető legszebb helyén ott állt az új kőkereszt. A talpazatán arányos betűkkel írva volt:
Emeltette Isten dicsősségire
Mérő Gáspár és Pongrác Pál
kötségin
1902-ben
De a kőkeresztről lehajló Jézus szeme el tudta olvasni azt is, ami nem fért ki a talapzatra:
„Igaz, a te dicsőségedre, Uram, de hát nagyobbrészt azért is, mert két magyar paraszt keménynek látszó, de valójában igen puha apai szíve meg akarta simogatni a Gazsi meg a Pali gyerek üstökét, akik igen messzire következtek el a falujuktól, és akikkel – de hiszen Te ezt úgyis tudod, Mindenható – a jezsoviták is, de még az öreg érsek is olyan nagyon meg van elégedve. Áldassék érte a Jézus neve!” [516]