Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Cziráky Imre: Protekció

Ugyan ki emlékszik már arra, hogy Nagyverő Pál bádogos legény volt valamikor? Már ő sem. Soha senkinek nem beszélt róla. Nem azért, hogy így, vagy úgy, mert hiszen becsületes mesterség az, ha az ember már mester, de Nagyverő Pál csak a segédségig vitte fel. Nem is lehetett valami rossz segéd, mert különben Nickmann bácsi nem tartotta volna műhelyében annyi esztendőkön keresztül. Első segédje, de még ennél is több: valóságos titkára volt az öregnek, ami pedig mégis csak valami, ha elgondoljuk, hogy Nickmann bácsi üzemében szabályszerű könyvvezetés folyt, és az első segéd feladata volt a tartozásokat, bevételeket, kiadásokat abba a keménytáblás, nagy könyvbe bevezetni, melyre oly nagy tisztelettel bámult fel a „személyzet” többi, fiatalabb tagja.
Nagyverő Pál szerelmes volt, s szerelmének első tárgya Nickmann cég főkönyve.
Halvány pír öntötte el az arcát, amikor Nickmann bácsi a személyzet füle hallatára kiadta a rejtélyes rendelkezést:
– Pali! A főbíróékat megterhelni a főkönyvben három lábasfoldozásáért! Á három krajcár.
– Igenis, főnök úr! – rebegte boldogan. – A Soll rovatban, á három, szumma kilenc!
Megnyálazta, majd hajába törölte a tollat, és boldog büszkeséggel „könyvelt”.
Szerelmének második tárgya Rozika volt. Rozika édesanyja pedig a főbíróék szakácsnéja volt. Csoda-e, ha Nickmann bácsi főkönyvében hol ilyen, hol amolyan címen majd minden oldalon szerepelt a főszolgabíró neve? Hol lábasfoldozásért a Soll, hol meg a lábasfoldozás kifizetése miatt a Haben oldalon. Járatlanabb ember el sem tudja azt képzelni, hogy hányféle bádogosmunka nem adódik elő egy ilyen úri házban!
Aztán meg is kell becsülni az ilyen házat! Kisebb helyekre „riferálhatott” a kisebbik inas is, a főszolgabíróékhoz érthető okokból maga a könyvelő első segéd „kézbesített”.
A két szerelmi tárgy természetesen nem volt egymás előtt ismeretlen. A főkönyvborító lapjának minden sarkába be volt írva gyöngybetűkkel, kék és piros tintával is, a Soll, de a Haben oldalon is: …”Rozika”. Rozika pedig annyit mesélt édesanyjának Nickmann cég titokzatos és nagy szaktudást igénylő főkönyvéről, hogy réteskészítés közben a főbíróné alig győzte már elismergetni a boldog mamának, hogy milyen nagy szerencse az, ha Rozikának ilyen írástudó ember csapja a szelet.
Az is csak természetes, hogy amikor a főszolgabíró a nyilashalmi községházán sehogy sem tudta összebékíteni a végrehajtó választás miatt két pártra szakadt képviselőtestületet, hirtelen a fejéhez kapott.
– Lassan, emberek! Fele nem akarja ezt, fele nem akarja azt. [457] Így sehogy se jó, igaz-e? Hanem hát csináljuk úgy, hogy igaza legyen mind a két pártnak! Ne legyen se ez, se az, hanem legyen egy harmadik, akit én ajánlok maguknak, aki tudtommal járatos a könyvelési munkálatokban, s akit én nyugodt lélekkel ajánlok maguknak!
Így lett Nagyverő Pál vagy negyven esztendővel ennekelőtte Nyilashalom község képviselőtestületének egyhangú határozatával községi végrehajtó, azaz belső ember.
Jaj, Istenem, de régen volt! Széles dongájú asszonyság lett azóta a Rozikából, Nagyverő Pálból pedig… szinte kimondani is rossz… ütött-kopott, fáradt arcú öregember.
Különösen, amióta kikerült a faluházáról!
Kitették. Istenem, pedig hogy tanult! Róza néni – mert idők folyamán ez lett a hajdani Rozika neve – könnyes suttogással panaszolta nem egyszer komaasszonyának, a sarki boltos feleségének:
– Az a csuda, hogy bele nem zavarodik szegény Palim ebbe a nagy tanulásba! Nem mén az manapság hallod sehova, csak tanul, oszt mondja furtunfurt! Nem igen érti még, de csak mondja. Az csuda, hogy… mit is akartam mondani… mondom, furt töri magát…!
De hiába volt az a nagy erőlködés!
Az írásbeli még valahogy csak ment volna azon a vizsgán, mert Dani úr, a fiatal írnok ült mellette, akinek hiába, csak fiatalabb még a feje, és volt annyi szíve is, hogy az irkát úgy igazította maga előtt, hogy a szomszédnak is jusson valami.
Azonban a szóbeli! Pali bácsi homlokát még a rá való visszaemlékezésre is kiverte a hideg verejték. Ott ült a szigorú tekintetű főbíró, meg a többi felülről való úr és Pali bácsi – jaj – egyet sem ismert közülök! A főbíró öblös torkából felhangzott egyszer csak az ő neve:
– Nagyvere Pavle!
Lábai felmondták a szolgálatot. Alig tudott kivánszorogni az emelvény elé. Mélyen, nagyon mélyen hajolt meg az urak előtt. Mosolyogni próbált, és vizenyős szemeivel az ócska pápaszem kerete felett riadtan felpislantván a bizottságra mintegy jóindulatért esdekelve még ezt mondta:
– Molim lepo!
Aztán kérdezték, ő meg felelt. Felelgetett. És mosolygott.
Amit felelgetett, bizony abban sokszor több volt az „izé”, mint a felelet, de a mosolygása olyan szelíd, olyan ijedt, olyan segítségért, szánalomért esdeklő volt, hogy még a szigorú tekintetű főbíró is azt mondta:
– Dobro je, čikice!
Pedig dehogy volt az jó! De hát kinek lett volna szíve, belenézni azokba a riadt szemekbe, és keményen azt mondani: nem tud semmit! Mehet!
Egy-két esztendeig nem bántották. Aztán jött egy másik főbíró.
Választási idők jártak. A pártérdekek új, keményebb kezű [458] embert követeltek a járás élére. Hát meg is jött! Még el se látogathatott Nyilashalomra, Pali bácsi még meg se láthatta, még a szemébe sem tekinthetett az ő mindig eredményesen könyörgő, ijedt szemeivel, de az írását már hozta egy új ember: az új községi végrehajtó.
A jegyző csak hímelt-hámolt, amint bevezette az új embert Pali bácsi irodájába.
– Hát, čika Pájó, én magam is igen sajnálom az esetet, én magam sem értem a dolgot… nekem semmiről tudomásom sem volt… de hát itt a rendelkezés, a főbírói végzés, mely magát felmenti, és ezt az urat nevezi ki a maga helyére. Kérem, adja át neki a hivatalát!
Az öreg támolyogva kapaszkodott meg öreg íróasztalában, mely sikoltva nagyot csikordult fájdalmában az elválás gondolatára.
– De… de… molim lépó!… – nyögte az öreg.
– Sajnálom, Čika Pájó – mondta a jegyző – higgye el, nekem is kellemetlen, de hiába! Magam sem érzem magam biztonságban. Jöhet egy ember, akinek több, nagyobb a protekciója s mehetek magam is!
– De kérem… én örökösen meg vagyok választva! És én vizsgát is tettem azóta! Velem a bizottság meg volt elégedve, hiszen a jegyző úr tudja!
A jegyző tompa hangon, de részvétteljes nyugalommal felelt:
– Nem akartam megmondani, nem hittem, hogy sor kerül erre, de most kénytelen vagyok vele. Čika Pájó, maga azon a vizsgán megbukott!
– Én?!
– Maga, öregem! De a volt főbíró úr engedelmével én tartottam magát tovább, amíg csak bírtam. Tovább nem bírom. Itt az új végrehajtó, és kezében a kinevezés.
Pali bácsi kiegyenesedett, és annyi keménységgel, annyi daccal, amennyi csak kitellett az ő alázatos, engedelmességhez szoktatott egyéniségéből, az új ember szeme közé nézett. De az állta. Fiatal volt, szúrós szemű. Pali bácsi sütötte le előbb a szemét, melyből előbuggyant a könny.
A jegyző kisomfordált a szobából. Az új ember pedig a fogasra akasztotta a kalapját, s a másik asztalon heverő nagy adókönyvet nyitotta fel érdeklődve. Aztán becsengette a kisbírót. Az új végrehajtó.
A régi meg reszkető kezével leakasztotta kopott kalapját a fogasról, és a szívet markoló, nagy csendességben csoszogva kibotorkált az ajtón.
Utána ágyban fekvő beteg volt hetekig. Csak feküdt, és hallgatott. Gondolkodott. Olyanon is, ami máskor soha nem jutott volna az eszébe. Arról, amit már kezdett elfelejteni: hogyan is került ő valamikor a községi szolgálatba? Mire felkelt, kialakult benne a megingathatatlan meggyőződés: azért kellett mennie, mert nincs protekciója. Csak azért, és nem másért. Az újnak meg van. Talán az ő anyósa is szakácsné az új főbírónál? Mert hiszen [459] amit a vizsgáról mondott a jegyző, az mese. Tudott ő annyit mindig, amennyit a végrehajtói hivatal megkívánt! Aztán a keze írása! Nem volt az egész járásban még egy hivatalnok, akinek gyöngyebb lett volna az írása! Nem panaszkodott őellene soha senki. Másutt a hiba! Változtak az idők, változtak az emberek, és nem is csoda, ha ilyen csendes öregembernek manapság már nincs is protekciója.
Mikor már annyira megerősödött, hogy beszélni is tudott, szép csendesen elmondta ágya körül sürgölődő párjának is, amit így kigondolt.
Róza néni meg félig örömében, hogy lám mégis megszólalt az embere, részben meg bátorításul is rábökte:
– Hát, Palim, van is benne valami! De nem is csoda! A Dušan aljegyző ki volt? Ugye, csak boltos legény? Hogy aztán jöttek a választások, addig illegette magát az urak előtt, hogy végtire is elhitte a képviselő, hogy mindent, de mindent a Dušánnak köszönhet, mire megválasztották. De te!… Te csak hallgatsz. Mindig is hallgattál. Világéletedben!
– Mit csináljak?… – nyögte a beteg.
– Mit csinálj? Most semmit. Pihenj, és erősödj meg. Aztán, ha fel tudsz már kelni, nézz utána, hogy keress valakit magadnak, akire támaszkodhatsz! Vagy vegyenek vissza, vagy ha már éppenséggel nem lehet, hát bár tisztességes nyugdíjat adjanak, és ne szúrja ki a szemünket a jegyző avval a rongyos kis kegydíjjal, amit kapunk!
Az asszony szavaiból annyi határozottságot és magabízást érzett Nagyverő Pál, annyira átjárta testét-lelkét az asszony szavainak igazsága, hogy harmadnapra felkelt az ágyból… és megindult protekciót keresni!
De nem nagy dobbal ám! Nem szólt ő senkinek semmiről semmit. Arcára visszaült a régi mosolygás, melyből azonban kimaradt az alázatosság, és helyét valami titokzatos jelentésű, szinte gúnyos ránc foglalta el. Talán akkor ásta meg az arcán az árkot ennek a ráncnak, amikor meghallotta, hogy a jegyzőt is áthelyezték. Ja… ha valakinek nincs protekciója!
Az új végrehajtó még tartotta magát. De Pali bácsi ágya mellett az éjjeliszekrényen már egy minden nappal kövérebbre hízó paksaméta bizonyíthatta, hogy gyűlik ellene az adathalmaz! Hogy micsoda írása van ennek az embernek! És ez akar községi végrehajtó lenni?
Egy nap aztán híre járt, hogy nagy vendége lesz a falunak: az új képviselőjelölttel ellátogat maga a miniszter is!
Még a legvénebb, legporosabb nyilashalmi akácok is megcsóválták fejüket a hír hallatára! Miniszter?… Nyilashalmán?…
Készültek a diadalkapuk, a kisbírók nyelve szinte kilógott már a szájukból a nagy ide-oda futkosásban. Csene Pista húsz legénnyel a faluszéli libalegelőn gyakorlatozott, hogy a miniszterfogadáshoz nem igen szoktatott nyilashalmi csikókat betörjék az illedelmes bandériumi ügetésbe. A faluházát kimeszelték. Szalonnás Péter bíróurammal pedig már negyednapja kínlódik az új jegyző [460] délutánonkint a tanácsteremben, hogy betanítsa az elmondandó üdvözlőbeszédre.
A falu határában várták a minisztert. Oda vonult ki már kora délelőtt a bandérium, az elöljáróság s a tisztviselők a felvirágozott kocsikon. Minden valamirevaló kocsi s minden valamirevaló ember ott volt. Nagyverő Pál mégis lemaradt. Igaz, Szabó János megígérte, hogy kiviszi a kocsiján a tetthelyre, de hogy az indulás előtt az új végrehajtónak nem jutott kocsi, hát az bizony felült Szabó János kocsijára. Váltig mondta ugyan Szabó János, hogy várni kell még, mert az öreg végrehajtónak is elígérkezett, de hát az új végrehajtónak mondhatta, mert igen gyengén értette a szép magyar szót. Szabó János meg nem igen mert kötekedni a bentvalósi emberrel, így bizony elindult ő a többi kocsi után az öreg végrehajtó nélkül.
A lemaradt öreg elkeseredett szívvel, tanácstalanul sétálgatott a faluháza előtt. A Róza volt az oka mindennek! Addig kötögette a nyakkendőjét, addig csinosítgatta miniszterváró urát, hogy ez lett a vége: lemaradt. De rongy ember a Szabó János is! Hát éppen az új végrehajtót kellett felvenni az ő helyére?
– Maga nem ment ki, végrehajtó úr?
Kérdezte Misa bácsi, az öreg kisbíró. Körülbelül vele egyidős, öreg szolgája a községnek.
– Megkéstem kissé – motyogta. – Pedig… pedig igen fontos lett volna, hogy le ne késsem!
– Hát a lekisistü még odébb vagyunk, mer a kössigi ordonáncos se ment még ki a fekete hintóvá, pejig az hozza majd a minisztert!
– Nem ment ki?
– Nem hát, mer valakinek csak híradássá kék lenni, ha maj gyün a telefonjelentés Szelencéről, hogy elindultak mán!
– Mindegy akkor is. Öreg legény vagyok én már ahhoz, hogy a fokig gyalog kisétáljak!
– Nene, hát nem mondom, hogy itt van még a kössig kocsija! Barna Marci a soros, az meg tán kiviszi!
– A Marci? – lelkendezett az öreg. – Az biztosan megteszi!
Előkerült a Marci is. Vállalta a fuvart, hogyne vállalta volna!
– Előbb ismertem én magát, végrehajtó úr, igaz-e, mind a minisztert! Nem igaz? Hát má honne vinném! Csak a szót várom, hogy mikó indujjunk.
No, hogy a szó még nem jött meg Szelencéről, meg hogy a fuvar ne essék éppen ingyenbe, hát átnéztek a nagykocsmába egy kis szivóriumra. De alig itták meg a harmadik kupicával, jött is már a jelentés a faluházáról: a miniszter, meg a többi felebbvaló urak megindultak Szelencéről! Kocsis hajts!
Hát hajtott is! Csak úgy rengett, ringott a fekete, öreg községi batár. Mintha megismerte volna az öreg Nagyverőt! Nini, hiszen ezt a mosolygós öreget vittem én már egynéhányszor! Pali bácsi meg csak elterült a puhán ringó ülésen, és mosolyogva átengedte magát az álmodozásnak. Hej! Valamikor ment már ő ezen a kocsin lakodalomba is! Mikor a Szabó jegyző esküdött. De szép [461] volt még akkor! Ő is fiatalabb volt. De ez a kocsi még mindig olyan kitűnő, olyan rengő-ringó, mint valamikor! Pedig csak kocsi. Vagy talán éppen azért? Alig kopott még valamit. Milyen álmosítóan puha az ülése!
Mi volt, hogy volt, én se tudom, Nagyverő Pál se tudta, egy bizonyos, arra ébredt fel, hogy Szalonnás Péter bíró hajolt fölébe, és rángatta le az ülésről.
– Nene, hát adjon helyet a miniszter úrnak!
A jegyző is ott volt, és ijedt arccal csalogatta volna lefelé a kocsiról. Aztán volt ott egy harmadik úr is, aki, mikor ő ijedten ugrott fel az elálmosító, rengő-ringó hintó üléséről, csak odaerőltette ismét a kis ülésre, és mosolyogva, barátságosan, de olyan nagyon barátságosan, ahogy csak a nagyon nagy urak szoktak beszélni a nagyon kis emberekkel, odaszólt neki:
– Ništa! Dobro je, čikice! Samo ostanite!
Alig maradt annyi ideje, hogy félrebillent kalapját megigazítsa a fején, Barna Marci csikai megindultak, és a rengő-ringó öreg, de mégis ünnepélyes községi batár vitte őket vissza a faluba.
Micsoda menet volt az! Mennyi zászló! Igazi, békebeli követválasztásnak is beillett. Jobbról, balról a bandérium lovasai, megettük egy sereg kocsi, előttük Csene Pista három fehérlovas legénnyel.
Pali bácsi mellett is jutott hely egy idegenforma úrnak. Szembe vele a bíró, meg az az idegen úr. Aztán a mellette ülő odafordult az idegen úrhoz, és Nagyverő Pál tisztán kiértette, amikor úgy mondta neki:
– Gospodine, ministre…!
Van az úgy, hogy az ég kiderül egy szempillantás alatt!
Ilyen derület szállt Nagyverő Pál agyára is. Hiszen ő – hogy, hogy nem, de – magával a miniszterrel ül egy kocsiban! Felugrott, és torkaszakadtából elordította magát:
– Éljen…!
A környező tömeg viharzón visszhangozta a kiáltást.
A miniszter mosolygott, és megveregette az öreg vállát:
– Dobro je, čikice, dobro je!
Többet nem szólt a faluig. A miniszter is nagyobbrészt a titkárjával beszélgetett, meg néha a bírónak vetett oda pár szót. De, hogy a faluba értek, lelassított a kocsi is és minden saroknál felhangzott a minisztert soha nem látott nyilasfalusi tömeg kiáltása: éljen!
Hogy aztán a miniszter kalap lengetve fogadta az üdvözlést jobb oldalról, Pali bácsi, mivel ő bal oldalvást ült, illendőnek tartotta a bal oldaliak köszöntését viszonozni, lehetőleg még több gráciával, mint a miniszter tette. A végén már fel sem tehette a kalapját, csak lengette folyvást, és legbelül, a szíve mélyén igen boldognak érezte magát.
Róza néni a boltosék padjánál állva várta a menetet, s mikor az ő Paliját meglátta a miniszter mellett, mikor a boltosné is megerősítette, hogy csakugyan a végrehajtó úr ül a miniszterrel, elsikoltotta magát, s ha az öreg akácfa ott nincs, hát talán el is esik az ijedtségtől és gyönyörűségtől! [462]
Pali bácsi is észrevette élete párját, s hogy ő is mondjon már valamit a miniszternek, ha már egy kocsiba kerültek, magyarázólag odafordult, és feleségére mutatva megszólalt:
– Moja žena!
A miniszter mosolyogva lengette meg kalapját Róza néni felé, mire az mélyen meghajolt.
Hát ezt aztán láthatta az egész falu! Hát erről aztán beszélgethetett az egész falu, és találgathatott ki mit akart, egy mégis biztos: Nagyverő Pál csak ott ült a miniszter mellett, és olyan komaságban voltak, hogy a miniszter a kocsiról még le is köszönt a végrehajtónénak!
Igaz, a faluháza előtt, mire az öreg lekászálódhatott volna a kocsiról, már ott volt a jegyző, főbíró, meg a többiek, és úgy körülfogták a minisztert, hogy ő már szót sem válthatott vele, de amikor a miniszter később beszédet mondott a tanácsteremben, csak odafurakodott közvetlen közelébe ismét, és olyan tele torokkal kiabálta az éljeneket, hogy a miniszter rámosolygott! Megismerte!
Mikor aztán a miniszter is elment, Pali bácsi hazavánszorgott. Nehéz volt ennyi szenzáció egy napra az ő számára. De otthon Róza nénivel még vagy éjfélig elbeszélgettek arról, hogy hála Istennek, van már protekció, csak ügyesen ki kell most használni az „ismeretséget”!
Felesleges mondanom, hogy a faluban is megnőtt a kidobott végrehajtó elrongyolódott tekintélye! Istenem, hiszen talán csak a bíró meg Barna Marci tudták, hogy került ő a miniszter kocsijába, de azoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb volt ennél, meg válójában talán ők maguk sem értették az esetet. Szó, ami szó Nagyverő Pál, ha nem is volt már bentvalósi, személyiség lett ismét a faluban!
Belefiatalodott az idők megváltozott járásába! Az újságkihordónál napilapot rendelt magának. Hiába, ha valaki beleesik a politika hullámzó vizébe, az sodorja magával tovább az embert! Az valódi vagy képzelt hatalmat ad! Az boldoggá, vagy boldogtalanná teszi azt, akit megfertőzött!
Nagyverő Pált pedig megfertőzte alaposan! Már nemcsak olvasta, de magyarázta is az újságot! Arcáról most már végképp eltűnt az alázatos mosoly utolsó maradványa, és az a gúnyos ránc elmélyült, kiéleződött, szinte kiabált. Már ott tartott, hogy pártvezéri ambíciók kezdték fűteni. Már ott tartott, hogy enged Róza mama sürgetésének, és ír a miniszteri „ismerősnek.” feltárván előtte a vele történt nagy igazságtalanságot, és jogorvoslást kér, követel, amikor… amikor egy reggel kiesett az újság a kezéből!
A miniszter, az ismerős, a protektor… megbukott!
Úgy írta az újság, hogy lemondott. Hogy lemondott a kormány. Nagyverő Pál a fejéhez kapott, aztán a szívéhez, és leroskadt a székbe.
Nem új eset, hogy a kormány lemond, de hogy ő is! Hogy volt szíve ilyent tenni vele! Hát nem tudta, nem érezte ő, hogy benne volt Nagyverő Pál utolsó reménysége?! Hát szabad volt ezt megtenni? Egy ilyen öreg emberrel? [463]
Kiesett kezéből az újság, és szeméből kibuggyant egy kövér, meleg könnycsepp. Reszketve megállt a petyhüdt szemhéj tövében, ott tétovázott egy darabig, mint aki nem tudja, merre menjen, aztán megindult, és sietős nekiszaladással lefutott a kiabáló, gúnyos ránc mély árkában.