Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől

Fél tíz van, mikor a verseci Három pisztoly vendéglő udvaráról kifordulunk kocsinkkal. Még egyszer visszanézek a széna szagú kocsmaudvarra, a veszteglő, többi falusi kocsira, az ajtóban sütkérező, ásítozó pincérre, azután megadom magam a sorsnak. Egy határmenti, elzárt, román faluba igyekszünk. Tizenkét kilométeres út áll előttünk, a lehető legjáratlanabb a világon.
Zsongító bágyadtság fekszik a városon. A tavaszi nap simogatóan süt. Végigzörgünk a délelőtti utcákon. Filmként gördül el a város képe. A kirakatok, a bóbiskoló újságárus a kávéház kapujában, a mozi előtt a reklámképeket nézegető két diáklány, a kézikocsivá előléptetett nagy kerekű gyerekkocsival hazatérő virágárus kofák, s egy-egy korán kelő, tipegő dáma a korzón meghökkentő, új, tavaszi kalapkreációjában.
Végigrázkódunk a hosszú fehértemplomi úton. A parasztkocsi úgy ráz, mintha villamos vibrációban részesülnénk, és olyan zajt csap, hogy szót nem lehet érteni. Végre elhagyjuk az utolsó házakat, kiérünk az országútra, a puha csendes útra, ha ugyan puhának, csendesnek lehet mondani. Mindjárt legelején megriaszt a félméteresnek tűnő mély kocsi bevágás, oldalán sárgöröngyhalmokkal. Így lesz ez mindenütt? – Az iram megcsendesül, és megkezdődik a kálváriánk… Kátyúból ki, kátyúba be, jobbra dőlünk, balra dőlünk akkora zökkenőkkel, hogy néha szinte megrázkódik az ember agyveleje. A többi utas szót sem szól, egykedvűen ülnek helyükön. Magától értetődő, megszokott helyzet. Sóhajtok egyet, és belenyugodva a megváltoztathatatlanba feléjük fordulok. Kikkel is vagyok két hosszú órára a lehető legbizalmasabb közelségben együvé zárva?
Tulajdonképpen értem jött a kocsi. De jó falusi szokás szerint, ha végre akad valaki, aki befog, és bejön a városba, aki csak teheti, rákapaszkodik, Sándore, a fiatal oláh kocsis ferdére csapott süvege mellől megvesztegetően tud mosolyogni. „Még csak a nénjét visszük magunkkal… Még csak Tituszt, az atyai jó barátját… No és a csendőr urat. Ojjé, van itt hely bőven.” – A határban felkéredzkedik a végrehajtó. – Csak nem hagyhatjuk gyalogolni?” – Kevés az ülés. Sándore nem sokat gondolkozik. Leugrik a kocsiról, bemegy az egyik szőlőskertbe, felnyalábol két köteg száraz venyigét, és hozza a hóna alatt. Begyömöszölik lábunknál a kocsiderékba, pokrócot dobnak rá, s kész az ülés. A román menyecske egyre csalogatja a végrehajtót tenyerével paskolva az új finom helyet.
– Domnule tu… tu!
Egyre biztatja, üljön mellé. Finomabb helye lesz, mint hintóban. De az nem áll kötélnek. Felkapaszkodik a kocsis mellé az első ülésre. Livia mellé Titusz kerül. Az asszony összevonja szemöldökét, haragosan mosolyog. A sáros bocskorával kényelmesen elhelyezkedő román férfi mosolyt nyom el a keze feje mögött.
– Félnek tőled – vigasztalja pár odavetett szóval.
Livia is mond valamit a foga közt. A végrehajtó hátraszól.
– Mit mond? [473]
– Semmit, gospodin… – húzódozik mosolygósan a román.
Mint egy bárka a tengeren, úgy hullámzunk az úton, és verődünk egymáshoz tehetetlenül, mint a lőtt nyulak a szekéren. Nevetséges volna most magányoskodni, hallgatásba burkolódzni, mikor a testek szinte összeérnek, és hánykolódnak. Akarva, nem akarva összeakadnak a tekintetek, föléled a kíváncsiság: kiféle, miféle a másik? Hogyan él? Néha lépésben haladunk, taktusra düledezve, s összeütjük a fejünket. Néha annyira féloldalt dőlünk, hogy az egyik kerék csak a levegőben forog, az útitársak egymásra esnek.
– Hoo-hopp… čuvaaj!
Rajtam kívül mindenki nevet. Semmi baj, ez így van rendjén. Sándore hátra sem néz. Szeme fényes, süvege továbbra is ferde… Néha változatosság kedvéért letér a nyári útra. Talán hogy behozza az időveszteséget, veszettül hajt. A kerék nyomán friss, vizes sár csapódik fel, telefröcskölődünk. Közben riadozni kell a fáktól. Az ágak alacsonyak, minden percben le kell buknunk, hogy arcunkba ne vágódjanak…
– Čuvaaj! – sivít Sándore vidám vészjele, s mind a hatunknak le kell buknunk a parancsszóra. Rázódunk, zötyögünk, sikítunk, szitkozódunk, ahogy jön.
Mégis jobb a döcögés a nagy úton. El lehet mélázni a vidéken, a kocsis dudorászásán. Agyon lehet ütni az időt beszélgetéssel. A kocsi mélyében társaság alakul. A végrehajtó is visszafordul, Sándore cigarettáját sodorva keresztbe ül az ülésen, hogy egy szót se mulasszon el.
Az érdeklődés központjában a falusiak állnak. Testük-lelkük bűvkörébe jutunk, így közelről látszik, hogy a fiatal román parasztmenyecske tulajdonképpen egy szép asszony. Szeme alól eleven élet villan. Asszony minden ízében. Ő maga is tudja. Meg van testének az a bűvös kisugárzása, hogy mindenkinek tudtára adhatja. A férfiak folyton incselkednek. Utcán talán meg sem látnák. Most nyugtalanító ez a mellettük lélegző, meleg asszony. Livia pirulva, de vidáman csatázik a vidámkodókkal. A román férfiak velük nevetnek. Tudják, hogy asszonyaik szépek, kívánatosak, s félteni nem kell őket, mert kedvese otthon mindegyiknek van.
Hol is tanulhatta ezt az alig észrevehető szemjátékot, a kacérkodást egyszerre három férfival? Honnan veszi a bátorságot, magabízást, ami lesugárzik róla? Pedig a katrincáján kívül nincs semmije, csak a két, szép, pirosra festett arca. Széles szoknyáját eligazítva oly kényesen ül, mintha ő ülne a fő ülésen. Kezével az ölében játszik. Látszólag odaszegzi a tekintetét, de néha-néha támadóan felvillantja. Minden figyelmet magára von. A végrehajtó feje is többet van hátrafelé, mint előre. Livia egy cseppet hátradőlve gúnyosan megböki a vállával.
– Látod, Domnule, miért nem ültél mellém? Most folyton csavargathatod a nyakad.
– Talán nem is tetszik?
– Dehogynem, csak csavargasd.
Livia mindenre talál feleletet. Szavai csakúgy pattognak. Már elfajul a tréfa. Titusz nem akar tovább tolmácsolni. Az asszony piros, mint a rózsa, leszögzi a tekintetét, mormog a foga közt, a „drakut” emlegeti.
– Mit mond? Mit mond? – követelik a férfiak.
A román mosolyogva rázza meg a fejét. [474]
– Nem lehet megmondani, gospodin.
Titusz szép, sápadt arcú, hosszú ember. Hangja nyugodt, beszéde vonzó. Fényes, fekete hajában néhány ősz hajszál. Még Liviánál is érdekesebb. Akaratlanul veleszületett, délceg tartással dől előre az ülésen. Beszéd közben az ember szinte elfelejti, hogy paraszttal áll szemközt. Elfelejti kérges kezét, piszkos tarisznyáját, amit az ölében tart, s hogy otthon talán szalmazsuppon hál. Ahogy mosolyog, ahogy minduntalan a süvegéhez nyúl, hogy újra a fejére igazítsa, egy filmszínész is megirigyelhetné mozdulatáért.
A csendőrnek, úgy látszik, új állomáshelye a falu, mert folyton kérdezgeti:
– Van kugli a faluban?
– Nincs.
– Biliárd?
– Mi az?
– Olyan golyók, amit lökdösnek.
– Nincs-nincs.
– Kocsma sincs?
– Nincs… – nevet. – Van egy-két ház, ahová inni járunk, de minden háznál van „cujka” [ital].
– Könyv? Újság?
– Ah minek az? A papnak jár, de senki sem olvassa.
A végrehajtó már ismeri a falut, de a csendőr nem akarja elhinni a dolgokat.
– Hol szoktatok beszélgetni?
– Itt-amott, mindenütt.
Csodálkozva méregette a férfit, mint egy más világból valót.
– Hát mit csináltok, minek örültök akkor?
– Iszogatunk, beszélgetünk… meg…
– Meg – vágta rá a végrehajtó – jártok a „dragucához” [kedvestekhez]
A szép oláh mosolygott, nyújtózkodott, és nyugodtan szembenézett vallatóival, mint aki jobban tudja az élet értelmét.
– Hát mi is kell egyéb goszpodin?
– „Cujka” és „draguca”… – csúfolódott amaz. – Tudom: nem is ember a faluban, akinek nincs kettő-három.
– Hogy lehet így élni?
Titusz a vállát vonogatta.
– A mi életünk is elmúlik éppen úgy, mint a tiétek…
– Vannak szép lányok? – érdeklődött a csendőr.
Újra a végrehajtó válaszolt:
– Én még egyet sem láttam. Itt csak kislányok vannak, dragucák és vénasszonyok.
– A lányok hol vannak?
– Azokat, ahogy kikerülnek az iskolából, 13 éves korukban férjhez adják. Egy ideig nyílnak, mint a rózsák, két-három férjet változtatnak, és harmincéves korukban vénasszonyok.
– Megesküdhetnek?
– Ki beszél esküről? Lakodalmat csapnak, és kész.
– Minek akkor a pap? [475]
– Temetni… temetni a sok, gyönge gyereket, a korán elpusztult vérbajosokat. Három temető van.
Nem éreztem a sötét képből semmit. A három falusi úgy látszott, maga az érő, az élet. Legalábbis, amíg a kocsin ültek. Nem érdekelte őket a világon semmi, ami kívül esett a falujukon. Tőlük háboroghat, renghet a világ, emberek, fajok pusztulhatnak, mit törődnek ők vele? Az ő sorsuk bevégeztetett. Nincs mögöttük semmi, csak a magas dombhát, mely minden légáramlatot elzár.
Sándore siheder kedve felvillanyozza a társaságot. A falu felé járunk. A földeken messze, elszórtan emberek dolgoznak. Egyre veszettebbül hajt. Magasra tartja az ostorát, és füttyögve, rikoltozva hajt, hogy messziről lássák a határban dolgozók, felesége, „dragucái”: hogy most megy a Sándore haza! Ez az élet! A beteljesedés, a cél. Az asszony sugárzott, vonzott, mint a nyíló virág, az oláh férfi pedig kérges kezére támasztva szép fejét öntudatlanul is büszkén képviselte nemét. Az örök asszony, az örök férfi, semmi más. Újra zöld a határ, újra pattan az élet, és ők telve vannak életerővel. Mi kell egyéb? Nem, nem akarom látni az árnyékot, azt a csúnya, nyitott sebet az asszony fiatal bőrén, az élvetegség visszariasztó, koravén ráncait a férfi mosolyában. Nem, nem akarom látni a romlást, mikor kívülről olyan szépek!
A faluhoz érünk. Mintha eddig hegyen jártunk volna, hirtelen meredeken mélybe bukik a völgy. Meg kell állni megkötözni a kerekeket, hogy leereszkedhessünk. Titusz és Livia kiszállnak, elbúcsúznak. Míg Sándore a kocsikereket láncolja, elnézem az elém táruló szép képet. A magasból belátni a házakba, udvarokba. A Karas ezüst csíkja a falu alatt kanyarodik el, azon túl nagy mező hívogató öle. Az ember szinte odakívánkozik hemperegni. Óh, hosszan lehet itt aludni, és hosszan álmodni örök mámorban a dragucáktól.
Azon túl nincs tovább élet. A mezőt elvágja a határ. Néha átjön a hír, átvetődik egy ember. Rettegve, félve csempésznek odaátról petróleumot s miegymást.
Harangoznak. Benézek az egyik ablakon. Csupa hosszúinges, meglett férfi ül az asztal körül.
Titusz és Livia batyujukat fogva egy ideig utánunk néznek. Így messziről érthetetlen a varázsuk. Az a kis gyűrött, pirosra festett arcú parasztasszony s ez a már meghajlott testű, sáros bocskorú parasztember árasztott volna magából annyi életet?
Már lent járunk az utcákon, a házak közt, melyekből lassan kihalnak az emberek. Szemem a lejtőn húzódó temetőkre téved. A sok kereszt, mintha őrködne a falu felett. [476]