Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Börcsök Erzsébet: Egy koszorú

Az asszony végighaladt a szobán, megállt az ura mögött, s székén áthajolva, szokása szerint átkarolta a nyakát.
Fiatal, szőke asszony volt, magasra tűzött haja szinte világított a komor lakásban. Egész lénye szelíd, derült színfoltként hatott, hang, dallam, meleg élet a házban anélkül, hogy hangosan kellett volna beszélnie. Mint egy nyűgös gyerekhez, úgy hajolt az urához anyáskodva, duruzsolva:
– Mire gondol az én emberem?
Pétert mindig megnyugtatta, kibékítette felesége közelléte. A két mély ránc ujjai simogatására kisimult a szeme között, és arca rendesen felderült. Csak az utóbbi időben nem akart felengedni a hangulata. Fanyarul elrántotta a vállát.
– Hagyj, Mici, nincs kedvem.
Az asszony megbántva visszahúzódott, de nem volt aki elsikló teste után kapjon és kiengesztelje. A férfi borostás arcát összecsukott öklére támasztva az utcára nézett.
Köd szitált odakint. A járókelők feltűrt gallérral siettek el a ház előtt, sokan krizantémcsokrot vittek a karjukon. Mindenszentek napja volt.
A szobában még ketten tartózkodtak. Egy idősebb nő és egy kisbaba. Az idős nő, Péter anyja a másik ablakmélyedésben ült, és látszólag ő is a járókelőket nézte. A figyelmesebb szemlélő azonban észrevehette, hogy az ölébe ejtett újságlappal játszó ujjai néha finoman megrándulnak, s hogy ő is vergődik a szobára süppedt komor hangulatban.
A kisbaba, a házaspár egyetlen gyereke a bútorokba fogódzva s apró lábait illesztgetve járni igyekezett. Aznap megint nyomasztó volt a levegő, és senki sem törődött vele. Anyja néha átsegítette a nagyobb akadályok előtt, de most úgy látszott, végképp megfeledkezett róla. Nagyanyja sem nyújtotta ujját, hogy tovább segítse. Senki sem akarta észrevenni nagy igyekezetét. Pedig a kisgyerek apjához akart eljutni. Szuszogott, erőlködött, a könyvállvány polcába kapaszkodva csúsztatta lábát, s totyogott előre. Végre a sarokhoz ért. Ott várta, hogy mi lesz? De hogy nem mozdult senki, elgörbítette a száját, s hangokat hallatott. Mindnyájuknak fel kell figyelniük.
Már csak egyik kezével fogta a polc sarkát. A másikat segítségért nyújtogatta. Csak egy lépés volt még hátra, de mégis milyen nagy feladat. Az anyja csillogó szemmel figyelte, lesz-e a kicsiben bátorság a nagy lépésre. Hogy az óhajtott célt, apja térdét elérje. Csalogatta. Az öregasszony is elmosolyodott a másik ablaknál. Biztatta. Csak apja hallgatott. Nézte a gyerek erőlködését, aki már közel állt a síráshoz, és panaszos hangokat adott.
Máskor órákig eljátszogattak vele. Járni tanítgatták, mosolyogva nézték bukdácsolását, agyoncsókolták. Most ez a játék [502] is hidegebb lett. A nagyanya szinte előrehajolt a széken, úgy várta, vajon a pici léleknek nagy igyekezete áttöri-e a nyomasztó levegőt, mely a hallgató embert körülfogja. Az anya elhalványodva várta a megváltó mozdulatot… De a gyerek végül egyedül tette meg az utat. Egy kis ingadozás után elindulva apró topogással apja térdéhez bukott. De apja akkor is kelletlenül, ügyetlenül nyúlt érte, nem ujjongva, mint azelőtt. A baba ezért elcsúszott, és panaszos sírással elvágódott a szőnyegen. Az anyja szíven ütve hajolt le hozzá, s ölébe kapva, könnytől fátyolos szemmel kiszaladt a szobából. A nagyanya megbotránkozva kiáltott fel:
– Péter!
A férfi kedvetlenül mentegetődzött:
– Nem tehetek róla, rosszul nyúltam utána.
Az öregasszony sokáig merően nézett rá. Szavak fojtogatták a torkát. Szóljon-e végre már?
A férfi nem tudta állni a tekintetét. Kiszakította magát delejes nézéséből, mintha nem tartoznék rá, de azért minden idegével érezte, hogy anyja felkelt, és feléje közeledik. Elhárítón felemelte a kezét.
– Mama, az Istenért, csak semmi prédikáció!
Az öregasszony megállt a fia mögött, és vállára tette a kezét. A férfi, mintha nehéz súly érte volna, elhúzódott.
– Mama, ne, hagyjuk!
– Péter, mondd, mi a bajod?
– Mi volna?
– Megbántod Micit, nem törődsz a gyerekkel, eltaszítod.
– Nem taszítottam el. Véletlenül elesett.
– Jó, elesett. De nem nyúltál érte. Hagytad feküdni. A te gyereked. Már azt sem szereted?
– Mama, ne bántson!
– Nem lehet hagyni! Te sem beszélsz, ő sem beszél. Az ember hetek óta fulladozik ebben a levegőben. Pedig érzem. Mici is érzi, hogy itt valami megváltozott. S ezt már érezteted a gyerekkel is.
A férfi még egyszer megpróbált kibújni a vallatás alól.
– Majd elmúlik. Rosszkedvű vagyok, semmi más. Néha rájön ilyesmi az emberre, maga se tudja, miért.
– Te, Péter! – próbálta az öregasszony szembekapni. – Nem amiatt a belga lány miatt van ez?
A férfi meghökkenve felnézett. Maga is elgondolkozott a mondottakon, mint aki előtt feltártak egy kaput, amelyről nem tudott.
– De, mama!… – tiltakozott, de erőtlenül, bizonytalanul.
– Hiszen tudja, hogy én nevettem magukkal a legjobban, mikor rajongóm hűtlen lett, s nem írt többé.
– Igen, nevettél, de akaratlanul tovább vártál. Napok, hetek óta várod, várod három hónapja. Összerezzensz, ha a csengő szól, lesed a postást, s elmaradozol a hivatalból. Betegesnek látszol, heversz a díványon, és a levegőbe bámulsz. Goromba és ideges vagy Micihez. A gyerekhez türelmetlen. Azt hiszed, nem látom? [503]
– De, mama, elég, elég!
Az anyja tovább faggatódzott:
– Mondd, ugye az a lány az oka, mert nem ír?
A férfi először nevetni próbált, azután tűnődve maga elé bámult, s a vállát rángatta.
– Nem tudom. A mama jobban tudja. Hiszen úgy a fejemre olvas mindent.
Elgondolkozott. Lehetséges, hogy ez hatna így rá? Pedig azt hitte, hogy elmosódik az eleven emlék, amit a hadifogolyéletből hozott magával. És amit a lány rajongó levelei újra és újra felélénkítettek. Sokszor unta, sokszor nevette, sokszor meg bosszantotta. Számtalanszor elhatározta, hogy véget vet a barátságnak. Különösen házassága után. De soha sem volt bátorsága, hogy keresztülvigye. A bolondos kis belga lány arca elmosódott, csókjának melege rég elillant. Csak két ujját látta még emlékeiben a feszületen… Amikor megfogadta: „Pierre, én a halálig várok rád!” Ha rá gondolt, legtöbbször egy rohanó kis alakot látott, aki kendőt lobogtatva futott, bukdácsolt a többi izgatott, síró, kendőt lobogtató nő között a hazatérő foglyokkal telt, induló vonat mellett:
„Au revoir, Pierre… au revoir!”
Azóta csak a levelek kötötték őket össze. És a kis belga lány szép leveleket tudott írni, Péternek nem volt szíve őket megszakítani.
Először az anyja szerzett róluk tudomást. Később a felesége. Esküvője után mindent meg akart írni a messzi belga városba. Nem tudta megtenni. Megkísérelte elhidegíteni. Rövid, komisz leveleket írt. Annál hosszabb, ijedtebb válaszok jöttek. Hozzátartozói kérlelték, korholták. Maga is kínosnak, haszontalannak tartotta a levelezést. Legutoljára azt írta, hogy beteg. Erre agyonrémült levél érkezett. Meg kellett az aggódó leányt vigasztalnia… És most a lány részéről szakadt meg a dolog. Eleinte bosszankodott. Hozzátartozói előtt még maga csúfolódott. „No lám, így festenek az örök szerelmek… A szánakozót hagyják faképnél!” Azután elhallgatott. Mindig mélyebben és mélyebben. Idegessé vált. Ingerültté, majdnem beteggé.
Az öregasszony erősebben fogta fia vállát.
– Péter, neked ugye ez a bajod? Valld be, arra a lányra gondolsz?
A férfi sokáig nézett szembe az anyjával. Szabadulni igyekezett az anyai kéz súlya alól. Megpróbálta nevetéssel elütni a kérdést. De a nevetés ferdén csúszott ki. Végül szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Lehet, mama… nem tudom. Fáj, hogy elhallgatott. Beteg, szerencsétlenség érhette. Mindenféle rosszra gondolok.
Az anya kiegyenesedett. Sokáig állt így a fia mellett. Szemét előreszegezve, mint akit egy gondolat gyötör. Azután végigsimította a fia haját.
– Mondanék én neked Péter valamit! Nem tudom, hogy helyesen teszem-e. De talán mégis megnyugszol… És megbo[504]csájtasz nekem. Gyere, felfedek előtted egy titkot – megfogta a fia kezét, és magával húzta a szobájába.
A fiú csodálkozva követte anyját, aki fürgén előre sietett.
A szomszédos szoba volt az övé. Fiókos szekrénye előtt megállt. Rövid tétovázás után előrenyúlt, és megforgatta a titkos rekesz gombját. Péter is ismerte a titkos rekeszt, de az öregasszonynak már régóta nem voltak titkai. Különben sem jutott volna eszébe, hogy kutasson. – Az elébe táruló fiók mélyén jól ismert, halványszürke levelek hevertek.
– Mama, mi ez?
Yvette, a kis belga lány levelei voltak. Két-három levél, de milyen különös… Nem neki, „szeretett, drága Pierremnek” szóltak, hanem: „drága jó, ismeretlen anyámnak…” És a levelekben sűrűn esik szó egy szegény „megboldogultról”, Péter csodálkozva forgatta ujjai közt a szürke lapokat, s belekapott az írás egyik-másik oldalába. Anyja előredőlt a széken, úgy figyelte a fia arcát. De azon semmi indulat sem látszott. Sőt, mintha megkönnyebbült volna. Az előző hetek gyötrődései kisimultak. És ő ezt akarta. Sóhajtva dőlt hátra székébe, keze ölébe hullott.
– Én találtam ki. Én akartam – motyogta. – Talán jól tettem… Micivel már régen tanakodtunk, hogy mit kellene csinálni. Sajnáltam őt, sajnáltalak téged… És sajnáltam azt a lányt is. Azt akartam, hogy vége legyen. Megírtam, hogy ne írjon többé, mert meghaltál… – Keresztet vetett. – Isten bocsássa meg a bűnömet.
A férfi arcán nem látszott semmi. Egy kicsit talán megborzongott. De lehet, hogy a szoba hűvös, fűtetlen levegőjétől. Már indulni akartak kifelé, mikor Péter keze, amint a leveleket visszatette a rekeszbe, egy kartondobozhoz ütődött.
– Mi ez? Ez is Yvetté-től való?
Az anya már nem tudta eltagadni. Péter magához vette a dobozt, és felnyitotta. Egy halotti fémkoszorú hevert benne.
„Mindszentekre – Felejthetetlen Pierremnek” – olvasta hangosan az ezüstözött, fémszerű szalagról.
Nem, nem vett észre semmit a fia arcán. Mintha egy kissé mosolygott volna, amint elgondolkozva megérintette ujjaival a koszorú éles kemény fémleveleit. Azután lassan, óvatosan becsukta a doboz fedelét. Sóhajtott.
– No, menjünk, mama.
Csodálatos, milyen könnyen átsiklott az eseten. Úgy látszott: az a tudat, hogy a lány jól van, és nem felejtette el, megvigasztalta. Este látszólag nyugodtan beszélgetett hozzátartozóival. Tréfálkozott feleségével, eljátszogatott kislányával. Az anyja, mikor egy pillanatra magukra maradtak, félénken megkérdezte:
– Nem írsz többé annak a lánynak?
Szemöldökei a homloka közepéig felszaladtak:
– Ugyan minek, mama? Bolygatni a múltakat. Engem ott elsirattak.
Mikor kezdődött a gyötrődése, senki sem tudta. Talán már az első este. Vacsora után a cseléd behozta a gyalult fenyődesz[505]kát, amelyre szokás szerint minden évben felragasztották a halottak lelki üdvéért égetett apró mindszenti gyertyákat. Minden elköltözött lélekért egyet. Azután meggyújtották őket, és szokás szerint lobogó gyertyafény mellett imádkoztak. A gyertyákat – mint mindig – most is gondosan számon tartották.
„Ez nagyapáé, ez nagyanyáé, ez azé, az amazé… stb.”
Egy gyertya kimaradt. Péter azt is felragasztotta a deszka sarkára. Mosolygós fintort vágott.
– Legyen ez az enyém. Egy helyen úgy is égetnek gyertyát értem.
Szokás szerint ők is figyelték, melyik gyertya milyen erővel ég. Mintha az elköltözöttek is köztük lettek volna ilyenkor. Legalább az apró lángok képében. Az egyik derűs, a másik alázatos, a harmadik meghajlik, megolvad a forróságtól, a negyedik haragosan füstölgő. Folyton igazgatni kellett őket. Lassan tövig égtek. Még egy nagyot lobogott a lángjuk megpörkölve maguk körül a deszkát, azután síró sercegéssel kialudt. Egy lánggal kevesebb, egy lélek eltávozott. Az apró lelkek mentek legelőször. „Ni, az egyik nagybácsi mennyire siet, kétszeres erővel lobog” – jegyezte meg a fiatalasszony.
Mindig sötétebb lett a szoba. Egy pár késedelmes lélekkel együtt csak Péter gyertyája égett még. Küzdött, birkózott a levegővel. A többiek is lassan elhagyták. Mindig szomorúbb lett a sötétség körülöttük.
Péter sokáig bámult ebbe az utolsó lángba. Hogy küzdött, hogy szeretett volna életben maradni! De neki is mennie kellett.
Az arcok már az utolsó fényben vibráltak, az ő gyertyája is csonkig égett. Azután megkezdődött a fénypilla vergődő haláltánca. Ez előbbi fénykúpból már csak egy parányi kék pont látszott, majd az is kialudt. Péter izgatottan nyúlt előre, hogy elnyomja a füstölgő kanócot.
Sokáig sötétben ültek. A férfi arcát tenyerébe hajtotta, mikor a józanító villanyt felkattintották, és pislogva egymásra néztek.
*
Másnap, halottak napján elkérte a fémkoszorút az anyjától azzal, hogy kiviszi a temetőbe.
– Nem tudom szívelni idehaza – mentegetődzött. – Mindig az az érzésem, hogy halott fekszik a lakásban.
Azután feledésbe ment a dolog. A lány nem írt, a férfi nem beszélt. Senki sem gondolta, hogy tovább gyötrődik. Hogy játék, tréfa, s beszélgetés közben, feleségére és gyerekére vetett tekintete mélyén rettenetes vergődésben él. Ha a templomban, a sötét mellékoltároknál meggörnyedt, síró nőalakot látott, sarkon fordult, és elrohant. Ilyenkor a belga lányra gondolt, aki őt is így sirathatja, lelke üdvéért imádkozva.
*
Két hónap múlva apja sírjánál agyonlőtte magát. [506]