Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Kázmér Ernő: VI. Velmar–Janković: Pogled s Kalemegdana

Az író, az új jugoszláv irodalomnak ahhoz a nemzedékéhez tartozik, amely a gondolat erejével teremtett magának létjogot. Az előtte járók önkínzó, tépelődő hangulatokra és a lélek érzelmességére voltak büszkék. A legszívesebben mindig belsőtől fűtött mámorral nézték a világot. VI. Velmar-Janković novelláinak, regényének és színpadi műveinek nyersanyaga mindig a mai, a tudatos és az izgalmakat váró ember. Képei, történései mögött szilárd és világos, egyéni bölcseleti világnézete áll, amely sokszor diagnózis is. Amit eddig írt, az az Európa szerte egyre szaporodó válságirodalomnak délkelet–európai kicsendülése. Mindig a szellemi ember érzékenységével áll a küzdelemben, és ha a világ, a társadalom, az ember ügyét, baját a cselekvéstől való távolmaradás attitűdjével vizsgálja is, politikusi elzárkózásában van valami abból a magasrendűségből, ami a hétköznapok lázát a szellem örök forrásai, és az emberi lélek tisztasága felé szeretné irányítani. Még emlékezetünkben van a Sreća A. D. (Szerencse r. t.) és a Državni neprijatelj broj 3 (Hármas számú közellenség) című modern komédiája. Az elsőben a társadalmi különbségek teljes kiegyenlítődése és a technikának, tudománynak és a vallásnak az új ember boldogulására irányuló együttműködése a probléma, míg a másik egy tudós küzdelme az elfajult politikával, hamis társadalmi berendezkedéssel szemben, mely harcban természetesen a laboratóriuma lombikjai között a tiszta erkölcsvilágot megváltó eszméjébe fogódzó naiv tudósnak el kell pusztulnia. Ezek a modern társadalmi komédiák azonban nem könyvszagú utópiákat, diktátor-sémákat hoztak a színpadra, hanem élő valóságukkal a mindnyájunk belsejében élő kulturális és erkölcsi meghasonlást vetítették a néző elé. A modern színpadra azt a vígjátéki formát építette, amely szatirikusságában is kemény ítéletet mond, semmivel sem enyhébbet, mint például a drá[494]ma. Kitűnő jellemrajzoló és cselekvényeinek alakjait sokszor gúnyrajzzal vázolja, azzal a torzító hajlammal, amelynek forrása: a könyörtelen és tiszta logika.
Most megjelent új könyvében az esszéista mutatkozik be gondolkodásának azzal a kellemes és fegyelmezett mértéktartásával, ami minden munkájának legfőbb jellemzője. A mű tulajdonképpen városkép, karakterológia és történelmi visszapillantás is. Ha műfaját még pontosabban akarnám megjelölni: az 1804–1939 közötti Beogradnak és a százharmincöt év beogradi típusának lelki és szellemi rajza. A könyvet szép, érzelmes kép vezeti be. Az író a Kalemegdanon áll, s Délkelet-európának ezen a legtöbb véráztatta talpalattnyi magaslatán valóságos szellemi ankétot csinál Beogradról és Beogradnak Európához való viszonyáról. A hódító törökök ezt a magaslatot a töprengés, a gondolatokba merülés hegyének nevezték, s az író délszláv lelke finom érzékenységével, tökéletes szociológiai, történelmi tudásával elmélyedve szemléli azt az eléje táruló városképet, amely már túlnőtt a történelem és a költői jelképek világán és a valóságnak, a könyörtelen életnek hatalmas, lendítő központja lett. Az ősi város valóban kilépett a vérözönök századaiból. A vasárnapi séták verőfényében járva ezt a napról napra kiterjedőbb kőrengeteget az író úgy látja, mintha idegen városokba tévedt volna. Minden városrésznek más képe van, s a meghitt, kedves, regényes szomszédi viszony is megszűnt. A végtelenbe szaladó körutakon idegenek csatangolnak. Beograd az átmenet világvárosa lett. A múlt század polgáriasodása kiesésének anyagi és lelki folyamatát gyorsítja most meg az iparosodás, a tőkésedés és a gazdagodásra való ösztönös vágy. Az európai láthatáron is túllátó embertípus még hiányzik – mondja az író –, és valóban merészen érdekes az az állítása, hogy itt még a világháborút is másképpen látták. Ezért nincs szerb Barbusse vagy Remarque, csak néhány hűséges hadinapló és pár, érzelmes szép vers a háború szenvedéseiről. „A Balkán legkevésbé Európa.” A „Homo europaeus” a Cézárok és az apostolok Rómájából, a latin áhítatból, a katolicizmusból és a reneszánsz klasszicizmusából kristályosodott ki, míg a balkáni lélek, Kelet szemlélődésében, Bizánc és a török hatása alatt formálódott. Ez választja el a bécsi–pesti szellemi befolyást még tartó szlovén–horvát néptestvérektől is. A szerb szuverenitás alig pár emberöltőt tesz ki, és míg más felszabaduló népet tárt karokkal, magasabb rendű kultúrát tartalékolt nemzettestek vártak, addig a szlovén–horvát nép környezeti életformája a sajátságos balkáni jellemet nem tudta nyugativá hangolni. A szerb lélek különben is sok csalódás emlékét őrzi, és az ősi, történelmi képzeteket a sorsával sokat labdázó nagyhatalmak politikai játéka is erősítette. Pedig nincs benne xenofóbia, de figyelemreméltó, hogy az egyházhoz való viszonyát a nemzeti lélek és a nemzeti erő védelme jellemzi. A pravoszláv templom Szent Száva háza, minden idő és minden uralom alatt is a szerbség mentsvára.
A városkép és a történelmi szemlélődés anyagán át az író lélektani feladatokra és célkitűzésekre tér át. Úgy látja, hogy Beograd és a beogradi lélek válaszúton áll, a tarka, kaleidoszkópszerű életnek azon a pontján, amelyet egy nagyobb földrajzi területről a fővárosba özönlők sokrétűsége alakít ki. A beogradi ember – az író lenyűgöző modorú, nagyszerű okfejtéseit próbálom itt [495] tömören összefogni – még önmagáért és önmagában van. Nem hordozza a közösség felelősségérzetét, de nem is tudja magát attól függetleníteni, mert létét és értelmét kockáztatná. A közösségbe való rendeltetés életformájához azonban szeretet, rokonszenv, érzelmi összhangoltság szükséges, ami bizonyos közös vonások tudatosságában jelentkezik. Ezt azelőtt a szabadság vágyának nagyszerű kollektivitása adta, míg ma a felszabadulás utáni időknek gazdasági, szellemi és politikai kiaknázhatósága az életforma. Ebben az állandó feszültségben folyik ma a beogradi közösség és az egyén élete is, amely már nem is annyira szerb és nem is annyira beogradi. Valóban válaszúton van az életforma, s míg végül a tulajdonképpeni útra kanyarodik, a Kalemegdan dombja, a gondolkodás hegye és a hagyományoknak nagy történelmi iskolája megtanítja a szemlélődőt az önvizsgáló bűntudat érzésére, hogy figyelni tudjon egy másik érzésre is. Ez az érzés az, hogy a Duna-partján áll. Az ősi folyó mentén, amely Nyugatról árad ide és a föléje hajló arc tükörképét viszi tovább a Fekete-tenger felé.
Műveltségi anyaga, amelyet VI. Velmar-Janković ebben az új könyvében egyszerű és világos mondatokba fűz, a legjobb iskolából való. A legtisztább francia gondolkodás okfejtése és a nagy Cvijić balkáni antropogeográfiája egyesül benne egy erős, éles szemnek egyéni vizsgálódásával. S milyen fegyelmezett ez a vizsgálódás! Sehol egy szeszélyes ötlet, egy megtámadható képzettársítás. Tudatában van felelősségérzetének, s tudja, hogy megfigyeléseinek erősségét külön kell választani mindattól, ami a mai idők salakja. Ezért távol van mindattól, ami hétköznapi. A hétköznap nem természetes légköre. Könyve is komolyabb, tájékoztatóbb és maradandóbb, mint amilyennek mutatja magát. Ez nagy erény. A tartózkodás és a vallomás vágya forr össze benne azzá a tartózkodó, sokszor elegáns okfejtéssé, amely a kivételes szellem emberének tulajdonsága. [496]