Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. november-december) 11-12. szám

Békássy Gyöngyi: Új megértés

A világot valami boszorkányos áradat söpri végig. Nemcsak most, már az előbbi világháború óta. Örvényes forgatagokat kavar, semmivé mállaszt az imént még egésznek látszó társadalmi rendszereket, hatalmas, új alakzatokba torlasztja a zajló életanyagot. Mintha varázslatot látnánk: új arcok, új jellegzetességek bukkannak fel a tovaenyészett régiek helyén.
Mi lesz a régi világ helyén, ha egyszer majd elül ez a delejes vihar? Elméletek el nem találhatják, de sejtések, előérzetek elénk vetíthetik.
Mert csak feszülő idegszálainkkal érezhetjük, hogy mérhetetlen lelki átcsoportosulások indultak meg: lélekparányok népvándorlása ősibb, eredetibb összetartozóság törvényei szerint. Új élettel megtelő ősi tudatgócok vonzzák ellenállhatatlanul az életütem szerint hozzájuk tartozót, és a delejes parancsnak engedelmeskedő életarányok mennek, sietnek szétfeszítve a kereteket, melyekbe befalazták őket.
Mennyi volt tulajdonképpen európai civilizációnkban az elevenen növekedett életforma? És mennyi egy betegesen túlhajtott, gépiessé korcsosodott működés fölhalmozott salakja? Az emberiség végtelen sokfélesége törmelékké zúzva, egyenlővé dögönyözve, betonegységben fogta össze a világot. És most egy felfoghatatlanul nagy természeti erő szétrobbantotta ezt az egységet. Mi mindennek jelenti ez pusztulását és feltámadását?…
A felfogások, tanok, tudományos elméletek mindaddig élő igazságok, amíg segítségükkel mélyebb megismeréshez, egyre tisztulóbb látáshoz juthatunk. De amint ennek lehetőségét mesterséges mozdulatlanságukkal korlátozzák, nem igazságok többé. A mozdulatlanná „rögzített” felfogás már rögeszme. A faji, nemzeti, társadalmi, egyéni tanokat számtalan ilyen megrögzött elmélet terhelte, előrelátható volt tehát, hogy egy erősebb szellemi megmozdulás mindent szétrobbant akár értékes, akár értéktelen. Csak éppen: az értékesnek igazsága a vész multával ismét újjászületik. Hathatósabban.
Az igazság önmagában a legszilárdabb.
*
Mélységes, rejtelmes, évezredeken át megfigyelhető erő az ember fajisága. Minden emberi egyéniség sok-sok millió ősével kapcsolatos. Ez ősök csupán egy részének van hatása életünkre, és csak igen kis részének tudatosan. Akinek egyéniségében összhangban vannak ez ősi hatóerők, annak összhangzó a faji jellege. Családok, nemzetek, népek, népcsaládok ilyen összhangoltsága ugyanolyan jellegű, minél ősibb áramra „kapcsolt”: Ez az egységes faj.
Igen, mélységes, rejtelmes, hatalmas erő ez. Az igazi faji tu[497]dat nem szétválasztója az emberiségnek, hanem mélyebb megértéssel elrendezője: a kapcsolatok, egyezések, ellentétek és hangzavarok elevenebb felfogása, és megértése. Az erős fajtudat ugyanúgy, mint az erős egyéniség, nem okvetlenül bomlasztója a társadalomnak, sőt ellenkezőleg: értékes alkotóeleme. Ha egy társadalomban minden erős egyéniség, minden erős szín romboló hatású, az egész társadalom berendezése a hibás. Viszont amely társadalomban az erős egyéni, nemzeti s faji színek szabadon és szerencsésen fejlődhetnek, az gazdag, mert erényeiket s nem hibáikat juttatja érvényre. De az európai civilizáció olyan irányban rohant, mely kitépte az embereket otthoni talajukból, ismerős légkörükből, és összedobálta őket a nagyvárosi vagy nagyipari élet rettentő lomtárába. Amit egyenlő szabadságnak nevezett, az okvetlenül elnyomott mindent, ami tömeg-lélekből kiemelkedett. Lehet-e egyformán bánni a tarackgyökérrel meg a rózsabokoréval? Vagy a vasszeggel meg a rádió tűjével? Nem az-e az eszményi egyenlőség, ami a szép és jó, különféle sajátságok mindegyikének egyformán biztosítja a különféle boldogulást?
A kialakuló jövő új társadalmi eszményei – a küzdelmes átmenet forrongása után – bizonyára ebből a felismerésből nőhetnek ki. De ezek alapja: az emberi különbözőségek meglátása. Elsősorban: az egyének és népek önismerete. Az önismeret e világánál lehetővé válik egy igazabb megértés a különbözőek között is.
*
Éspedig a kellő távlatú megismerés. A letűnőben levő materialista civilizáció túl közel tartott a szeméhez mindent, amit jól akart látni. Nagyítóüveggel nézte a parányi részletet, de a nagy összefüggések, az emberek és népek világának egésze elkerülte figyelmét. Próbáljuk egyszer nagy egészükben elfogulatlanul, a közismert faji s népi tanoktól nem befolyásolva nézni a körülöttünk levő népeket; félretolva azt az előítéletet, mely szerint a fejlődés csak egyféle lehet: a városibb, gépibb, gyáribb civilizáció felé, amely szerint a legfejlettebb népek a nyugati népek életformáit legjobban megközelítők, s legelmaradottabbak az azoktól leginkább különbözők. Ha ezt tesszük, s a népek állandó sajátosságait a történelem folyamán átvizsgáljuk, a legfeltűnőbb fajszellem-határvonalat nem Ázsia és Európa eddigi, gondolom-formán elfogadott határánál látjuk, hanem Közép- és Kelet–Európa között, vagyis a németség keleti határa mentén. Idáig telepedtek mindig Ázsia világhódító népei: a szkíták, hunok, avarok, török-tatár népek. Idáig él az ő örökségük, s idáig egységes a nagy eurázsiai szárazföld törzse. E vonaltól nyugatra túlnyomó az a nyugati embertípus, mely az európai civilizációban saját bélyegét nyomta rá a világra.
Ez az emberfajta, történelme kezdete óta falak közé, városi életformába, polgárias, gépies összműködésű szervezettségbe, anyaghalmozó, egyenletes hangyamunkálkodásra törekedett. Ahogy életformája tökéletesedett, úgy távolodott az emberiség szelleme a [498] természet szellemétől, és zárkózott öncélú emberi tevékenységbe, az anyag túlfejlesztésének és túltermelésének rendszerébe. Ez az emberfaj teljesítette ki életformáját az új, gyári világcivilizációban, és jutott el vele a netovábbig. E faj tömeg-jellegzetességei, az őskori barlanglakástól a középkori városokon át a felhőkarcolóig mindenhol a zárt, szervezett közösségben érvényesültek a legjobban. Tömérdeket vettek át más fajoktól, más lelkivilágokból, régebbi kultúrákból, de az évszázadok folyamán valamennyit egyre jobban a maguk képére formálták át, s amilyen mértékben átformálták, olyan mértékben jutott bennük érvényre a jellegzetes nyugati átlagember, és szorult háttérbe a bennük levő más fajszellem. Hát még e civilizáció leigázta, teljesen elütő fajszellemű népek! Ezek, amilyen mértékben terjedt köztük a nyugati civilizáció, olyan mértékben vesztették régi erejüket, erényeiket, életképességüket. A fejlődés bizony nem mindenkinél egyirányú!
A nyugati ember világcivilizációja túlélte magát. Bomladozni és erjedni kezdett. Különösen ott, ahol legidegenebb volt. Egy harmadik fajszellem hatalmasodott el fölötte pusztulásában. Az egyes nagy európai népek lerázták magukról a romokat, kiválogatták belőle a maguk életelemét, és megalkották a maguk külön faji életét. A „szervező emberfaj” külön új életét.
*
Az elegyformásító európai világcivilizáció haldoklik. A holtat az élet előbb-utóbb lerázza magáról, vagy vele enyészik. Ezért forrong mindenhol a világszellem. Ezért érzik meg világszerte a népek, hogy új világnak kell jönnie. Mindenhol. A megújulás szükségességének nincsenek határai. De külön új faji világoknak vannak. Azok csak addig terjedhetnek áldásosan, ameddig ugyanolyan fajszellem-többségű nép lakja.
Minden nép s nemzet fajszelleme többé-kevésbé különbözik a másokétól. De leghatározottabb választóvonal mégis az, ameddig a szkíta-hun-török-tatár örökség terjedt. Ettől nyugatra, nyugat-európaivá lesz minden az egészséges fejlődés folyamán. És ha van is egyes népcsoportokban „szkíta örökség”, az átlaga nyugati. Ettől keletre fordított a helyzet. Az egészséges fejlődés itt keletivé alakít mindent, míg az ide kiterjeszkedő nyugati formák beteg és gyilkos túlzásokká torzulnak.
Hajdani világbirodalmak és nagy ősi műveltség öröksége a kelet-európai szellem. Egyik népben több, másikban kevesebb átütő erővel nyilvánul meg. Egy-két tudatos gócpontban történelmi erővé sűrűsödik, máshol öntudatlanul, halványan keveredik.
Ennek kutatása, tanulmányozása és felélesztése: közös ügye a balkáni népeknek és a magyarnak.
A közös keleti örökség: a nagy terek, a puszták műveltsége. Lovas uralkodónépek, messzelátó bölcsek, nagy álmodók, a természet szerelmeseinek műveltsége.
A mi keleti világunk igaz fia szívesen lemond sokmindenről, ami a nyugatinak maga a jólét: kényelemről, anyagi gyarapodás[499]ról, szórakozásról, ha mindezt csak összezsúfolódás és igába fogottság révén érheti el. Az az úri mód, amiről mi álmodunk, többnyire sokkal inkább terjeszkedés, mint vagyonhalmozás. Több hely, több föld, nem is annyira azért, hogy többet teremjen, mint hogy szélesebb tájak, több fű, fa, állat, hegy, róna, folyó fölött „rendelkezzünk”, s hogy ezen akaratunk ellenére senki se változtathasson.
Egészen más ez, mint a nyugati civilizáció csak pénzértékre alapított és pénztől függő tulajdonfelfogása. A régi keleti világ szellemében a föld a családé, a törzsé nemzedékrőlnemzedékre. Ez az összetartozás a földdel szent és más, mint erőszak, nem szüntetheti meg.
Az igazi földszerető, földbe gyökerező embert a szabadelvű Európa kereskedelmi értelmezésű földtulajdonjoga voltaképpen sohasem elégíthette ki. Mennél jobban kifejlődött ez a társadalom, a keleti ember annál jobban elvesztette talaját, lelki proletárnak érezte magát, és akként is viselkedett. Pedig az is közös vonása minden „keleti” embernek, hogy csak akkor értékes eleme a társadalomnak, ha – bizonyos tekintetben – szabadnak, úrnak érezheti magát.
Mert a régi keleti társadalmak legszebb sajátsága volt – ellentétben a középkori nyugati alárendeltségi rendszerekkel – a csak vérségi szervezetben lehetséges úri egyenlőség. Mindenki úr, mert csak saját családjának öregjei, vagy a saját fajából választott vezér parancsol neki. Mindenki szabad, mert ismerős, rokon környezetben él, ahol nem szám, hanem egyéniség. Nem papírszabályok rendelkeznek vele, hanem szellemben, hagyományokban, életmódban vele otthonosan érző, gondolkozó emberek.
*
Igen nagy tévedésekre vezet az a felületes felfogás, hogy a régi, keleti, törzsi közös birtok „kommunista” szellemű berendezkedés volt. Szellemileg és lényegileg ez sokkal élesebb ellentétben áll a lélektagadó, mesterséges közösségbe nyomorító kommunizmussal, mint a nyugati társadalmaknak már szintén inkább csak számokban gondolkozó, s vérségileg szétbomlasztó szelleme, mely polgárait érdekszervezetekbe és egy mindenkit lefelé egyformásító állampolgári közösségbe kényszeríti.
Egészen más világ volt az ázsiai műveltség világa, mint a nyugati. De nem alábbvaló, sőt lelkileg mélyebb, tágabb és messzebbre emlékező.
E műveltségek népe a pillanatban kevésbé elevenen él a nyugatinál, de sokkal elevenebben a nagy történelmi távlatokban és a képzeletben. Dús, lendületes, bőven és színesen alkotó itt a képképzelet s a munka: változóbb ütemű, nagyobb erőkifejtésű és nagyobb pihenésű. Szabályok, szigorú, egyhangú életrendek nem sokat érnek el. Sokkal többet az önálló kezdeményezés, a módszerválasztás lehetősége, a lelkesedés, a szeretet, az önkéntes áldozatkészség, s a jó szó. A Kelet sokkal befelé élőbb a Nyugatnál, és sokkal mélyebb közösségben van a természet szellemével. Amint [500] kultúrája fejlődik, ez a közösség és megértés is mélyül, s a bölcsesség növekszik. A részleteket és anyagiakat túlfejlesztő Nyugaton fordított az irány.
A Kelet ipara és ettől elválaszthatatlan művészete mindig játékos. Nem öncélú, nem az életre nehezedő. Voltak a régi ázsiai kultúráknak is nagyon tökéletes, fejlett eszközei, de az életet szolgálták, s nem az élet minden áron való szaporodásukat.
Voltak nagy pusztai városaik is ősidők óta. De ezek lényegük szerint óriási falvak voltak, mint ahogy nyugaton még a legkisebb falu is lényegében kicsinyített város. Telelőszállásai voltak a puszták életének, ahogy nyugaton is egyre több vidék válik a város nyaralóhelyévé. Palotáik, akár magából a földből hajtottak volna ki szárnyas tetőikkel, nagy kapuikkal és tágas udvaraikkal, beillenek a tájba.
Mindig a földdel, növénnyel, állattal összefüggő életmódokat vallották itt a legkülönbnek. Egyéb foglalkozás csak mellékesnek volt jó, de egyedül kissé lenézett, és soha sem egészen kielégítő. Ez is fordítottja a nyugati felfogásnak, és olyan örök néplélekbeli sajátságokból fakad, melyet megváltoztatni csak a lélek elpusztításával lehet.
*
Mi ölheti meg a néplelket?
A mai világfordulón már az is, ha nem tud magától lelke legmélyén s minden életberendezésében megújhodni, s magába szállva megteremteni az új társadalmi eszményeket.
Kelet-Európa eddig csak különbözőségeiről ismert népeinél okvetlenül sok hasonlóság lesz ez eszményekben, mert ősibb mélységekből buzognak föl, és közös ősi, keleti szellem ébred bennük új életre.
Az új megértés, a hasonló eszmények meglátása fokozza minden alkotó népszellem erejét s önbizalmát. Lassankint kialakul majd a közös keleti életfelfogás új társadalma, az új keleti világkultúra, mely közös lesz, és mégis minden népnél más, mint volt fénykorában a közös nyugati kultúra is.
Akik ezt még merész állításnak vélik, próbálják meg történelmi szemmel összehasonlítani Kelet–Európa népeinek némely vonását szembeállítva a nyugati népekével. Például a vitézség külön keleti fogalmát, a bátorságnak ezt a könnyed, nagyképűség mentes, derűs, sajátosan keleti változatát, vagy a patriarchális érzést, mely minden demokrata egyformaságnál szebben, melegebben óvja meg a társadalmat az osztályellentétektől. Vagy a bölcs keleti türelmet, mely értőn tudja a másikat meghallgatni, és meggátolja az eldogmásodást.
A Kárpátok öle, a Balkán, a szarmata síkság s Elő–Ázsia népei egyszer majd ráeszmélnek, hogy Ázsia szívéből sok ezer éves üzeneteket fognak föl együtt rezdülve rájuk, és hasonlón visszhangozva őket. Ez a megértés új korszakot kezd az emberiség történetében. [501]