Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

A fiú egész éjszaka nem aludt. Mindig maga előtt látta Ilka néninek sápadt arcát, apjának felemelt öklét, és fülébe visszacsengett anyjának el-elfojtott, csukló sírása. Összekeveredtek előtte a dolgok. Valami érthetetlen Ilka néni felé vonta. Újra és újra maga előtt látta fehér kezét, amint egy pillanatra rásiklott apjának barna, izmos kezére.
Reggel a konyhában itta meg a kávéját. A cseléd, aki otthonos volt a házban, furcsán nézett rá.
– No Petykó, beteg vagy? Akkor ne menj ma iskolába. Megvárjuk, amíg apád elmegy, és aztán visszabújsz az ágyba.
A fiú lassan megrázta a fejét.
– Nincs nekem semmi bajom, csak nem aludtam az éjjel. Rossz éjszakám volt.
A kövér, tenyeres-talpas lány, aki nagyon szerette, nevetve fordult hozzá:
– Rossz éjszakád volt? Miért nem szóltál? Bementem volna, s bedörzsöltem volna a fejedet a migrénstifttel.
A fiú megborzongott. Jól ismerte a migrénstiftet. Makk formájú fatokban tartották. Anyja, ha nagyon gyötörte a fejfájás, végigdörzsölte vele a homlokát s a szeme alját. A gyerek ilyenkor csípős és hűvös illatot érzett. A migrénstift most egybekeveredett anyja szenvedésével. Alig tudta visszaszorítani a könnyeit. Úgy érezte, hogy mialatt kinn a konyhában issza kávéját s hallgatja Erzsi nagy hangját, anyjának keserves órái vannak.
Kiszaladt a konyhából, s magára rángatta a kabátját. Pedig máskor nagyon vigyázott, mert prémgalléros volt s belül báránybőr béléses. Nem akadt az egész osztályban még egy ilyen kabát, s ezért büszke volt reá. A kabát jelentette az úriságot, a gazdagságot, a furcsa, ismeretlen világot. Lelke legmélyén távoli és elérhe[477]tetlen világ felé vonzódott. De a kabát most nem okozott örömet, be sem gombolta, pedig szép, cifra gombjai voltak, amelyekért irigyelte az egész osztály. Hóna alá csapta a szíjjal összeszorított könyvcsomót, egy percig ránézett a kopott, rongyolt szélű atlaszra, amelyen nagy aranybetűkkel állott a neve, aztán kiszaladt az udvarra. A lány utána kiáltott:
– Mi az, elfelejtettél köszönni? Anyádtól sem köszöntél el! Megérdemelnéd, hogy apád jól elnadrágoljon.
Ezt már csak úgy messziről hallotta. A kapuban ott állt a hosszúra nőtt lány, s feléje sietett, valami hajtotta hozzá. Szüksége volt valakire, akinek elmondja, hogy mi kavarog benne. A lány nekitámaszkodott a kapunak, úgy várta. A fején fekete sapka, szőke haja kikandikált alóla. A fiú elnézte a szőke hajat, amely a téli reggel hideg sugárzásában aranyosan csillogott, és arra gondolt, hogy se Ilka néninek, se az anyjának nincs szőke haja. Ez megzavarta. Összekavarodott lelkében Ilka néni meg az anyja, s ijedten eszmélt rá, hogy Ilka nénit is szereti. De nem úgy, mint az anyját, nem úgy, mint a lányt, valahogyan egészen másképp, talán jobban, erősebben.
A lány megrázta. Mérgesen, haragosan, mint akinek számon kérni valója van tőle.
– Már egy órája várok rád. A végén még majd elkésem miattad. Nem is tudom, mit kínlódom veled. Olyan lassan mozogsz, mint valami vénasszony.
A fiú igyekezett hosszúkat lépni, hogy a lányhoz igazodhassék. Az volt legnagyobb szomorúsága, hogy kurta lábaival csak nehezen, ugrálva tarthatott vele lépést. De most nem gondolt erre, hanem a történtekre, s egyszerre váratlanul buggyant ki belőle a kérdés:
– Mondd csak, miért ment el a te anyád?
– Ahhoz te nem értesz – intette le a lány. – Aztán ilyesmiről nem is szokás beszélni. Jött valaki, s elment vele.
A gyerek nagyot nyelt, s kisvártatva újra megszólalt:
– Az apád is elment volna, ha jön valaki?
A leány eleresztette a füle mellett a kérdést, helyette az utca közepén menetelő katonák felé fordult, s odamutatott az egyik hadnagyra:
– Nézd, hogy ugrál! Új cipője van a hadnagy úrnak, és nem [478] akarja besározni. Mindig ugrik egyet, ha tócsa kerül útjába. Csuda mulatságos.
A fiú összeharapta az ajkát. Megérezte, hogy a leány a fecsegéssel ki akar bújni a válasz alól.
– Margit, hagyd abba – mondta bosszankodva. – Nekem ne hadnagyokat mutogass, ha kérdezek valamit. Azt kérdeztem, hogy az apád is elment volna, ha jön valaki?
A lány nem válaszolt, egész gyereksereg verődött köréjük, már künn voltak a promenádon, és most elvált az útjuk. Az egyiknek a városháza felé kellett menni, amely mellett ott húzódott az öreg gimnázium hosszú, tömzsi épülete, a másiknak a zárda felé. Egy percre még megálltak a patika előtt, a fiú tele ellenségeskedéssel, a lány ellágyultan és gyengéden.
– Majd este, majd holnap, vagy a jövő héten. Egyszer majd megmondom neked. Nagyon nehéz ám ezekkel az apákkal meg anyákkal. Sok bajt csinálnak. De most nem bírom ezt neked itt az utcán megmagyarázni. Te még kisfiú vagy, és nem értenéd meg rögtön.
A fiú sértődötten sarkon fordult, és továbbment. Alig állt meg a könyvesbolt előtt, pedig ott volt a nagy földgömb és mellette a nagy könyvek, amelyeket máskor szívesen elnézegetett. A tanár urak is ott szoktak üldögélni a könyvesboltban széles, nagy bőrfotelekben, kabátban, kalapban kezükben könyvel. Az öreg Székely bácsi, a boltos odatámaszkodott az egyik pulthoz, és magyarázott. Olyan volt ez, mintha Székely bácsi volna a tanár, és a tanárok a diákok. Ezért a reggeli látványosság nagyon sok diákot csalt a sarki könyvesbolthoz, de csak kevesen mentek be vásárolni. Mert ha szerették is nézni a tanárokat, nem szívesen mentek közelükbe. Így ceruzát, füzetet, radírgumit, tollat a másik boltban vettek, ahol nem volt tanár, s ahol minden kétkrajcáros vásárlásra lehúzós képet kaptak ráadásul.
A fiú csak egy percre állt meg a könyvesbolt előtt, mert megpillantotta édesapját. Benn ült ő is, s valamit magyarázott a hosszú, nagy tenyerű, hirtelenkező hitoktatónak, akitől a diákok jobban féltek, mint bármely tanártól. – Hátha a tegnap este történteket meséli el neki? – futott át agyán a gondolat, hiszen régi pajtása volt, iskolatársa.
Nyugtalansággal telten szívdobogva sietett az iskolába. [479]
Benn az osztályban az alacsony bolthajtásos teremben pokoli lárma fogadta. Ez a lárma akkor se hallgatott el egészen, mikor belépett a tanár. Kistermetű, jólöltözött, szép arcú ember volt. Hosszú, fehér, selyem nyakkendőjét arany pánt szorította le, s kicsi, ápolt keze fehéren világított. Mindig mosolygott, de a mosolygása mögött a gyerekek kegyetlen szigorúságot éreztek. A tanár elsőnek a fiút hívta fel mereven rámutatva fehér ujjával, de ő nem tudott semmit. Gondolatai az események hatása alatt összezavarodtak. Egyetlen épkézláb feleletet sem tudott kinyögni. Valósággal megkönnyebbült sóhajjal ült a helyére. Pedig szinte látta a rossz kalkulust, amelyet a finom megjelenésű tanár mosolyogva jegyzett be noteszébe. A másik órán is ugyanúgy járt.
– Na megállj, megmondom apádnak, már délután megmondom neki – szidta a testes, paraszti formájú ember öblös hangján.
S mintha csak a balszerencse kergetné, a folyosón akaratlanul beleszaladt a szigorú tisztelendő úrba. Az nem sokat teketóriázott, lekent neki egy pofont, s ráförmedt:
– Na megállj, szólok az apádnak. Nem tanulsz, csak garázdálkodsz.
A fiú tele lett keserűséggel. Érezte, hogy bűntelen, s hogy semmiről sem tehet. Mindent összezavartak benne az előző esti események. Iskolai gondjait elnyomták az otthoniak. Újra és újra Ilka nénire kellett gondolnia, minden baj okozójára. Könnyes harag töltötte el iránta. Délben, mikor a régi kapu feltárult, s a többi gyerek hazarohant ebédelni, ő Ilka néni lakása felé vette útját. Még érezte, hogy e percben okvetlenül beszélnie kell vele. Lélekszakadva sietett a tereken s az utcákon keresztül.
Ilka néni egy hosszú, fordított házban lakott, melynek három ablaka az utcára nyílt. Az ablakok előtt szalmapólyás rózsafák dideregtek. A fiú odaérve izgatottan csengetett be. Odabenn Ilka néni hatalmas kutyája, mely még apjáról maradt vissza, örvendező ugatással ugrott rá.
Ilka néni nyitotta ki a kiskaput. Mikor meglátta a kipirult arcú, idegességtől remegő fiút, a szívéhez kapott.
– Valami baj van? Talán az apád?
A fiú szinte betolakodott a folyosóra. Le se kapta a kalapját, csak úgy morogta a kezitcsókolomot, és megállt a lány előtt.
– Valamit mondani akarok magának, Ilka néni.
– Ezért szaladtál? Na gyere be a szobába, aztán mondd el. [480]
S megfogta a gyerek kesztyűtlen kezét, majd végigsimított az arcán.
– Csupa tűz vagy, a kezed meg jéghideg. Nem vagy te beteg, Petykó, nincs neked lázad?
– Nincs nekem semmi bajom – aztán fuldokló sírással buggyant ki a száján. – Nekem nincs semmi bajom.
Ilka néni szinte berántotta a szobába, lehámozta róla a kabátot, cókmókjait egy székre rakta, s magához ölelte. A fiú érezte erős mellének lüktetését, s még forróbb lett a feje.
– No mondd, Petykó, mi bajod? Valami rossz fát tettél a tűzre, és nem mersz hazamenni? Majd együtt megyünk, akkor semmi bajod sem lesz.
A gyerek most már erősen sírt.
– Úgy, mint tegnap… Bár megvert volna, jobb lett volna, mint hogy közibünk állt… akkor az anyám sem sírt volna…
Ilka néni arca e szavakra elvörösödött, s a vörösség leszaladt a nyakára. Mintha az egész teste lángba borult volna.
– Hát mi bajod van? Az, hogy tegnap nem kaptál ki?
– Nem, nem! Az a bajom, hogy szeretem magát, az anyámat meg az apámat. Az a bajom, hogy az apám meg az anyám majd elmennek úgy ahogy, a Margitnak az anyja is elment. Nem akarom, hogy az anyám elmenjen…
Ilka néni lassan eleresztette a fiút, aztán különös tekintettel nézve rá visszahátrált a falig. Ott megállt, s megtámaszkodott. Az arca fehér volt, csak szemei ragyogtak sötéten. Valamit mondani akart, a szája megmozdult, keze előrenyúlt, de csak sírás tört ajkára. A fiú szíven ütve rápillantott, meglátta sírásban eltorzult arcát, megsajnálta. Odaszaladt hozzá, simogatni kezdte. Alig ért fel a derekáig, mégis úgy érezte, hogy meg tudja vigasztalni.
– Ne sírjon… én nem tehetek róla, hogy megmondtam, hogy el kellett mondanom… én csak jót akartam.
A többiről már nem tudott. Semmiről sem tudott, azt sem, hogy Ilka néni kocsin vitte haza. Hetekig feküdt, láza volt, sírt, sikoltozott, az öreg doktor csóválta a fejét, és néha furcsán nézett az apjára. Mindenki lábujjhegyen járt, mindenki rettegett attól a perctől, amikor az öreg doktor vállat von annak jeléül, hogy nem segíthet. Mert az volt a szokása, ha reménytelen volt az eset.
– Most csak imádkozzanak, az Úristen a legjobb doktor.
Aztán ez is elmúlt. A gyerek már asztalhoz ült, evett, néha már mosolygott is, és egyszer azt súgta az anyjának, hogy nagyon [481] szeretné, ha beengednék hozzá Margitot. A hosszú, szőke lány odaült ágya szélére, kezébe vette két lefogyott, sovány kezét, és csókolgatni kezdte.
– Látod, Petykó, milyen buta vagy. Csak azért, mert meg akartak verni, kimentél a hóba, és ott álltál a hidegben. Ettől fáztál meg. Ne tedd ezt többet. Nekem nagyon rossz volna, ha újra megbetegednél, elvinnének, s én egyedül maradnék ebben a csúnya házban.
A gyerek lefejtette magáról a gyöngéden simogató, lányossá melegedett kezeket.
– Nem ezért mondtam, hogy engedjenek hozzám. Kérdeztem tőled valamit múltkor, akkor nem válaszoltál. Elmennek az apák is? Azok is elmennek, ha jön valaki?
A lány kutatva nézett az arcába, megigazgatta párnáját a háta megett, aztán megpróbált mosolyogni.
– Furcsa kisfiú vagy te, Petykó, olyanokat kérdezel, amiket fiúknak nem szabad.
– De tudnom kell, mert ha az apák is elmennek, akkor én nem akarok meggyógyulni. Anya jó, anya soha sem üt, és nagyon szeret engem. Azt tudod, hogy apa ver, sokszor megver, de ha elmenne…
A lány felkelt, odament az ablakhoz, és kinézett a galambdúcra, amely zölden emelkedett fel a fehér udvar közepéről. Mintha csak a galambokat nézte volna, úgy beszélt hozzá. A fiú csak a hátát látta, keskeny, még nem is lányos, meg-megránduló hátát.
– Az másképp van, az apák nem mennek el. Azok itt maradnak, azoknak nem kell elmenni, ha jön valaki… Csak az anyáknak kell, és jó neked, hogy a te anyád sohasem fog elmenni.
Utána kiszaladt megrémítvén a fiú anyját, aki csak annyit látott, hogy a lánynak tele van a szeme könnyel, szája keserves kínban vonaglik. Berohant a szobába, azt hitte, hogy valami nagy baj történt, de a fiú mosolyogva nyújtotta felé lesoványodott karjait:
– Milyen jó, hogy most már tudom: te soha nem mész el, s apa sem megy el. Margit megmagyarázta, hogy az apák soha nem mennek el.
Aztán elaludt, s este már rámosolygott Ilka nénire, mikor az apjával odalépett az ágyához.
(Folytatása következik) [482]