Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Hort Dezső: Az „Európai”

Régibb és újabb lélektanról beszélhetünk.
A régibb a lelki élet képességeivel és állapotaival foglalkozik; azt írja le tehát, hogyan gondolkozik, emlékezik, vagy akar az ember, vagy hogy miként viselkedik, amikor szorgalmas vagy irigy, utánoz, lelkesül vagy alázatos. E régibb lélektan számára a lelki élet csak, mint egyes képességek és magatartások mozaikja létezik.
Az újabb ezzel szemben már az élő ember lelki világának egészét tartja szem előtt. Számára az „egyén” mindenkor a gondolkodás, akarat és érzület, valamint a sajátos lélekállapotok: például a szorgalom, az irigység, az utánzókészség, a vallásos áhítat vagy a lázadó szellem bizonyos „proporciója.” vegyülete.
Röviden: az újabb lélektan jellemtan, karakterológia.
*
Wilhelm Pinder említi egyik szellemes írásában, hogy a karakterológia, „amely az orvostudomány területéről egyre jobban a szellemtudományok felé törekszik”, már – 1926-ban „biztos szakavatottsággal” beszél a jellemalkat két fő típusáról: a Lang- és Breitmenschről, vagyis a nyúlánk és gömbölyded típusról…
Mint tudatos: ismeretelméleti alapokon nyugvó tudomány a jellemtan valóban alig néhány esztendős, bármily messze nyúlnak is vissza az eszmélés történetében első megsejtései. A lélekkutató figyelmét először – a megfigyelésre kiszemelt tárgy természete szerint – az érzékek munkája kötötte le, majd a gondolkodásakarat-érzület folyamata, valamint a magatartásformák sajátos nyilvánulásai. Csak azután vehette észre, hogy nincs a pszichológus számára méltóbb tárgykör, mint a pszüché tipikus alakjai: azok a jellegzetes lelki vegyületek, ahogyan emberek érzékelnek, gondolkodnak, éreznek, cselekszenek.
A Lang- und Breitmensch, a schizothym és cyklothym, az intovertált és extrovertált, az integrált és dezintegrált ilyen jellegzetes pszichikus vegyületek – vegyületek szinte a szó kémiai értelmében, mert hisz a lélek elemei keveredésének különböző aránya szerint különböző pszichikus anyagként jelentkezik. Az egyes ember, aki az élet, a ráható külvilág benyomásaira így vagy úgy viselkedik, skizotim vagy ciklotim, intro- vagy extrovertált, integrált vagy dezintegrált – helyesebben többé-kevésbé teljes képviselője e lelki típusoknak.
*
Könnyen érthető, hogy az első tudományos karakterológusok orvosok voltak.
Az orvost nem fogalmak és szellemtörténeti alakzatok, hanem élő emberek foglalkoztatják – élők vágyai, kívánságai, [485] kényszerképzetei és lázálmai. Azt figyeli meg, hogy egy bizonyos beteg adott körülmények között, miként viselkedik… Könnyen veheti észre, hogy e viselkedések és magatartások néhány sematikus megjelenési formára, típusra, egyszerűsíthetők, s hogy e típusok például külsőleg hasonló felépítésű egyéneknél nagyjából azonosak… Leírja a megfigyelt esetet, és kész a jellemforma, a pszichikus magatartás valamely jellegzetes vegyülete.
Orvos volt Kretschmer, aki a nyúlánk és gömbölyded testi alkatnak megfelelő skizotim és ciklohim típust írta le, orvos a zürichi Carl Gustav Jung, aki az introvertált és extrovertált típus megfigyelője, orvos Erich Jaensch, ki az integrált és dezintegrált alkatban látja a társas ember két legjellegzetesebb formáját. Orvos volt Alfred Adler, aki a kisebbértékűség érzetének terhével járó lélekalkat felfedezője, és orvos volt a néhány hete elhunyt Sigmund Freud is.
II.
Freud lélekelemzése is egyre mélyebb összefüggést keres a lélek ősi magatartásformái s a társas élet intézményeinek lényege és alakulása között. A tanítványok közül Alfred Adler épp azért nevezi a maga egyéni hangsúlyozású tanát individuál-pszichológiának, mert az egyén és közület közti konfliktus egyik legfontosabb lelki okára tapint. Jung „egyénfeletti kollektív öntudatlanja” valójában a társas tapasztalás egy részlete, melyet a közület „ősidők óta” gyűjt, s elraktároz az öröklés örök titkai szerint az egyéni lélek legmélyére. Erich Jaensch számára is egyre elválaszthatatlanabb egységbe folynak a lélek s a hordozó (vagy hordozott?) kultúra kérdései. Rendkívül érdekes, bár politikai szempontok szerint kissé túlhangsúlyozott „Gegentyp”-je: mindennek ellentmondó, ellenérző és ellene cselekvő típusa ragyogó példája ennek az egyre inkább szociológiai irányú karakterológiának, általános társadalomtudományi nézőpontú jellemtannak.
Szociológiai jellegű lélekalkatok Edvard Spranger „életformái” is: a vallásos, az elméleti, a szociális, a politikus stb. ember. Amíg azonban a német filozófus-professzor rendkívül messze nyúló és bonyolult szellemtörténeti összefüggésekre építi tanát, melyet „geisteswissenschaftliche Psychologie”-nak nevez, az angol gondolkodók egyszerűen a maguk reális pillantásával, szinte ösztönösen jellemlátó szemmel alkotnak szociálpszichológiai (javarészt etikus színezetű) típusokat: L. T. Hobhouse, a múlt évtized vége felé elhunyt kiváló angol társadalombölcsész például a „citizen” persze nem a „nyárspolgár” vagy a „tőkés polgár”, hanem a közösségbe illeszkedő szabad ember kitűnő jellemrajzát adja. Egész etikus jellegű társadalombölcselete azon a meggyőződésen épül, hogy a társas életben szükségszerű fejlődésirány szerint mindinkább ily szabad polgárok nevelődnek, élnek és lesznek irányt adók. Szociológiai típusellentétre építi Thorsen Veblen is nagy hatású gondolatvilágát, mellyel megteremtette a szükséges szellemi légkört Roosevelt társdalom-alakító kísérletei számára.
* [486]
Az „Európai” sem más, mint ilyen etikus hangsúlyú társadalomlélektani típus.
Paul Valéry beszélt először róla 1922-ben a zürichi egyetem aulájában, akkor tehát, mikor a „Homo Europäus” egyik nagy lelki válságából ébredezni látszott, s ott, ahol minden múló katasztrófa ellenére élő a remény, hogy az európai életforma krízisei nem végződhetnek spengleri megsemmisüléssel.
Ebben a ragyogó eszmei költeményben az „Európai” legjellemzőbb sajátsága, hogy „szüntelenül és szükségképp szembehelyezkedik azzal, ami van azáltal, hogy keresi, ami nincs, és hogy akár verejtékkel, akár a lángész ösztönével, de mindent csak azért teremt, hogy álmainak egyfelől a valóság hatalmát és határozottságát kölcsönözhesse, másfelől, hogy e valóságot oly növekvő változásoknak vesse alá, amelyek révén elérhesse álmait… Vannak álmok a nehézségi erő ellen, és vannak a mozgás szabályai ellen, vannak, amelyek a tér és mások, amelyek az idő ellen irányulnak. Vannak álmok, amelyek Mayer, mások, amelyek Cannot tételével küzdenek. Egyesek a fiziológiai törvényekkel, mások a népi ősjelleg fanatizmusával hadakoznak – ez utóbbiak közül valók a fajok egyenlőségének, az örök és egyetemes békének álmai… Mindez álmok és megvalósítások közül a legtöbbet, a legmeglepőbbeket és a legtermékenyebbeket az emberiség egy kicsiny része hajtotta végre, a lakható földekhez képest igen kicsiny területen: Európa volt e kiváltságos hely. Az európai ember, az európai szellem e csodák végrehajtója”. „Vizsgáljuk meg e személyiséget az emberiség egyszerűbb típusaihoz képest: valóságos szörnyeteg. Emlékezetét túlságosan megterheli, és ébren tartja. Vágyai rendkívüliek, tudás és kincsek utáni szomjúsága határtalan. Mint hogy legtöbbször olyan nemzet fia, mely valaha többé-kevésbé az egész világ ura volt, s amely még ma is álmodik Cézáriáról, V. Károlyáról vagy Napóleonjáról, a lelkében szunnyadó gőg reménység és bánkódás mindig ébredésre készen állanak. Minthogy olyan korszaknak és kontinensnek gyermeke, mely úgyszólván minden téren annyi csodálatos találmánynak és annyi sikeres merészségnek volt a szemtanúja, nincsen olyan tudományos hódítás vagy vállalkozás, amiről ne merne álmodozni. Káprázatos emlékek és határtalan remények rabja, s ha néha megtörténik, hogy borúlátás fogja el, akarata ellen is felmerül az a gondolata, hogy a borúlátás is nem egy kiváló művet hozott létre. Ahelyett, hogy elmerülne ebben a szellemi űrben, kétségbeeséséből is dalt fakaszt…”
A legragyogóbb francia szellemek egyike alkotta itt a maga képére a Homo Europäus típusát.
Nem ilyen csillogó, bár a Valéry által alkototthoz hasonlóan nagyvonalú az a kép, melyet Wilhelm Pinder fest az európai emberről:
„Ahol Nagy Károly birodalmának középpontja volt – olvassuk „A nemzedék problémája Európa művészettörténetében” című rendkívül szellemes könyvében –, körülbelül a Loire a Wesser és a Tiber között: itt hat ma is a legtermékenyebben Európa mű[487]vészi teremtő ereje, itt születtek és voltak tevékenyek legnagyobb művészeink. Ebben a körzetben fekszik Párizs és Firenze, Reims és Basel, Amsterdam és Augsburg, Antwerpen és Nürnberg, Brügge és Velence. A határvonal, persze, nem húzható meg élesen, s Európának nincs ezzel vége. Nem feledjük el sem Spanyolországot, sem Skandináviát, sem nyugati Franciaországot, sem Dél-Itáliát, sem Németország keleti vidékeit. De mégis nyilvánvaló, hogy e határvonalon túl a művészi teremtés ereje lassan hanyatlik – persze nem az egyesek teljesítményében, és nem a szín alapkarakterében… Mert minden másfajta kultúrával összehasonlítva van egy európai nemzeti jellemvonás, amelyet állandó tényezőnek tekinthetünk, bár még nem alakult ki teljesen… Kezdünk erre ráeszmélni szörnyű politikai szétszaggatottságunk ellenére is… És miben nyilatkozik ez az „európai nemzeti jelleg”? Kétségtelenül valami sajátos, velünk született életérzésben, amely a „döntő” egyéniségek által: Európa művészei és gondolkodói által egészen egyedüli, ezt a földrészt jellemző műremekeket alkot, s mely Gaguint például arra kényszeríté, hogy a primitívekről Európa iránti utálatában is tiszta európai módra fesse képeit… S ez életérzés az Európai örök gondjának történeti formáiban nyilatkozik: az öntudatéban, hogy függünk, és feltételezettek vagyunk, s a kívánságéban, hogy ne legyünk azok… Az „európai bátorság” ez, mely Michelangelo szonettjeiben éppúgy kifejezésre jut, mint későbbi műveiben…”
III.
Mind a két „Európai”-nak van egy nagy fogyatékossága: merész vonásokkal rajzolt portréjuk túlságos messzire tekint a jelen kérdései és vágyai, kis kívánságai és kínzó zűrzavara felett. Pheidias alkotta így a maga isteni szobrait, míg a görög élet mindennapján bőrcserző vargák politizáltak és ítélkeztek Szókratész felett.
Ne legyünk illúziók rabjai: A mai Európait – alig egy-két tíz- vagy százezrelék kivételével – nem érdeklik a szellem és a művészet problémái. A mai Európai kérdése a kenyér, vágya a nő vagy a férfi, szórakozása a jazz, a mozi, a sport, irodalma a detektívregény, jobb esetben a huxleyi fintor, s csodálatának egyetlen tárgya a technika: az autó, a repülőgép, a rádió… A mai Európai uralkodó típusa a lelki életére lassan éledő tömegember, akinek mit sem jelentenek a múlt hagyományos szépségei és metafizikai igazságai: a „sofőr”, a „technizált primitív” (Keyserling) – az a primitív, akinek már nincsenek szellemei, hogy a közösségi élet fegyelmét mint isteni parancsot kényszerítsék önző, centrifugális ösztönökkel terhes énjére.
A sofőr-típus e mai teljes metafizikátlansága és etikátlansága igazában azonban csak lelki védekezés, lelki visszahatás. Mert a sofőr abban a mértékben, ahogy éled lelki világa, ahogy gondolkodó lénnyé válik autójával. Dieselmotorjával és ötlámpás világvevőjével éppúgy sűrű és nehéz titkok elé kerül, akár a katakombák első kereszténye vagy a középkori székesegyházak építői [488] – azza1 a különbséggel mégis, hogy számára a „végső kérdésekre” még nincs felelet, hogy az ő technikai megoldásokhoz szokott intelligenciája nem érzi már a régi, évezredek öntudatlanságában kialakult s a technikátlan és tehetetlen ember számára megnyugvást jelentő menekülést és áhítatot. Épp mert új, átszellemült és átlelkesült életformák még nem születtek számára, írja róla Keyserling valahol, csak a „primordiális”, az elsődleges életnyilvánulások érdekelik. A lélek mely ismerője merné mégis állítani, hogy nem keresi a lelkesülést, az új áhítatot: hogy megingott és új támaszpontok után kutató szelleme egyáltalán nem ismeri a vallásos érzésnek azt a lényegét, amit az újidealizmus egyik kiváló képviselője: az olasz Giovanni Gentile úgy jellemez, hogy az az egyes ember végtelen semmiségének s a megoldásra kész feladatok végtelen sokaságának érzete… che fa sentire all uomo il nulla che egli é, e il tutto che puó essere a fare, se vuole… Igen, a sofőr fintora látszat: a lélek mély és kielégítetlen érdeklődését eltakaró, csaknem öntudatlan reflex-mozdulat: azért, mert nem adtok, nem kapok újat, hiszem, vagy legalábbis mutatom, hogy hiszem, hogy nincs is szükségem a lelkesülésre, hogy tán lelkem sincs, csak érzékeim, és nem vagyok hajlandó más igazságot is elismerni, csak a technikait: azt, ami az érzékeimmel felfogható… Azért épp, mert a lelkem legmélyén úgy érzem, hogy minden megingott, s a körülöttem levő világ gyökerében erkölcstelen, menekülök az anyag ősi és megingathatatlan erkölcséhez, és tapsolok a bohócnak, aki mindent és mindenkit kifiguráz… Próbálnátok meg azonban csak egyszer is az igazi, a valóságos, a nagy feleletet: az én technikai világomhoz illő, a ráépülő, a vele kongruens metafizikát…
A „sofőr”, persze mindezt nem tudja még. De kész a lelke a megoldásra. [489]