Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Kázmér Ernő: Asztalos István: Elmondja János

Az új magyar irodalomnak az utolsó pár évben kétségtelenül egyik figyelemreméltó jelensége, hogy a falu alsó rétegének valóságábrázolását szólaltatta meg. A zselléreknek, tanyai cselédeknek és a faluvégek sáros kunyhóiban tengődő nincstelen szegényeknek azt a szomorú világát, melyen éppen úgy nem lehet segíteni, mint a többi, hasonló sorsú milliókon. De íróik legalább közvetlen tapasztalati élményeket, sokszor valósággal társadalomrajzi anyagot juttattak az olvasóhoz. Ilyen új könyv Asztalos Istváné is, akinek erdélyien ízes, szép magyar nyelven megírt regénye, az Elmondja János egy szegény sorban tengődő falusi temetőcsősz sorsát mondja el. Amíg János a düledező, temetői kunyhóig és a szomorú sírgödrök ásásáig eljutott, tulajdonképpen mindig szűkösködött, szenvedett. Volt alkalmi napszámos, kocsis, falusi pásztor, levélhordó, favágó és útépítő munkás. Ezekben a legtöbbször valóban véletlenül hozzájutott foglalkozásokban saját bőrén és a körülötte megmutatkozó, sötét világa megannyi jelenségén át csak azt tapasztalhatta, hogy a szegény ember sorsa bizony nehéz és szomorú.
Az erdélyi magyar irodalomban ez a könyv pillanatnyilag valóban egyedülálló. Tiszta kikristályosodása annak a falusi, társadalmi realizmusnak, amely a nehéz erdélyi kisebbségi sorson is túl témájánál és beállításánál fogva bizonyára mindenfelé figyelmet kelt. Tamási Áronnak is vannak ilyen tárgyú nagyobb elbeszélései. Legtöbb regényében konkréten kifejezésre is jut a jobb, a szebb életre való vágyódás. De míg a balladás neveltségű, a népművészet lelkéből fakadt, góbésan üde írásaiban borúsan röpködő lelkének enyhe nosztalgiája, színeket bontogató melankóliája népi idillbe olvad, addig Asztalos Istvánnak nincs irodalmi célkitűzése, még csak írói módszere sem. A könyvet János mondja el, az elhalt anyja és az árendás házban maradt, csordát legeltető apja mellől elszakadt egykori béreslegényke, aki egy egész életet tölt el csip-csup munkában, hol itt, hol ott. Amikor vele szenvedő édesapját is eltemeti, és dolgos asszonyával újra visszaköltöznek a városba, ahol valaha vak koldus kéregetőjeként, szemeteskocsik csengettyűseként tengődött, már szinte megelégedetten tekint vissza csavargó életére, ami a düledező temetőcsőszi házban ért véget.
Isten háta mögötti, mindig beárnyékolt egű, szomorú falvakban és tülekedő városokban pereg le ez az élet, amely tulajdonképpen nem is Jánosé, hanem azoké a jánosoké, akik már erőteljes, fiatal izmaikkal munkanélküliek lesznek, és soha sem tudnak elfogadható életkörülmények közé jutni. Ez az élet nem is ad alapos társadalmi vagy lelki elemzést. Nem mutat a falu leglelkéig, s a város zajos világának mélyére sem világit. Történéseiben és összeütközéseiben azonban annyi az ősiség, az egyszerűség, a valódi levegő, hogy az erdélyi magyar irodalmi megnyilatkozásnak egészen új és különálló értéke. Igaz, hogy a magyar valóságirodalomnak sok olyan tartozéka – így Szirbujné, a javasasszony, vagy a falusi szektások imagyülekezetei – ragadt hozzá, ami úgy látszik, már el sem marad azokból a faluregényekből, [491] amelyek az igazi realizmus hangját szólaltatják meg. De még ezekkel a nagyon ismert motívumokkal is meg tudja örökíteni azt a világot, amelyet mások bonyolult utalásokkal és megfigyeléseknek ezernyi jegyzeteivel is alig tudnak megközelíteni. Asztalos Istvánnál mindez tisztán, önkéntelenül, szinte szűzi frissességgel jelentkezik. A megmutatás minden szándékossága vagy társadalmi utalása nélkül. Mintha azt mondaná: „Itt egy szegény, nyomorgó ember élete. Ha nagyon sok embernek megy is rosszul, nézz ebbe az életbe. Nem akarlak sem nyugtalanítani, sem befolyásolni. Csak éppen azt mondom: ez is Élet!