Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Reményi József: Polinéziaiak

A polinéziaiak
pullmann-kocsiban nem utaznak.
Az Úr elébe, s úr elébe,
az istenek messzi berkébe,
a sors csúcsára s a völgyébe,
gyalog s lóháton s mosolyogva
mennek, mennek
a polinéziaiak.
A zulukafferek
fészkéből, ha kiszáll a madár,
s nem tér vissza, azt megsiratja,
és a majom is hintáztatja
vidámnak látszó bánatát,
mert szereti, hogy együtt élnek ő
s a zulukafferek. [508]
És a hottentották?
Kézen fogják a gyermeküket,
hurrát nem mondnak, ha szívüket
kacagtatja a zsiráf s oroszlán,
s ha szemük táncot lejt a csoroszlyán,
kiben már nem lobban fel semmi,
de mégsem akarják megenni,
mert ők is emberek,
ők a hottentották.
S négerek, kiket
az idő s tér yankee földre vetett,
és én mindennap láthatom őket,
még ők is suhanó vágyukkal,
unalmat széttépő zajukkal,
macskát bűvölő tréfájukkal,
görényt taposó nagy talpukkal,
az érzékek csavargásával,
évezredek babonájával,
pogánymúltjuk táncütemével,
a négerek,
még ők is, ők is emberek.
S a fehérek?
Pullman-kocsiban utazhatnak,
szegényeket megzsarolhatnak,
az aranyért vérdíjat adnak,
és modernül is harcolhatnak,
s az erőszakon keresztényi
szóval minden bűnt elringatnak.
Pajzsuk a pénz és kabalájuk,
a boltban ihlet nem néz rájuk,
pullman-kocsiban sem,
pullman-kocsiban sem.
De ők fehérek, kulturáltak,
angyalarcokká sohsem váltak,
az égbe, égbe sohasem szálltak,
ők a fehérek, ők a fehérek,
s nem polinéziaiak.
(Cleveland, Ohio.) [509]