Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. szeptember) 9. szám, 577–648. p.

Néhány vízió s egy-két novella. Szenteleky írt hozzájuk lényegbe vágó, tömör bevezetést.

Herceg víziói teljesen befejezett írások. Művészileg tökéletesen készek. Szinte egyetlen mondatdeszkát sem lehet belőlük kiszakítani, egyetlen szószeget sem kihúzni, mert hiányoznának. Rámába faragott miniatűrök. Inkább szobrászkézzel mintázottak, mint a festőével.

A robbanásig sűrített levegőjű Mában fogantak. De nemcsak a Mának íródtak. Aktualitásuk a jövőbe ível.

Ily dolgokat csak egyszer lehet írni, s egyetlen embernek, mert igaz költői alkotások. Azért annyira keresetlenek, közvetlenek és szuggesztíve hatóak. S azért nincs bennük semmi feleslegesség.

Vajúdás nélkül íródtak, a teremtésre ihletettség boldog könnyűségében, az ellenőrző értelem minden gátlásától felszabadultan, mikor az életre kívánkozó vízió maga tör magának utat, s nem engedi, hogy az intellektus nyűgöző hámba fogja. Az ily írásokat nem kell félteni a kifulladástól. Egész biztosan célba érnek. Akkor törnének össze, ha nem futhatnák ki magukat.

Herceg könnyen és biztos kézzel dolgozik. S szinte paraszti őserővel. Csak úgy hajigálja a szavakat. S mégis pontosan helyükre dobálja őket. Úgy érezzük, hogy a bolond falusi legény irtó ereje dolgozik karjaiban. Szinte várjuk a pillanatot, mikor egészen magára talál. Micsoda hatalmas sziklatömböket fog akkor kibaltázni.

Herceg a végletek embere. Egyszer a súlyos, földszagú erőé, máskor a lenge, harmatos finomságoké. Mindkettőnek egyformán művésze, mindkettőben egyformán maradandóan rögzít. Az alakokat, színeket, hangulatokat valósággal beleégeti lelkünkbe. Mindezt alig néhány szóval, szóképpel. Tökéletes stílművész. Stílusa egyszerű, de sajátosan új ízű. Egy-egy képe úgy gyullad ki, mint valami sohasem látott [631] színű lámpa. Gyönyörködnünk kell bennük, annyira frissek, ragyogóak. De sajátossá teszi stílusát a különös témák hangulati sodrása is. Ezek adják írásainak utánozhatatlan hangszerelését. Stílusa tökéletes összhangban áll témáival. Írásmodorának köszönhető, hogy vízióit azok is szívesen olvassák, akik a téma- vagy víziómagot egyébként képtelenek kihámozni.

Mert Herceg írásait nem lehet egyébként aprópénzre felváltani. Herceg írásait érezni kell, s nem érteni. Kritikai defektust árul el az a bíráló, aki a víziós témák világában az intellektus mérőlécével akar rendet teremteni, ahelyett, hogy intuícióval dolgoznék. Így olyasmit is kiolvashat Herceg könyvéből, ami nincs is benne. A lényeget azonban elhanyagolja, mert kritikai defektusánál fogva nem tud hozzáférkőzni a művész egyéniségéhez. Természetes, hogy az értelem kalauzolása mellett a víziók zavaros, tökéletlen írásoknak hatnak.

Herceg írásaihoz úgy kell közelíteni, mint Poe Edgar vízióihoz. Azokat sem lehet a reális élet törvényeivel megfejteni, de művészi értéküket még sem vonja kétségbe senki. Ady „Fekete zongorá”-jának elemi sodrását sem lehet értelemmel felfogni, csupán érezni.

Aránylag kevés az oly alkotás, melynek ne lenne aprioriban képvíziós magja. De míg az egyik reális gyökerű, a másik irreális. Az egyik tehát reális a másik irreális irányban szabja meg az alkotás útját.

Herceg víziói irreális magból csíráztak ki, s így pályájuk irreális ívelésű. Az ily írások kívülről nem közelíthetők meg, mert az értelemcsákány igazi ellenanyaga a valóság. Herceg víziói a bírálótól erős odaadást és beidegzést kívánnak, a velük foglalkozó csak így láthatja el lelkiismeretesen feladatát: a kritikai újbólteremtést. Mert az igazi kritika alkotó, s nem romboló. A rosszat, düledezőt könnyű lerombolni, a szubjektív kritikai látás címén mindenbe bele lehet akaszkodni, de a jót, értékeset, kiválót megtalálni, kritikailag kifejezni és felépíteni nehéz. Az előbbit napszámoskéz is könnyen elvégezheti, de az utóbbi mester kezét keresi. Péterfy óta nagyon megsokasodtak kritikai napszámosaink, de mester csak néhány akad.

Hercegnél a vízió nem új utak keresése, nem a sablontól való menekülés, hanem belső kényszerűség, az egyéni érzés és látás fő, sőt egyetlen kifejezési formája, mert Herceg bizonyos témáit csak víziókban tudja megírni.

Víziós látása ősköltői primitívséggel jelentkezik. Képlátása jóval megelőzi a gondolatit, sőt többször el sem éri – [632] test marad, s intenzív erejű képhangulatban revelálódik. Pl. a Szülőföldem c. írásában (Pálinkaördög).

Hercegnél a vízión van a hangsúly s nem a gondolaton. A vízió azonban nála nem ködös, fantomszerű, hanem friss, nyers erejű valóság – annyira hús- és vér-élet, hogy egészen elfelejtjük vízió voltát. Valójában nincs is szó az élettől való elszakadásról. Az élet jelenségei mélyebb értelmet kapnak, mágikusan kitüzesednek. Az író a dolgok mögé érez és lát. S a dolgok és jelenségek csak látszólag egyszerűek. Igazában: mélységesen szimbolikusak. Herceget az teszi igazi művésszé, hogy ezt a szimbolikusságot a valóság színeivel annyira fel tudja erősíteni.

Herceg vízióit nem az elmúlás hangulata vagy a halálgondolat izzítja fel az emlékezés éjszakájából. Fájdalmat, szomorúságot keveset találunk írásaiban. Herceg örökké vajúdó, problematikus természet. Mint ilyen, a legszorosabb kapcsolatot tartja az élettel. Nem a Múlt viselőse. Ez különbözteti meg lényegesen e sorok írójának vízióitól, melyeket a halálgondolat, az elmúlás hangulata ural.

Herceg forrongó egyéniség. Forrongása nem divatos lázadás az uralkodó társadalmi rend ellen. A problémák megoldása Herceg számára lelkiismereti kérdés. Nagy vívódásait és örök háborgását ez magyarázza. Herceg őserejű egyéniség, aki ifjúkorában marxista iskolában nőtt fel, s marxista ideológiát szívott magába. De a talpához nőtt, marxista cipőt elnyűttnek érzi. A problémagöröngyök újból az élő húsig fájnak. A hatalmas életerejű, fuvaros nagyapa ágyékából fogant unoka nem tud idegen cipőben járni. Magának kell készítenie magának való lábbelit. De előbb le kell tépnie a húsába nőtt régi cafatjait. De le lehet-e tépni, el lehet-e tőlük válni? Hiszen az ő szívének vére kering bennük. Talán mégis meg lehetne hagyni, s úgy szabni lábára saját kezével az újat. Az jobban fog tartani. De ki tudja? Herceg problematikus természet, germán vér folyik ereiben. Meg lehet-e oldani az élet problémáit? Az ember is fa: folyton nő, folyton fejlődik, folyton az eget, a Világosságot keresi, de soha el nem éri. Herceg szkeptikus természet, azért van néhány víziójának kérdő elcsengése (Krisztusvízió).

Önmagával való birkózása s útkeresése nyomot hagy vízióin is, anélkül, hogy programszerűséget adna nékik. De látomásos írásainak problematikus hangulata mindig utólagos kiépítettségű. Mert különös útjuk van a vízióknak. Az élet sustorgó kavargásában hirtelen leválik egy picinyke deszkadarab – nem több egy szónál, egy képnél – mélységbe hull, elhullámzik, elkavarog, de az emlékezés kaleidoszkópja időn[633]ként visszahozza, szemünkhöz szoktatja. Érezzük, hogy a felbukkant szónak vagy szóképnek nagyobb jelentősége van, mint a többinek; egyszerre izzani kezd, felparázslik hozzánk az emlékezés éjszakájából, s magát követeli. Egyre jobban érezzük, egyre világosabban látjuk, mindig több húst rétegez maga köré, s mindig több és több rokon képet és színt kapcsol. Fekhelyét maga ágyazza, miliőjét maga választja, s elkezd héjasodni. A Krisztus-szobrot kitelepíti a hínáros folyópartra, titokzatos holdfénnyel árasztja el az éjszakai csendet, hogy megindíthassa a nagy misztériumot. Titokzatos, hosszú, sárga test fekszik a hínáros vízen mozdulatlanul. Előbb még sehol sem volt. Vajon kicsoda lehet? Talán halott ember? Menekülni kell tőle, menekülni a problémák bőrre tapadó hínárosából! De megnyugtathatja-e a keresőt a menekülés? A keresőt, aki bizonyosságot akar. Bizonyosságot – minden áron, még a borzalom árán is, mert hátha csak elalélt az ismeretlen, hátha ki lehet fogni és életre kelteni? S a hínárosban birkózni kezd az újra és újra elmerülővel, aki, mikor a füvön rányitja szemét, az ács fiának vallja magát. „Megbolondultál, ember, hogy így beszélsz?” – támad fel a bizonyosságot keresőben újra a kétkedés, aki már-már kifogja, megtalálja Krisztust. De hogy szkeptikussá válik, újra elveszti. Az ember, aki előbb még ott feküdt a füvön, hirtelen eltűnik. „Ember hol vagy?” – kiált fel a kétségbeesés. Mintha csak azt kérdezné: „Ki vagy ember? Isten fia vagy-e valóban?” S amint oda kell néznie a Krisztus-keresztre, a gipsz Krisztus csonka karjából és lábából vér folyik, sűrű, vörös vér. „Ki vagy hát, Krisztus?” – csendül fel belsejében újra a kétségbeesés.

Így nőtt ki a Krisztus-szobor víziómagjából a Krisztus-probléma.

Pálinkaördög… Messze, nagyon messze, talán még gyermekkorban ez a furcsa szó hullott bele a semmibe. Már magában véve is képzeletet delejező szó. Hetek, hónapok, évek teltek el s a Pálinkaördög az írói lélek sajátságos víziós törvényei szerint kiépítette magát. A Szülőföldem c. vízióban nem fantomként jelen meg, hanem valóságos emberként. Mikor a fáradt, poros este ráhull a zombori bunyevác-magyar külvárosi utcákra, kikászálódik búvóhelyéről: valamelyik olcsó korcsma szénapadlásáról, s fekete ruhájában – magas gallérral és félrecsapott keménykalappal – éjszakai csavargásaira indul, hogy áldozatot szedjen rabszolgái, a részegek között. Magunk előtt látjuk hórihorgas, hosszú alakját, s annyira emberinek érezzük, hogy szinte sajnáljuk, amikor a felidézett gyilkosság, mint valami szomorú kötelesség elvégzése után, késő éjjel, befordul az egyik korcsma kitárt [634] kapuján, görnyedt hátát úgy cipelvén maga mögött a szénapadlás felé, mint a gazdátlan kutya. Még jól látjuk, amint leveti fekete kabátját, magas, kaucsuk gallérját, mialatt a besütő holdfény pillanatra megcsillan fényesre keményített ingmellén.

– – –

Herceg keveset ír. Csak a vízióbeérés perceiben tud tollat fogni kezébe. Gondolatait egyébként képtelen keretbe tömöríteni. Oly dúsak, rakoncátlanok, mint a sűrű emberi haj. Ez magyarázza látszólagos lustaságát, szemben azon írókéval, akik tényleges lustaságukban abban a pózban tetszelegnek, hogy nem óhajtják nevüket – egyesekhez hasonlóan – a lapok hasábjain szellőztetni. (Mintha ez oly nagy érdem lenne!)