Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Kázmér Ernő: Martin Gumpert: Dunant

A legújabb lexikonok már csak körülbelül így emlékeznek meg róla: „Dunant Henri (1828–1910) svájci filantróp, a Vöröskereszt egyik megalapítója. 1901-ben, a Nobel-békedíjat kapta.” Azt hisszük, még néhány mondatot megérdemelt volna. Legalábbis annyit, mint amennyit a múlt század több nagy államjogi intézményének, így az általános védkötelezettségnek és az általános szavazati jog előharcosainak ismertetésére fordítottak. Igaz, a nagy emberek szerepének megítélése sokszor nem is tartozik sem a lexikonokra, sem a történelembölcseletre. De a történelem fordulatai és a világ mai arculata most sem egyéb a néhány száz zseninek agykérgében végbemenő idegsejt játéknál. Henri Dunant-nak, a genfi patrícius család fiának a heideni szegényház kis cellájában végződő élete is több volt az egyszerű, egyéni életnél. Aki élete külső eseményeinek felvázolásánál csupán küzdelmeire, szaladgálására, Európa valamennyi uralkodóinál és számottevő nagyságánál kopogtató lázas, sokszor már-már erőszakos közbenjárásaira utalna, az valóban nem tudná velünk megértetni, hogy egy ma már szinte természetes, magától értetődő intézmény létrejöttéért – mint a világszerte jelentős munkát végző Vöröskereszt – évtizedekig kellett küzdenie.
Martin Gumpert – az író nevét most halljuk először – nem írt Dunant-életrajzot, hanem a dunant-i gondolatnak történelmi fejlődését, s a XIX. század második felének európai történelmét és eseményeit azon nagy emberek személye köré csoportosította, akik az akkori világszínpadnak döntő szereplői voltak. Megpróbálta a tökéletes történetírásnak modern, szinte a freudi lélektan vizsgálódásából adódó azt a manierját is, amely szerint tulajdonképpen nincs történelem, csupán a hatalomig jutott emberek tetteiben megnyilvánuló epizódok. Aki tehát történelmet ír, annak ne is legyen más elgondolása, mint a tervbe vett időszak eseményeit a kor társadalmából kimagasló egyéniségeinek életéből, tetteiből kibányászni. Ha ez a módszer – sok száz apró portré árán – sikerül, akkor tisztán áll előttünk az a történelem, amit, ha többször bűnösen és vérengzően is, de mindig csak emberek csinálnak. Dunant a tiszta, gyermeki lelkűek típusából való. Amíg véletlenül nem csöppent a solferinói csata véres színhelyére, addig üzletfeleivel bíbelődött, s a társadalmi segítésnek azzal a gyermeteg, a mai vendéglői asztaltársaságokra emlé[492]keztető módján, amire tulajdonképpen szülővárosának, Genfnek kálvini jámborsága és Rousseau-nak a természetjogról való tanítása kötelezte. A solferinói csata tizennégyezer sebesültje körül forgolódó három orvos látványa térítette el a bankár és a vállalkozó tőkepénzes józan magatartásától. Ennek a kitörölhetetlen, szörnyű képnek örök kísértése szakította meg nyárspolgári életének tompaságát, s késztette rá, hogy egy világot átfogó, és a háború intézményét valósággal ellenőrző világszervezetet alakítson. Mert a genfi Népjóléti Társaság öttagú bizottságának 1863. február 7-ei ülése örök időkre a XIX. század egyik legszebb ténykedése marad. Öt magánember hivatali súly és állami megbízás nélkül a Dunant gondolataiból formát öltő világvállalkozásba kezdett és azt sikeresen végre is hajtotta, a nélkül, hogy kora szövevényes politikai érdekeibe vagy államainak eszmei irányvonalába bonyolódott volna. Igaza van Gumpertnek, amikor azt írja, hogy Genf másik nagy intézményének, az 1918. évi Népszövetségnek zavaros küldetése máig sem adott annyit, mint amennyi az öt magánember emberséges gondolatából fakadt.
Gumpert a múlt század második felének történelmi, gazdasági, kulturális eseményeibe, a világszínpad főszereplőinek cselekedeteibe szövi a szegényes, kis Dunant szomorú életét és menekülni akarását. Volt idő, amikor templomi szószékről úgy mondták ki a nevét, mint a szentekét, holott akkor a saját súlyától megijedő Dunant évekig elfelejtve merül el párizsi külvárosi élete nyomorúságába. Dunant, a hajdani bankár kolduséletbe zuhant, krajcáros cipók és tintával feketített ruhák nyomorúságába, pályaudvarok várótermeibe, hogy kialudhassa kóborgó napjai fáradalmát. Pénz nélkül fog hozzá másik nagy gondolatának megvalósításához, a szellem és a lélek megszervezését célzó „Nemzeti Világkönyvtár”-hoz, amely minden időknek tudományos és irodalmi mesterműveit mindenki számára hozzáférhetővé kívánja tenni. A terv sok országban meg is valósult, de Dunant sorsa az éveknek vad áradatában cél és munka nélkül hömpölygött tovább a heideni szegényház cellájáig, amit tizennyolc hosszú évig, haláláig nem is hagyott el többé. Földi adósságát kiegyenlítve, az égi találkozást várta, s világos, fehérre meszelt cellájában könyvek közé préselve most már szenvedés és keserűség nélkül látja nagy műve sikerét, amelyből mások élősködnek.
Az elhagyatottság és a nemtörődömség után jön az elégtétel, az, ami oly kevés tragikus és szenvedő nagy ember utolsó éveit szivárványozza be. Már a nagy európaiak között emlegetik, Zola, Tolsztoj, Anatole France és a tudomány úttörői: Hertz, Pasteur, Koch és Darwin mellett és a Nobel Alapítvány első békedíját a hetvenkilenc éves Frédéric Passy, a Francia békeunió és a 73 éves Henry Dunant kapja, aki a díjat az utolsó fillérig jótékonysági intézmények között osztja szét. Így él tovább a szegényházban hosszú fehér szakállal, szelíd tekintettel, élénkülő meleg szeretettel minden jó iránt. Hiszen feladatát, amit maga elé tűzött még ifjú korában, elvégezte. S ez a feladat csak annyi volt: megmutatni a háborúban is megvalósítható béke lehetőségének gondolatát és módját a mai szellemi és erkölcsi feltételek mellett, tehát a jelenlegi társadalom minden hibájának, előítéletének és embertelen [493] eszmevilágának keretén belül. Segíteni a hadbavonulókon, a sebesülteken, s a teljes semlegesség Vöröskeresztjének idealizmusával a szívekben úgy jelenni meg, mint az emberiség fölényes és nagy tanítómestere. A nagyon is ember Dunant, aki mert maga is békés ember volt, nem ismert ellenséget, csak a mások ostobaságáért s a bűnös társadalom összeütközéseiért szenvedő, vérző embertestvért. S mielőtt még világművének szerény követőit újabb háborúba szólítják, 1910-ben mindennel és mindenkivel megbékélve örök pihenőre tér.
Martin Gampert könyve Dunant-ról Európa múlt százada második felének egyéni módszerekkel, megvesztegetően egyéni modorral megírt szellemtörténete. Művészi, irodalmi alkotás. Méltó nagy mesteréhez, Stefan Zweighez, akinek regényes nemességét és előkelő publicisztikáját hűséggel követi. Bátor és okos író is, aki nem vitatkozik, hanem tisztán és világosan mondja ítéletét a történelemről és a történelem nagy aktorairól. Juhász Vilmos értékes fordítása a ma aktualitásában különösen figyelemreméltó és tanulságos könyvet élvezetes olvasmánnyá teszi.