Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Kisbéry János: Vargáné Börcsök Erzsébet: Eszter

Szép Ernő némely írását, mintegy használati utasításul, a következő jellemzéssel látja el: („Bizalmas.”) Ez a használati utasítása Börcsök Erzsébet regényének is. A könyv címe egy bezárt ajtó, amelyben a kulcsot is benne hagyták, s első pillanattól nyilvánvaló, hogy Eszter és Erzsébet egy és ugyanazon személy. Az írónő ismeri gyengéit, és ez a felismerése erényévé válik abban a pillanatban, amint leszámol vele. Nincs benne például semmi a nagyok, a hódítók, az írás tirannusainak ellenállhatatlanságából, s a hatás, amelyet az olvasóra gyakorol, nem megfellebbezhetetlen kényszer. De ösztönös magatartásában mégis van valami rokonszenvesen megvesztegető, amellyel megnyer bennünket. Az olvasó itt nem pusztán olvasó, hanem meghitt ismerős, családtag, aki betekintést nyerhet az írónő legszemélyesebb lelkivilágába. A Karinthy-féle meghatározással: „Amit nem mondhatott el senkinek, azt mondja el itt mindenkinek.” Exhibicionista, olykor már-már a szó beteges, patológikus értelmében. Mint az élet elkárhozottja nyúl a megváltó toll után, és keres feloldozást az írásban az átok alól, mely egy leélt élet súlyával terheli. Ez az írás: egy emberi élet követelrovata. Amióta él, mindig vesztesként állott az élet megpróbáltatásai közepette. Életét súlyos vádnak érzi, a bűntudat és rossz lelkiismeret kényszerével. Mindig üldözöttnek érezte magát, mindig menekült valami elől, és most, miután ez a hajsza felőrölte az idegeit, az akaraterejét, a végső összeroppanás határán, végképp sarokba szorítva és kifulladva megáll. Próbál szembenézni a rémmel, megküzdeni és leszámolni vele. Ezért írása úgy hat ránk, mint valami esküdtszéki tárgyalás, amelyben az írónő önmagát ülteti a vádlottak padjára. Beszámolója az életéről megható, őszinteségében és töredelmességében emelkedett megnyilatkozása a női léleknek.
A fogalmazás és szerkesztés meglehetősen gyarló, pongyola. Vannak fejezetei, amelyeket szerencsés kézzel fog meg, másutt ismét cserbenhagyja az ihlet, és kényszeredetten hat. Az írónőnek nincs érzéke a koncepció szempontjából lényeges és lényegtelen megítéléséhez. El-eltéved az úton, célt- és irányt vesztve botorkál össze-vissza, míg nagy kerülővel ismét rátalál a mondanivalójára. Az írás mentségére el kell mondanunk, hogy az eredetileg nem íródott regénynek, hanem az írónő különböző időközökben megírt és szétszórtan megjelent önálló elbeszéléseiből fűződött egybe, s ott, ahol a hézagokat ki kellett töltenie, a régi élmény emlék-ingerei már nem hatottak rá eléggé megtermékenyítőleg. Mindezektől eltekintve a regény feltétlen nyeresége eseményekben oly szegény irodalmunknak. [490]